A szakrális nacionalizmus réme – I. rész



Szakrális nacionalizmus címen küldtem be a Népszabadságnak nemrég egy írásomat. Sajnos a cím, amellyel megjelent, A nacionalizmus nemzeti hitvallása, talán túlságosan a hamarosan életbe lépő nem-alkotmányunk nem-preambulumára, vagyis a nemrég megszavazott alaptörvény Nemzeti Hitvallásnak titulált bevezető szövegére terelte a figyelmet.

Igaz, miután felidéztem gyermekkori emlékeimet a Horthy-korszakról és azokról, akik ezt a rendszert még a háború borzalmait követően is fenn akarták tartani, bevallottam: „Végül a Nemzeti Hitvallás kifejezés értette meg velem: a mögött, ami most egy autokratikus vezér és belső köre értelmetlen arroganciájának tűnik, a harmincas évek szakrális nacionalizmusának a felújítása vagy inkább továbbvitele áll.” Vagyis ezt vélem felfedezni benne, és a nemzeti hitvallást tünetnek tartom, amely segített, hogy felismerjem a mögötte rejlő, egyszer már átélt ragályt: a kirekesztő nacionalizmust, annak is legmegátalkodottabb válfaját, amit a szakrális jelzővel illettem. És ezen nem (csak) a végső fokon genocídiumhoz vezető megbélyegzés és kirekesztés szentesítését értem. Mert ha csak az etnikai tisztogatás 1944-es válfajának gondolnám a vallási szimbólumokba burkolt nacionalizmus végkimenetelét, nem tartanám szükségesnek, hogy a mai törekvések, a törvényhozási láz mögött felismerjük a Horthy-korszak szakrális nacionalizmusának – amely jellemzést a már említett cikkemben indokoltam – egy diktatórikusabb újjászületését. Nem kell ugyanis tartanunk bármely kisebbség genocídiumától, kiirtásától a 21. századi Európa szívében. Különben is, a leghangosabb gyűlöletszítók is jól tudják, hogy azt, amit a második világháború sötét árnyában egy hadigépezet precizitásával nem tudtak véghezvinni, amatőr szervezetekkel, eszközökkel, bármennyire akarnák is, aligha tudnák befejezni békeidőben. Tehát azok, akiket a kormánybuktatás reményében feltüzeltek, és azok is, akik őket felhergelték – a gyűlöletszítók – egyaránt tudják, bármennyire frusztrálja is ez őket, hogy meg kell elégedniük visszafogottabb eszközökkel, csekélyebb eredményekkel. Talán a református egyház prominens lelkésze, ifj. Hegedűs Loránt fogalmazta meg ezt a törekvést a legfélreérthetetlenebbül: „REKESZD KI ŐKET! MERT HA TE NEM TESZED MEG, ŐK TESZIK MEG VELED!” Így, nagybetűkkel kiemelve, KERESZTÉNY MAGYAR ÁLLAM! című röpiratában, akkor, 2001-ben, még a MIÉP alelnökeként. Ő persze a zsidókról írt mint az egyes számú ellenségről, de a szakrális nacionalizmus sokkal befogadóbb: a szakrális szó „beavatott” értelme szerint is többeket sorol be a kirekesztendők körébe.

A szakrális nacionalizmus ugyanis nem egy mennybéli Istenhez vezető út, hanem a demagóg földi „demigodok”, kisistenek hatalmának felépítésére, megvédésére szolgáló eszköz – szemben mindazokkal, akik nem hisznek az egy-igaz tanításban, nem néznek fel áhítattal az egy igaz vezérre, az elhivatottra, a felkentre.


Diktatúra, de milyen?

Egyesek szerint itt már diktatúra van, mások szerint csak afelé tartunk. Véleményem szerint nem az a kérdés, hogy a – választásra jogosultaknak egy töredékének szavazatával elnyert – kétharmados parlamenti többséget mennyire sikerült máris diktatórikus egyeduralommá alakítani, hanem hogy milyen diktatúra felé tartunk. Mert csak az utóbbi száz évben – a korábbi időkről nem is beszélve – sokféle egyeduralmat, diktatúrát ismerhettünk meg, kellett elszenvednünk. Az olasz Nemzeti Fasiszta Párt és a sokkal durvább német Nemzetiszocialista Párt diktatúráját, az Oroszországban kialakított bolsevik vagy annak ránk kényszerített moszkovita-kommunista válfaját. Annak is meg kell különböztetnünk a Rákosi-féle keménykezű, véres korszakát, és különböző kádári korszakait. Mert nemcsak az a kérdés, hogy milyen ideológiák álltak ezen diktatúrák mögött: minden diktatúrának megvannak a maga kedvezményezettjei és megfélemlítettjei, elnyomottjai. Bár minden diktatúrát – a katonaiakat is – egy ember nevéhez, tipikusan annak hatalomvágyához kötünk, ezzel a leegyszerűsítéssel nem jutunk közelebb sem a diktatúrák, sem létrehozóik megértéséhez. Mozgatórúgóik megértése nélkül pedig reménytelen, hogy kiálljunk ellenük. Ez különösen igaz Orbán Viktorral kapcsolatban, akinek nincsen felismerhető, konzekvens ideológiája.


Ambrogio Lorenzetti: Bad Government – vices (1338-39, Siena) – Wikimedia

Túl a hatalomvágyon: a második dimenzió

Évekkel ezelőtt megírtam: nem hiszem, hogy Orbán Viktor semmi más, mint hatalomvágy, ahogyan Debreczeni József a róla szóló Arcmás című könyvében állította. Nincs egydimenziós ember, és Orbán megnyilvánulásaiból sokkal inkább a túltengő szeretetvágyat olvastam ki. Nem az élteti például, ha egy magas pulpitusról beszélhet le a népnek, ami a hatalmi pozíciót testesíti meg: akkor látszik igazán elemében lenni, amikor rajongói, akiknek szeretetére vágyik, körülveszik, s ő atyáskodva szólhat hozzájuk.

Persze mindannyiunkban lakozik szeretetvágy, ez természetes, de ennek vannak különböző, normális és patologikus válfajai és fokozatai. Vannak, akik szeretetreméltóvá válva igyekszenek elnyerni minél többek szeretetét, mások nagyobb érdemnek tartják, ha például bírják asszonyuk rajongó szeretetét, akár a bántalmazása ellenére is. Mindkét válfajnak van aztán egy megszállott, mondhatjuk patologikus, megalomániás stádiuma, amikor valakinek már létszükséglete, hogy minden ember szeresse. Ez végkimenetében válik különösen veszélyessé, mert ez a cél úgy érhető el legkönnyebben, ha meggyőzöm magam: aki nem szeret, nem is ember. Nem veszem emberszámba azokat, akik nem szeretnek. Az Orbán-jelenségnek ezt az aspektusát 2006 márciusában fogalmaztam meg, és most is valósnak vélem, bár lehet, hogy háttérbe szorult, mert a kétharmad megnyitott vagy felerősített egy harmadik dimenziót: a szakrális-profetikus – vagy talán messiási – elhivatottságtudatot.


A harmadik, messiási dimenzió

Valamikor, a királyságok korában az egyház és az állam összefonódása természetes volt: nemcsak a pápa vagy a püspökei által felkent királyok tartoztak engedelmességgel a Szentszéknek, hanem az egész egyházi és világi hierarchia egyazon pompában és hatalommal emelkedett a nép fölé: ugyanazok a családok adták az egyház és a királyi udvar hercegeit. Az egyház, a Szent Inkvizíció ítélte máglyahalálra az eretnekeket, de az áldozatokat a világi hatalom kötötte a karóhoz, és gyújtatta meg alattuk a rőzsét.

Most már ettől sem kell tartanunk: az egyház és az állam összefonódása megfojthatja másként is – egzisztenciálisan – a másként gondolkodót. Sőt, már összefonódásról sem beszélhetünk úgy, mint a feudális múltban az oltár és a trón közös uralmáról, hiszen alig van ország, amelyben bármely egyház meghatározó befolyással rendelkezne a lelkek felett. Különösen nem a „pedofil” botrányokban morális és anyagi csődbe került katolikus egyház. Ám ettől függetlenül is majd mindenütt két-három vagy több egyház vetélkedik a lakosság kisebb-nagyobb hányadáért, azokért, akiknek van egyáltalán transzcendencia-igényük, s azon belül van igényük közvetítőre a mennybéliek felé.

A Horthy-korszakban még meghatározó – bár a néhány évszázaddal korábbinak csak árnya – volt a római katolikus egyház hatalmi szerepe. Például a hercegprímás akkor még az ország első közjogi méltóságának tarthatta magát, és ekként vett részt a nemzeti ünnepségeken, kapott szerepet a felsőházban. Mindszenty József, hercegprímási beiktatása után, 1945-ben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány üdvözlő táviratára így válaszolt: „...AZ ORSZÁG ELSŐ KÖZJOGI MÉLTÓSÁGA HAZÁJA RENDELKEZÉSÉRE ÁLL.” És mint emlékirataiból kitűnik, ezzel nem lelkipásztori, hanem meghatározó politikai szerepre utalt.

Tudomásom szerint manapság ilyen szerepet egyetlen köztársaságban sem töltenek be egyházak. A Fidesz is, miután a korábbi választásokon hatásosan használta elsősorban a katolikus egyházat, az elnyert kétharmados hatalommal az egész püspöki kart süllyesztőbe helyezte, s aligha hagyja őket szóhoz jutni a következő választási kampány előtt, amikor majd ismét az orbáni ige terjesztésére kényszerülnek, hiszen az egyházi kofferek szinte minden fillére az államtól ered. Az iskolák átadása néhány kiválasztott egyháznak nagyon jól szolgálja e függőség növelésének célját, hiszen a tanulónkénti normatíva és az eddigi önkormányzati kiegészítő hozzájárulás is egyetlen – állami – kézben lesz, vagyis a hatalmon lévő párt politikai eszközként használhatja és elvárhatja, hogy az egyházi iskolák falaira ne az apostoli, hanem a Nemzeti Hitvallást függesszék ki, a tanítás annak a szellemiségében folyjon, és az iskolák a szakrális nacionalizmus melegágyaivá, az újbeszéd (vagy inkább az orwelli rémálmon is túlmenő, minden hatalmat a beavatottak kezébe összpontosító egybeszéd) tanodáivá váljanak.



Bitó László, író


Írásai a Galamusban:

Egy civil kezdeményezés lezárása – tanulságokkal
Ez még nem a világvége
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája
Hova tovább MSZP: megújulás, fiatalítás vagy újjászületés?
Végzetes ki nem elégítések


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!