„Magyar identitás kontra nem magyar identitás” – I. rész


Utolsó írásomat azzal a gondolattal zártam, hogy sokan, akik kritizálják az immár aláírt alaptörvény szövegét, félreértenek benne valamit. Ez pedig a gyakran emlegetett „kereszténység nemzetmegtartó ereje”. Sorra jelennek meg az olyan cikkek (Magyarországon és külföldön egyaránt), amelyek szerint az alkotmányszöveg egyrészt a keresztény egyház és az állam összefonódását, másrészt viszont a Szent Korona említésével a monarchikus tradíció (királyság) feléledését vetítené előre, s ennek a hagyományát a középkorig is visszavezetik, vagyis a felvilágosodás előtti időkig. Itt azonban lényegében másról van szó, s annál sokkal nagyobb a tét, mint hogy az „országgiccs” kifejezéssel bagatellizáljuk a dolgot.

Az új alkotmányban nem annyira a keresztény egyházról vagy a kereszténységről van szó, még kevésbé a monarchikus tradícióról, s egyáltalán nem a felvilágosodás előtti időkről. Az alkotmányban és a népnemzeti koncepció híveinek kommunikációjában kevésbé arról van szó, amit úgy hívunk, hogy istenhit vagy vallásosság; sokkal inkább egyfajta „nemzetbe vetett hitről” vagy „nemzetvallásról”, amelyet a „nemzet szakralizálása”-ként ismer a szakirodalom. Ennek a megjelenítője a preambulumban a „Nemzeti hitvallás” kifejezés is. A „nemzet szakralizálásá”-val jellemzett folyamatban természetesen a nemzet szakralizálódásáról is szó van, amiről Gábor György írt nemrégen a Mozgó Világban, de meglátásom szerint még inkább arról a folyamatról beszélünk, amikor a nemzet veszi át tulajdonképpen isten szerepét, vagyis pótvallásként a nemzet válik szakrális térré és az imádat tárgyává.

Ez azt is jelenti, hogy egyértelműen modern, azaz felvilágosodás utáni jelenséggel állunk szemben, hiszen a nemzetfogalom, a nemzet vagy a nemzetek öntudatra ébredése, amely eredetileg progresszív folyamatként indult, a modernitás része és a szekularizáció velejárója. Az ebből kifejlődő népnemzeti gondolat pedig a modernitáson belüli antimodern, vagyis konzervatív mozgalom, illetve forradalom. Mindennek a tartalma tulajdonképpen pogány jellegű, még akkor is, ha azt a kereszténység és a Szent Korona említésével igyekeznek az alkotmány és a népnemzeti gondolat hívei kvázi isteni legitimációval ellátni. A legnagyobb különbség a keresztényi és a népnemzeti felfogás között az, hogy míg a keresztényi felfogás univerzalisztikus, a népnemzeti elutasítja az univerzalizmust és homogenitásra törekszik.


Nemzetvallás

Mint ahogy Gerő András a Képzelt történelem című könyvében kifejti, az úgynevezett „nemzetvallás” kialakulása, amely párhuzamosan folyt az univerzalizmus agóniájával, már a 18. századtól elindult, s a 19. század vége felé teljesedett ki. Ebben a folyamatban lassan háttérbe szorult az istenhitű vallás, és a helyét felváltotta egyfajta nemzethit. Az új, erős nemzeti identitás annyiban progresszív volt, hogy az egymással szemben álló vallási csoportokat és a rendi különbségeket is átfedte, és rajtuk túlnyúló azonosságot teremtett. Az a folyamat azonban, amelyet a „nemzet szakralizálásá”-nak nevezünk, már egyáltalán nem volt progresszív, ellenkezőleg: a modernitáson belül egy antimodern folyamat kezdetét jelentette, hiszen az identitás kohézióját nem a demokrácia nyújtotta, hanem egy újfajta istenség. Ebben a folyamatban a nemzeti identitás került fölébe mindannak, ami addig volt. A „fönt” érzetét és képzetét csak úgy lehetett megteremteni, ha egyfajta megkérdőjelezhetetlenséget, vagyis szentséget tulajdonítottak a nemzeti értékeknek. Így a nemzetből világi istenség, Gerő kifejezésével nemzetisten vált. Ugyanakkor szükségszerűen megjelent az az embertípus is, amelyik mérsékeltebb gyakorlója a nemzetvallásnak, és amolyan „nemzeti ateista” volt, sőt feltűnt a nemzetáruló, vagyis a Júdás figurája is abban a típusban, amelyik ellenszegült valamilyen formában, vagyis megkérdőjelezte a „nemzeti szentséget”, s helyette inkább univerzalisztikus, nemzetközi értékeket képviselt.

A németországi antiszemitizmuskutatásban konszenzusos az a tétel, hogy a „nemzeti ateista”, illetve a „nemzet Júdása” (Gerő találó kifejezései) azonos a modern antiszemitizmus „zsidójával”, vagyis mindazokkal az emberekkel vagy embercsoportokkal, akik a (völkisch) népnemzeti közösségvízióval ellentétben határozzák meg magukat (internacionalistaként, liberális demokrataként, urbánus gondolkodóként, kozmopolitaként, európaiként stb.), s ami teljesen független attól, hogy az antiszemitizmus tárgya önmagát zsidóként határozza meg, vagy sem. Így fordulhat elő, hogy még maga az Európai Unió vagy a NATO is kvázi „elzsidósított”, vagy „idegen uralom alatt álló” (szakkifejezéssel: zionistic occupied) szervezetként jelenhet meg a tüntetéseken, és nyilván ez az elképzelés járt 2009-ben annak a politikusnak a fejében is, aki a parlamentet „Kossuth téri zsinagógának” nevezte, amit szerinte ki kellett volna füstölni.


Pusztaranger.wordpress.com

Ezekből a példákból is látható, hogy az a folyamat tehát, amelyet a kultúratudomány a „nemzet szakralizálásaként” definiál, az antiszemitizmus legfőbb mozgatórugói közé tartozik, ám ellenségei törvényszerűen nem feltétlenül azok lesznek, akiknek ténylegesen, konkrétan zsidó az identitásuk, hanem azok, akiket a népnemzetiek „nem magyar identitásúként” definiálnak. Amíg egy magát zsidónak valló ember úgymond „nemzetben gondolkozik”, addig – legalábbis egyelőre – nem kell félnie. A baj akkor kezdődik, ha a „nemzetben gondolkodók” azt feltételezik róla, hogy „ráront a nemzetére”.

A „nemzet szakralizálásának” a folyamata a „nép”, illetve „népiség” középpontba helyezésével is járt és jár ma is. Ebben egyre nagyobb szerepet játszott és játszik ma is a származáscentrikus, etnikai „magyarság” fogalma, amely kulturális és biológiai, tehát vér szerinti származást is jelentett és jelent. Ez a biológiai, vér szerinti, vagyis etnikai-kulturális és származáscentrikus népmeghatározás képezte a 19. század végétől a rasszizmus alapját Németországban is és Magyarországon is. A népnemzeti felfogásban a származáscentrikus „nép” a „nemzet” szinonimájává vált és kifejlődött a népnemzeti közösség, amely németül „Volksgemeinschaft”, angolul pedig – Roger Griffin fasizmuskutató fordítása szerint – „racial-national community”. Mint látjuk, ebben a kifejezésben benne van a „faj” szó is.

A Magyarországon használatos „nép” vagy „nép-nemzet” fogalma tehát igencsak megegyezett a „faj” fogalmával. Hanák Péter történész szavaival: a magyarországi „nép” fogalma „nem a nemesség és a polgárság alatti dolgozó rétegeket, hanem egy idealizált archaikus közösségre visszanyúló etnikai identitást” jelentett, s a „századvégen a ‚népi’ a fajival azonosítható értelmet nyert. Ebből a népies nemzeteszméből és szervezési gyakorlatból alakult ki a szociáldarwinizmus, a konzervatív szociálreform és az agresszív nacionalizmus hatására a rasszizmus, amelynek diszkriminatív joggyakorlata, antiszemitizmusa századunk második negyedében olyan rettenetes eszmerombolást és fajirtást eredményezett [...] az egész régióban”.

Az etnikai identitástudat nem veszett el a II. világháború után sem. A legújabb kutatások megcáfolták azokat a feltételezéseket, amelyek szerint a kommunizmus újradefiniálta volna a „nép” fogalmát. Az etnikai kultúrnemzet tradíciója a reálisan létező szocializmus ideje alatt is olyannyira élő valóság maradt – nemcsak Magyarországon, hanem a többi volt szocialista országban is –, hogy Detlef Claussen német szociológus szerint a reálszocializmus végét kevésbé a demokratikus, sokkal inkább az „etnonacionalista rendszerváltás” jelentette. A volt NDK-ban 1989-ben rendszeresen skandált „Wir sind das Volk!” (A nép mi vagyunk!) szlogen is ennek a kifejezője. A volt NDK területén, tehát az úgynevezett új tartományokban, hasonló „jobbratolódás” figyelhető meg, mint Magyarországon, de ez szövetségi szinten azért nem tud érvényesülni, mert szó szerint pumpálják az anyagi támogatást a lokális szintű demokratizáló projektekbe.

A németországival ellentétben a magyarországi múltfeldolgozás hiánya elsősorban abban rejlik, hogy nem sikerült szakítania az etnikai kultúrnemzet tradíciójával, és nem helyezte demokratikus alapokra a nemzet és a kultúra fogalmát. Így a rendszerváltás után is tovább élt, ráadásul – a rövid Bozóki-érát szinte átlépve – egyre erősödött az etnikai, népnemzeti, németül völkisch szemlélet, amely 2010-re Magyarországon olyannyira túlsúlyba került, hogy a Fidesz ennek a szemléletnek a segítségével ekkora többséggel nyerte meg a választásokat.

Tévedés azt gondolni, mint az gyakran felmerül, hogy a „völkisch-népnemzeti” gondolatiság csupán a német nemzeti szocializmus rasszista-biológiai alapú nacionalizmusa volt, ami elmúlt. Ez az ideológia ma, tehát a 21. században is virulens Európában, s azért kell vele vigyázni, mert az összes radikális európai párt is ebből az eszméből táplálkozik. Ha egy adott ország kultúrpolitikájában nem sikerül demokratizálni a népnemzeti ideológiát, akkor az ország úgynevezett jobbratolódásában nagy húzóerőt képes kifejteni, s ennek a húzóerőnek a lényege a fentebb leírt tulajdonképpeni nemzetvallásos attitűdben rejlik. Ugyanis az etnikailag homogén, szeplőtelenül tiszta, tehát kvázi a holokauszttól is mentes nemzet képe mint „evilági metafizika” (Kis Endre) végső soron evilági megváltást ígér. Belső dinamikája azt sugallja, hogy minél határozottabban sikerül megszabadulnia a népnemzeti közösségnek a „nemzet ateistáitól”, illetve a „nemzet Júdásaitól” (vagyis a „nemzetközi”, „kozmopolita”, „univerzálisan” gondolkodó, tehát a liberális demokráciában bízó emberektől), annál inkább sikerül megvalósítani az egészségesen tiszta, „szakrális” népnemzeti egységet. A völkisch-népnemzeti egység víziója pedig tulajdonképpen és végső konzekvenciájában nem más, mint annak az ígérete, hogy még a halál előtt, már a földi életben is eljöhet az „árja népiség boldog egysége”.

Hogy mekkora szerepet játszik a nép-nemzeti kommunikációban a dichotomizálás, vagyis a „szakrális nemzet” és a „nemzetáruló Júdás” szembeállítása, mutatja a Fidesz egyik választási kampányfilmje 2010 tavaszáról, amelyben Kerényi Imre rendező mondta a következőket: „A magyar államiság ezeregyszáz éves. A magyar baloldal százéves. Április 11-én választunk. Szent István vagy Kun Béla, ez itt a kérdés. Szerintem április 11-én Szent István visszaveszi országát Kun Bélától és örököseitől.” Ez az idézet dekódolva azt jelenti: „megtisztítjuk, felszabadítjuk a nemzetet a nemzetáruló, nem magyar identitású Júdásoktól”. Azok a területek vagy intézmények, ahonnan már kirúgták a kvázi „nem magyar identitásúakat”, a német szakkifejezés nyomán „nemzetileg felszababadított terület”-nek (szakkifejezéssel: national befreite Zone) számítanak.



Marsovszky Magdolna antiszemitizmuskutató, kultúrpolitikus,
a németországi Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus,
Rassismus und Antisemitismus e. V. vezetőségi tagja,
10 éven át a németországi Kultúrpolitikai Társaság
Bajor Szekciójának vezetőségi tagja




Korábban a Galamusban:
Hol vannak az antifasiszták Magyarországon?
Antiszemitizmus Magyarországon, avagy hogyan csaphat át egy ideológia erőszakba?
G-7
Daniel Cohn-Bendit, Orbán Viktor: ellentétes demokráciafelfogások


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!