Repríz
- Részletek
- Lévai Júlia
- 2011. június 16. csütörtök, 04:32
2011. június 16.
Ez van ma.
Huszonkét évvel ezelőtt, a 15-i estén, barátaim és kollégáim tömegét próbáltam meggyőzni, hogy mindenképp jöjjenek ki a Hősök terére, mert ami ott zajlik majd (újszülötteknek mondom: Nagy Imre és 56-os mártírtársainak újratemetése, a Kádár-rendszer legnagyobb bűnének tisztázása), az történelmi jelentőségű lesz, bánni fogják, ha kimaradnak.
„Megható az idealizmusod”, mondta az egyik, „tiszta hülye vagy, meg akarod veretni magad?”, förmedt rám a másik, „baromira elegem van a történelemből”, tette le a kagylót a harmadik. Nem baj, maradt elég, aki a családomon kívül kijött velem. Kiderült, hogy az bizony történelmi nap volt, tehát nem én voltam az idealista. Akkor. Ma igen erőteljes idealizmussal kell rendelkeznem ahhoz, hogy érvényesnek gondoljam június tizenhatodika jelentőségét.
Érvényesnek gondolom, annak ellenére, hogy a társadalom jó része a különféle csalódásai miatt nem tekinti annak, a regnáló jobboldali hatalom pedig az elmúlt évben nyíltan szembefordult az emlékével, és egy alattomos jogrendi ellenforradalommal elkezdte lebontani a fölépítményeit. Ám éppen ezért ehhez a dátumhoz hozzá kell kötnöm még egyet, és három napot visszalépve, június 13-át is ki kell emelnem mint a szimbolikus cselekvéseket szervesen kiegészítő, tényleges politikai cselekvések időpontját.
1989. június 13. ugyanis az a nap volt, amelyen az addigi „egypárt”, vagyis az MSZMP rákényszerült, hogy az Országház Vadász termében aláírja a politikai egyeztető tárgyalásokat rögzítő dokumentumot, az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) és egyéb társadalmi szervezetek (köztük az igen fontos Liga) delegációinak részvételével. Az ezt követő napokban az akkori, egyetlen Híradó nézőinek körében a buszokon és villamosokon egy homlokpánt volt a legizgatóbb beszédtéma. Az addig ismeretlen nevű Fidesz delegáltja, Kövér László viselte a hippis tartozékot.
A feladat az addigi hatalom vértelen, tárgyalásos úton végigvitt leváltása, a demokratikus jogállamba vezető, békés átmenet megoldása, a nyugati típusú parlamentarizmus, a liberális demokrácia és a piacgazdaság kereteinek konszenzusos létrehozása volt. A helyzetet alapvetően az jellemezte, hogy az uralkodó politikai erőnek, a közhiedelemmel ellentétben, nem volt választása. A Szovjetunió politikai ereje nyilvánvalóan elenyészett, a kvázi-piaci rendszer mibenléte és működésképtelensége mindennapos kabarétémává vált („KGST címer: zöld mezőben öt tehén egymást feji”), a fogyasztói- és versenyelvű társadalom iránti igényt a viszonylagos liberalizációival maga a Kádár-rendszer kezdte el növeszteni, a modernizáció életmódbeli elemei pedig nem ismernek határokat, ezért egyszerűen bejöttek az ajtón. A rendszer eresztékei recsegtek-ropogtak, nyilvánvaló volt, hogy a politikai elitnek is leáldozott a napja. Az alternatív erők tehát egy kifejezetten kifáradt, a helyzetével tisztában lévő, utolsó fázisát élő hatalommal álltak szemben, amely éppen ezért nem tekintette érzelmi kérdésnek az eseményeket, hanem nagyon is racionálisan mentette, ami menthető volt.
Ma más a helyzet: egy kifejezetten aktív, erőteljes autokrata hatalommal állunk szemben, amelyről csak mi tudjuk, hogy halálra van ítélve, ő maga abban a tudatban él, hogy legyőzhetetlen és örök. Mivel azonban az ő tudati reflexióiktól függetlenül az ország változatlanul Kelet-Közép-Európa, s egyúttal az Unió része, számomra nem kérdés, hogy a jelenlegi autokratikus helyzet hamar eljut a végkifejletéig, és egy adott pillanatban lesz jelentősége az 1989. március 13-án létrejött modellnek is. Vagyis annak, hogy az átmenetet olyan nemzeti kerekasztal-tárgyalásokkal lehet és kell megoldani, amelyekkel a fennálló hatalmat egyértelműen rákényszerítik a saját tevékenységeinek korrekcióira. (A kerekasztal iránti vágyammal nem állok egyedül – lásd például a Galamusban Nyíri András Egy hír a jövőből című írását.)
A helyzetet, s egyúttal a rendszerváltás rehabilitációját enélkül békésen nem lehet megoldani, hiszen a most bebetonozott törvények, valamint a háttérben lezajlott politikai-pénzügyi összefonódások mindkét oldalon kizárnak mindenfajta demokratikus-parlamentáris úton járó változtatást, illetve státusmegőrzést. A jelenleg hatalmon lévő erők aktív és deklarált részvétele nélkül képtelenség lesz visszahangolni mindazt, amit eddig elhangoltak.
A kérdés itt számomra az, hogy vajon szolgálhat-e modellként vagy legalább kiindulópontként mindaz, ami a magyar történelem első, konszenzusos rendszerváltó tárgyalásai során történt. Nem tudom, de talán nem haszontalan a legfőbb stratégiai pontjait végignézni.
Ellenzéki kerekasztal, 1989 – mindentudas.hu
1989-ben az alternatív és épp hogy összeállt politikai erőknek nagyon is szigorú „menetrendet” kellett kialakítaniuk ahhoz, hogy sikeresen leszereljék az MSZMP kármentő akcióit, és ezt a nagyobb krízisek elkerülésével tegyék. Emellett azt is el kellett érniük, hogy a tárgyalásokon ne csak politikai pártok vegyenek részt, vagyis hogy ezek háromoldalúak legyenek. A folyamat fontos mozzanata volt, hogy az EKA nagyon határozottan kiállt a Liga mellett, amelyet az MSZMP ki akart hagyni. Ugyanilyen fontos mozzanat volt másfelől a Liga önkorlátozó viselkedése, hiszen az akkori, sarkalatos kérdések a pártok kompetenciái voltak.
Alapvetően négy témáról volt szó, amelyet semmiképp sem lehetett megoldani az MSZMP részvétele nélkül.
Először is egyértelművé kellett tenni, hogy kik tárgyalnak és kikkel, és ezzel összefüggésben világosan meg kellett húzni az adekvát törésvonalat. Ennek tisztázása az alternatív oldal résztvevői számára is adott feladatokat. Az MSZMP március elején külön-külön ült le az új politikai formációkkal (Kisgazdapárt, Magyar Néppárt, Magyarországi Szociáldemokrata Párt, MDF, SZDSZ), miközben az MSZMP-n belül is legkevesebb kétféle csoport létezett (Grósz–Pozsgay), de a velük szemben álló, alternatív erők is megosztottak voltak. Március végére azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen módon semmilyen kérdés nem tisztázható, ezért az EKA megegyezett abban, hogy egységes föllépés kell. Így tizenharmadikára, a tárgyalások tényét rögzítő dokumentum aláírásának napjára az EKA egyértelművé tette, hogy nem egyes csoportokat, hanem az MSZMP hivatalos delegáltjait tekinti a partnereinek, valamint hogy maga is egységet képvisel. Ezzel kimondódott, hogy a törésvonal a párt és a vele szemben álló, alternatív formációk között húzódik. Ami egyúttal azt is jelentette, hogy az MSZMP oldalán a régit képviselő Grósz Károly és az újakkal kacérkodó Pozsgay Imre egy platformon állónak tekintendő. Ennek később igen nagy jelentősége lesz abban a vitában, amely az erős felhatalmazású (és a múlttól örökölt) elnök irányításával működő, félprezidenciális rendszer kontra parlamentáris köztársasági államforma közötti választás körül zajlott.
A következő nagy téma annak tisztázása volt, hogy a többpárti-képviseleti demokráciába való átmenet során semmi olyasmi nem előzheti meg a szabad választásokat, ami csorbítaná a jövőbeli parlament szuverenitását (nem lehet például köztársasági elnököt választani, illetve helyhatósági választásokat kiírni). Ezt volt a legnehezebb kérdés, mert miközben az uralkodó párt a kompromisszumkészségét hangsúlyozta, a háttérben egy működő parlamentet irányított, és a stratégiájába beletartozott, hogy folyamatosan az egyoldalú alkotmányozás végigvitelével fenyegette a tárgyalások kimenetelét. Itt tehát azt kellett elérni, hogy az állampárt feladja a hegemón törekvéseit, és vonja vissza a már beterjesztett javaslatokat – így a köztársasági elnök közvetlen megválasztásáról szóló alkotmánymódosítást, az alkotmánybíróságról, a pártok működéséről és finanszírozásáról, továbbá a gazdálkodószervezetek és gazdasági társaságok átalakulásáról szóló törvényt –, hogy a parlament ezeket majd csak az Nemzeti Kerekasztal (NKA) keretében létrehozott konszenzus alapján tárgyalja újra. Az EKA egyik legnagyobb eredménye az volt, hogy ezt sikerült elérnie.
Nemzeti kerekasztal, 1989 – mek.oszk.hu
Itt érkeztünk el az alkotmánybíróság kérdéséig, amelynek megoldása a legjelentősebb volt a közjogi kompromisszumok között. Ezt akkor a régi rend igazságügyminiszter-helyettese, Kilényi Géza (későbbi alkotmánybíró) kezdeményezte és támogatta, ami bizalmatlanságot keltett az EKA tagjaiban. Végül azonban ez bizonyult a legkönnyebb ügynek, és ez akkor egyrészt azt bizonyította, hogy lehet támaszkodni a jogász szakma belső értékeire, másrészt nem feltétlenül mérvadó a kezdeményező politikai státusa sem. Az alkotmánybíróság az MDF által delegált Sólyom László vezetésével állt fel, és hosszú ideig a tiszta szakmaiság példájaként működött.
Végül a negyedik, és akkor vízválasztó, téma a köztársasági elnök megválasztásának módja volt. Mint az közismert, ez ügyben az EKA kettészakadt: az állampárt és az MDF (amely akkor minden porcikájával tiltakozott az „ellenzéki” megjelölés ellen) Pozsgay Imre és egyfajta torz, szocialista-nacionalista mézesmadzag átmentése érdekében a közvetlen elnökválasztást szorgalmazta, míg az SZDSZ és a Fidesz a parlamenti jelölés szisztémáját. A kérdést végül az 1989. novemberi (négyigenes) népszavazás döntötte el, amelynek (hajszálakon múló) sikere mögött azonban egy nagyon fontos jelenség: a társadalmi bizalom állt.
Már az ellenzéki szervezetek tárgyalási helyzetét is erősítette, hogy előzőleg, március 15-én hatalmas, százezres tömeg részvételével ünnepeltek, elkülönülve és legitim módon, s a Szabadság téren képletesen visszafoglalták a Magyar Televíziót. Ezután fokozta az amúgy is erre hangolt társadalom bizalmát, hogy az SZDSZ egy szakmai (tehát nem politikai) szervezettel, a Független Jogász Fórummal szövetkezett, majd vele együtt felhívást tett közzé az összes ellenzéki erő egyeztető tárgyalásainak létrehozására. Az így létrejött szervezet produktív volt, és nagyobb zökkenők nélkül tudta végigvinni a hatalommal folytatott, kompromisszumokra kényszerítő tárgyalásokat, majd azt is elérte, hogy a népszavazás az ország számára optimálisnak gondolt végeredménnyel járjon.
Más kérdés, hogy a közvélemény később miért értékelte, majd tekintette a „feje fölött zajló” eseménynek a tárgyalásokat. A lényeg, hogy az alternatív erők a kellő időben meg tudták szervezni és fel tudták építeni önmagukat, tudtak szövetkezni, meg tudták fogalmazni a főbb kérdéseket és a prioritásokat, önkorlátozást alkalmaztak és maguk mögé állították a társadalom meghatározó részét. Amely éppen azért válhatott meghatározóvá, mert a politikai szereplők nem az erőpolitika vagy a paternalizmus, hanem a bizalom és az igazságérzet révén mozgósították őket. Mindezzel el tudták érni, hogy a pártállami politikusok viszont már semmilyen módon nem voltak képesek mozgósítani a létező és nem is jelentéktelen társadalmi bázisaikat.
Ha végignézek az akkori témákon és a módszereken, azt látom, hogy több ponton ma is érvényesek. Ma is el kell dönteni az adekvát választóvonalakat, meg kell keresni a lehetséges szövetségeseket (köztük a még nem korrumpált vagy elaljasodott szakmai és érdekvédelmi szervezeteket), meg kell teremteni a lehetőségét annak, hogy többoldalúak legyenek a tárgyalások (tehát ne csak a pártokrácia döntsön), a szándékot kell tudni megítélni, és nem a pártállást, egyértelműen meg kell tudni fogalmazni a valódi problémákat és meg kell szerezni a társadalom jó részének bizalmát.
Ami eltér, az a fennálló hatalom erőnléti állapota, valamint a hamis tudat átélésében és terjesztésében tanúsított példás előmenetele.
És persze még valami: ma nem látszik pontosan, hogy kik is volnának azok, akik a felsorolt feladatok hiteles kivitelezői lehetnének. De épp, mert még csak körvonalazódnak, hadd reméljem, hogy kiváló erőnléttel és még annál is tisztább tudattal rendelkeznek.
Ami pedig a szemük erejét illeti, nos, azzal nem a saját hatalmukba, hanem a rendszerváltás lényegének újrajátszásába látnak bele még negyven évet.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!