Legalitás és legitimitás
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. június 07. kedd, 04:07
I. Legitimitás a háború szigetén
A legalitás és a legitimitás fogalmának különbségével, sőt e fogalmak szembeállításával, a politikai események és a politikai elemzések iránt érdeklődő magyar közönség az utóbbi években találkozhatott, amikor a szociálliberális kormányzás időszakában bizonyos közigazgatási intézkedéseket vagy törvénykezési eljárásokat azzal az érvvel támadtak meg jobboldali politológusok, hogy azok legálisak ugyan, de nem legitimek. Rövidre zárva a szavak jelentését: jogszerűek, de nem jogosak. Mondjuk a vizitdíj bevezetése jogszerű, mert az országgyűlési többség megszavazta, de nem jogos, mert ellenkezik a polgárok akaratával. Az ezt demonstráló népszavazás után pedig már az egész kormányra és annak tevékenységére ezt vonatkoztatták: a kormány és tevékenysége legális, hiszen megfelel az érvényes alkotmánynak és a fönnálló törvényeknek, de nem legitim, mivel elveszítette a választók bizalmát. Ezek a jobboldali politológusok egy erős elméleti (bár gyönge morális) érzékkel megáldott, az ő köreikben kultikus figurának számító jogtudós és politikafilozófus, Carl Schmitt idevágó könyvéből (Legalität und Legitimität, 1932; megjelent magyarul is) vették át ezt a szembeállítást. Schmitt ottani elemzése nem lesz tanulságok nélkül való a mi számunkra sem, ugyanakkor maga a probléma – ha netán más szavakkal leírva is – régóta ismeretes volt.
A mindennapi és a tudományos szóhasználatban is az a helyzet, hogy – mint más fogalmakat vagy szavakat – a „legalitás” és a „legitimitás” szavakat is legalább kétfajta értelemben használjuk: szűkebb és tágabb értelemben. Szűkebb értelemben a legális jelzőt inkább egyes intézkedésekre vagy törvénykezési aktusokra vonatkoztatjuk az ún. jogállamiság rendszerében, a legitim jelzőt pedig inkább az egész politikai berendezkedésre. Tágabb értelemben azonban fordítva is történhet a dolog, amint erre éppen föntebb láttunk példát. A legitimitás mint egy politikai rendszer általános jogossága megalapozásának Max Weber klasszikus fölosztása három típusát különböztette meg: tradicionális, karizmatikus, racionális legitimitás. Tradicionális legitimitása volt a régi feudális monarchiáknak: a jogosultságukban éppúgy nem kételkedett senki, ahogyan Isten létezéséről sem jutott eszébe kritikailag elmélkedni senkinek. Karizmatikus legitimitása volt a különböző személyes és diktatórikus hatalmaknak: egy Julius Caesar, egy Lorenzo Medici, egy Napóleon, egy Bismarck legitimációja alapvetően zseniális államvezetési képességekkel megáldott személyiségük elismertségén nyugodott. A racionális legitimáció kifejezetten újkori jelenség, mivel a modern társadalmak valamilyen – ha nem is szó szerinti – értelemben egy ésszerű „társadalmi szerződés” formájában legitimálják a politikai hatalmat: Hobbes úgy vélte, hogy ha az ember csak önző lény lenne, megmaradna a „mindenki harca mindenki ellen” állapotában, de mivel racionális lény is ugyanakkor, létrehozza az államot.
Ám e weberi típusok nem mindig a maguk tiszta formájában léteztek és léteznek. A tradicionális legitimációs elvű monarchiákban megkülönböztették egyfelől a törvényes uralkodót és a trónbitorlót, másfelől a jó királyt és a zsarnokot, s egy törvényesen hatalomra került uralkodóból is lehetett zsarnok, egy trónbitorlóból is lehetett jó király. A XX. században megjelenő totalitárius diktatúrák látszatra teljesen karizmatikus legitimációval rendelkeztek, mivel azonban a diktátorokat közel sem mindenki ismerte el zseniális karizmatikus személyiségnek, szükségük volt még egy kvázi-karizmatikus segédeszközre is: ezt jelentette a kommunista párt számára a mozgalom világtörténelmi küldetésébe vetett hit, a náci párt számára a felsőbbrendű faj uralmának megvalósítása. A racionális modern legitimáció rendszerében a rendszeresen ismétlődő parlamenti választásokban való részvétellel a polgárok mintegy újra és újra megerősítik a „társadalmi szerződést” és fölhatalmazást adnak a legitim kormányzásra, ám kérdés, hogy meddig terjed ez a legitimitás. Amint éppen Schmitt éppen az említett művében rámutat: „Mégiscsak kell, hogy legyen határa az alkotmánymódosításnak”, különben „nincsenek alkotmányellenes célok.”
Mindebből további tanulságok is levonhatók. Először is, hogy a legitimációs elv önmagában még nem elégséges, ténylegesen realizálódnia kell egy társadalmi elfogadottságban. Tulajdonképpen azt mondhatjuk: egy politikai berendezkedés valódi legitimációját – a meghirdetett elvtől függetlenül – az jelenti, ha a társadalom (annak döntő többsége vagy meghatározó része) ilyenként elfogadja. Másodszor, hogy a meghirdetett elvek mögött további értékszempontok is mindig szerepet játszanak: ezért voltak lehetségesek jó király trónbitorlók és kvázi-karizmatikus uralmak, ezért nem lehetséges pusztán többségi vagy akár minősített többségi szavazással (a kétharmados szavazás elvén Schmitt például kifejezetten gúnyolódik) teljes értékű és végleges legitimációt teremteni. Schmitt nagy példaképe, Hobbes úgy fogalmazott: mivel az uralkodóra (ezen mindenfajta szuverén hatalom értendő nála: a monarcha, a testület, a népgyűlés) a polgárok minden politikai jogukat átruházták, így ő egyben a legfőbb törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom is, ezért fogalmilag nem követhet el törvénytelenséget – elkövethet azonban méltánytalanságot, valamely fensőbb isteni vagy természeti törvény értelmében. Vannak tehát magasabb, tartalmi jellegű legitimációs szempontok a formális legitimációnál: általánosan ilyennek ismerték el az először az antikvitásban Cicero által megfogalmazott, de az újkorban Locke által éppúgy alkalmazott, szállóigévé lett elvet: „Salus populi suprema lex” (a nép üdve a legfőbb törvény). Különleges helyzetekben az elvből különleges intézkedések is származtathatók voltak; ezért lett például a jakobinus diktatúra legfőbb szervének neve: Comité de Salut Public (Közüdv Bizottság).
Grande Croisade contre la Liberté (J.J. Grandville, 1803–1847) – Wikipedia
Magyarország kormányainak legitimitását az elmúlt húsz évben a népszuverenitás elve alapján tartott általános választások adták. A jelenlegi kormánynak (miként már egy korábbinak is) a szavazatok valamivel több mint fele kétharmados többséget biztosít az országgyűlésben. Ezzel a többséggel aztán (nem úgy, mint a korábbi kétharmad) ő a legális, ám nem legitim törvények egész sorát erőltette át: ilyenek mindenekelőtt a sajtószabadságot korlátozó médiatörvény, de maga az új „alaptörvény” (nem alkotmány) is. Mert Schmittnek igaza volt: önmagában még egy kétharmados többség sem teremt legitimitást, és Hobbesnak is igaza volt: a formális (legális) legitimitás csak addig érvényes, amíg nem ütközik magasabb szempontokkal, mondjuk az általános emberi jogokkal. Különben csak – hogy újabb klasszikus szerzőket idézzünk – a „többség zsarnoksága”, mint Tocqueville mondja; ha pedig az ilyen hatalmat már semmi sem korlátozhatja (sem független törvények, sem önálló intézmények), akkor az Montesquieu szerint önkényuralomnak nevezhető. És hát hányszor hallhattuk mostanában, hogy a fölvilágosult abszolutizmus jobb a demokráciánál – csak az a baj, hogy abszolutizmust ugyan könnyű teremteni, de egy fölvilágosult despotát találni hozzá már eléggé nehéz…
Ezért van szüksége rá a magyar miniszterelnöknek, hogy kormányzásának egyéves fordulóján folytonosan forradalomról és forradalmi újjászervezésekről beszéljen, meg folyamatos harcról és háborúról, amelyben az ország áll. A forradalmi küldetés kvázi-karizmatikus elvének meghirdetése és a közüdvöt veszélyeztető válsághelyzet folyamatos hirdetése hajlamosabbá teszi az embereket egy álforradalmi legitimáció elfogadására – de ha nem, akkor is hivatkozási alap lehet újabb legális, bár illegitim intézkedések bevezetésére. Miniszterelnökünknek kiváló tanácsadók is a rendelkezésére állnak az ország helyzetének értékelésekor. Így az ország első számú nagytőkése, aki láthatólag úgy gondolja, hogy a pénzével észt is vásárolt magának, s hogy némi mecénási tevékenység jogot ad rá neki, hogy afféle Disznófejű Nagyúrként belenézzen a kultúra embereinek agyába, s megrendelje, mi történjen a magyar kultúrában. Ahogyan pontosan megmondja a miniszterelnöknek, milyen döntéseket hozzon bizonyos kérdésekben – aki erre, jó kiszolgálójaként, rögtön be is jelenti a döntést. Neki viszont kiszolgálójaként egy tudós tányérnyaló áll a rendelkezésére, aki ott helyben készséggel megideologizálja vezére minden intézkedésének legalitását és legitimitását. Együtt hirdetik: Magyarország sziget a hanyatló és süllyedő európai világ közepén, s harcában kitart az egész világ ellen is.
Valamikor, úgy 1940 körül, a magyar uralkodó elit (az még elit volt) azzal büszkélkedett, hogy Magyarország a béke szigete a környező háborús tengerben. A mai magyar vezetés arra büszke, hogy a válsághelyzet és a háború szigete vagyunk a gazdasági válság hullámait már éppen lecsitító békesség Csendes Óceánjában.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
