Egy ember, nem a saját helyén – a Moszkovszkije Novosztyi írása Nagy Imréről



Nagy Imre, a magyar felkelés vezetője 115 éve, 1896. június 7-én született. Ebből az alkalomból jelent meg Dmitrij Karcev és Anatolij Berstejn írása a Moszkovszkije Novosztyiban.


Nagy Imre magyar politikust és államférfit Moszkvában soha nem szerették. A szovjet években annak az ellenforradalmárnak a címkéjét ragasztották rá, aki oda akarta adni Magyarországot a fasisztáknak és a kapitalistáknak kényükre-kedvükre. Nagy Imre emléke azonban később sem javult: új, de nem sokkal dicsérőbb mítoszok nőtték be a nevét. Az NKVD-vel való együttműködéssel vádolták, Berija emberének nevezték, és még azzal is meggyanúsították, hogy része volt II. Miklós cár meggyilkolásában.

Ebből az egészből mindössze annyi nyert dokumentumokkal alátámasztott megerősítést, hogy a harmincas években, amikor Moszkvában élt emigrációban, együttműködött a csekistákkal. Nem tudni, hogy közben volt-e közvetlen köze a feljelentésekhez és a gyilkosságokhoz. Minden egyéb merő kitalálás. A cári család meggyilkolásának napján pedig Nagy a Bajkálon túli területen tartózkodott, vagyis több ezer kilométernyire a bűncselekmény helyszínétől.

Mindez azonban nem teszi kevésbé ellentmondásossá Nagy Imre alakját. Ám ez az ellentmondásosság nem a múltjából származó kétes legendákkal, hanem az 1956-os magyar felkelés drámai napjaihoz kötődő valós cselekedeteivel magyarázható.


Moszkovita a hatalomban

A magyarországi tragikus események kezdetekor Nagy az ország egyik legnépszerűbb politikusa volt. Paraszti családban született, az első világháborúban orosz fogságba került, meggyőződéses marxistává lett, és a polgárháború idején a Vörös Hadsereg egységeiben harcolt. Amikor hazatért, Magyarországot Horthy tengernagy erősen tekintélyelvű uralma alatt találta. Néhány évi félig legális harc után Nagy sok harcostársához hasonlóan visszatért Oroszországba, amely akkor már nem egyszerűen szovjet volt, hanem sztálini.

Amikor aztán 1945-ben a szovjet tankokon visszatértek Magyarországra, Nagy azon kevés moszkovita egyike volt, akik szinte azonnal elnyerték a nép szeretetét. Mezőgazdasági miniszterként agrárreformokat hajtott végre, amelyek földhöz juttatták a magyar parasztokat. Ugyanakkor a magyarok szemében nem ejtett foltot saját nevén a kommunista párt akkori vezetője, Rákosi Mátyás sztálinista rezsimjével való túlságosan szoros együttműködéssel sem. Sztálin halála után, 1953-ban a kormány élére állt, amely „új kurzust” hirdetett meg: a hagyományosan fejlett magyar mezőgazdaság javára lemondott az erőltetett iparosításról. Pártbeli elvtársai azonban elégedetlenek voltak Nagy liberalizmusával: nem sokkal később kizárták soraikból és leváltották kormányfői tisztségéből.

Ahogy azonban a magyar társadalomban erősödött a tiltakozó hangulat, egyre nőtt Nagy népszerűsége, noha Nagy Imre karakterénél fogva inkább szobatudós volt, mint karizmatikus néptribun. Az adott körülmények között azonban az „emberarcú szocializmus” élő megtestesítőjévé lett.

A népi tiltakozás katalizátorává Magyarországon Hruscsov beszéde lett, amelyben 1956 februárjában a Szovjetunió Kommunista Pártja XX. kongresszusán leleplezte a sztálini személyi kultuszt.

A beszéd, amely világszenzációvá vált, az egész szocialista táborban új lökést adott a közeli változásokba vetett reménynek. A régi magyar pártelit, Rákosival az élen, egyfelől erősen kapaszkodott a hatalomba, másfelől tanácstalan volt, mert megértette, hogy nem lehet letartóztatásokkal és repressziókkal elnyomni az „egyet nem értőket”. A magyarokat a Rákosi, Sztálin és minden szovjet iránti egyre hevesebb gyűlölet hatotta át, ugyanakkor egyre nagyobb rokonszenvvel viseltettek Nagy Imre iránt.


Példakép, akaratán kívül

Ilyen körülmények között Moszkva úgy döntött, hogy „feladja” Rákosit, annál is inkább, mert oka volt kételkedni az új szovjet vezetés iránti hűségében. 1956 nyarán leváltották a párt éléről, és Moszkvába indult, hogy ott élje le élete hátralévő éveit. A központi bizottságba bevitték Kádár Jánost, a fasiszták elleni partizánharc hősét. A Kreml úgy látta, ez több mint elég.

Az események azonban nem a szovjet forgatókönyv szerint alakultak. A párt új vezetése által ígért reformokat halogatták. A Rákosi-rezsim áldozatainak budapesti újratemetésekor hatalmas tüntetésre került sor: 300 ezer résztvevője zúdította haragját a várakozásaikat megcsaló hatalomra.

1956 októberében Nagy Imrét – nem minden moszkvai nyomás nélkül – újra felvették a pártba. Néhány nap múlva diáktüntetések hulláma vonult végig az országon. A résztvevők a háború óta Magyarországon állomásozó szovjet csapatok kivonását, Nagy Imre vezette kormányt, többpárti alapon szervezett szabad választásokat, valamint Rákosi visszatérését és bíróság elé állítását követelték.

Az e jelszavakkal Budapesten szervezett tüntetésen 200 ezer ember vett részt, és a megmozdulás a Sztálin-szobor ledöntésével végződött. Nem sikerült egyből, hegesztővel kellett levágni. A ledőlt szobrot elhúzták a Nemzeti Színházig, ahol a tömeg leköpködte.

A tüntetők előtt példaképük, Nagy Imre beszélt. Az emberek azonban a megmozdulásukat támogató, gyújtó hangvételű beszéd helyett csupán csendes kérést hallottak, hogy oszoljanak, és ígéretet, hogy követeléseiket eljuttatják az „elvtársakhoz”.

Nagy láthatólag elvesztette bátorságát, a forradalom vezérének szerepe nyilvánvalóan nem az volt, amelyre készült, a harcias tömeg a professzori lelkialkatú emberből nem tudta kiváltani az örömteli lelkesedést.

A tömegtől való félelem lett alighanem az egyik oka annak, hogy Nagy azok közé kerül, akik a szovjet csapatok „korlátozott kontingensének” felhasználását kérték a felkelők elleni harcban. Ám az október 25-én kezdődött erőszakos szovjet beavatkozás személyes megrázkódtatássá vált a politikus számára. Azt látta, hogy még a fegyverek sem tudják megállítani a tiltakozókat. A „véres csütörtök” is oda vezetett, hogy a magyarok fegyvert fogtak.


„Nacionalista mérgezettség”

Ilyen körülmények között Nagyot újra a hatalomba hívták, és visszaadták miniszterelnöki székét. E tisztségében nyomban szondázni kezdte, hajlandó-e Moszkva enyhíteni a magyar kommunisták politikai monopóliumán. Erre a kormányfő meggyőződése szerint az elégedetlenek megfékezéséhez, megnyugtatásához lett volna szükség.

Ám a légkör egyre inkább felhevült, és a „megnyugtatás” retorikájától Nagy egyre inkább arra hajlott, hogy feltétlenül neki kell a népi mozgalom élére állnia. A további eseményekre vonatkozóan nem rendelkezett pontos, átgondolt stratégiával, ezért a magyar miniszterelnök a fő kérdésnek nem a „reális politikát”, hanem a „nép jogát” tette meg.

Közben Magyarország – egy kortárs kifejezésével élve – a „nacionalista intoxikáció orgiáját” élte át. Az országon antikommunista pogromok vonultak végig, az önbíráskodások több tucat emberéletet követeltek, néhány harcos nyíltan kikiáltotta a Nagy-kormánnyal szembeni bizalmatlanságot. A tízéves diktatúra után afféle nemzeti másnapossággá vált népi mozgalom lendületesen tolta az országot a polgárháború felé.

Október 28-án Nagy tiltakozott a budapesti szovjet nagykövetségnél az orosz csapatok folytatódó magyarországi mozgásai miatt. Két nappal később bejelentette a többpárti rendszer újbóli bevezetését. És még ugyanaznap este bejelentette, hogy Magyarország kilép a Varsói Szerződésből, és semlegessé nyilvánítja magát.

Moszkvában alig néhány órával korábban vitatták meg, hogy feltétlenül enyhíteni kell a szocialista táborhoz tartozó országokkal kapcsolatos politikán, de amikor meghallották a legfrissebb magyarországi híreket, úgy döntöttek, hogy az engedmények helyett áttérnek a „szocialista rend” kemény kézzel való helyreállítására.


Nagy paradoxona

Nagy minden jel szerint azt feltételezte, hogy a Kremlt demoralizálta az első beavatkozás eredménytelensége, és ezért nem határozza el magát újabb beavatkozásra. Az is lehetséges, hogy mégis átragadt rá a népi tiltakozás diadalittassága. Ráadásul Nagy előtt ott állt Joszip Broz Tito és Wladyslaw Gomulka példája, akik meg tudták védeni országuk függetlenségét még a szocialista baráti közösség keretén belül is. Jugoszláviában azonban nem voltak szovjet csapatok, a szintén a népi tiltakozás hullámán hatalomra került lengyel vezető pedig azonnal demonstrálni tudta Moszkvának, hogy képes ezt a tiltakozást megfékezni és ellenőrizni. Nagy Imre sem az egyikkel, sem a másikkal nem büszkélkedhetett.

Politikai idealizmusa, s az, hogy nem akarta számításba venni a valós politikai konjunktúrát, noha ezt Nagy Imrének alighanem őszinte hazafias megfontolások diktálták, az országot a katasztrófa felé tolta.

November 4-én hajnalban a szovjet tankok, amelyek 12 évvel korábban hazavitték Nagy Imrét, megkezdték a megdöntését célzó hadműveletet. A miniszterelnök erről tudomást szerezve rádióbeszédben fordult a magyar néphez, tudatva, hogy a magyar hadsereg harcol, s hogy a kormány minden tagja a helyén van. Amikor azonban reggel 8 óra körül a szovjet katonák behatoltak a parlament Duna-parton álló, történelmi épületébe, ott a hivatalban lévő kormányból csupán egyetlen minisztert találtak meg. Ez pedig nem Nagy Imre volt, aki addigra a jugoszláv nagykövetségen keresett menedéket. A magyarok ezrei viszont, akik azt hitték, a kormány velük van, harcba szálltak a szovjet csapatokkal.

A rend csak november 8-án állt helyre. A hivatalos adatok szerint az október 23. és november 8. közötti időszakban 2652 magyar vesztette életét.

Az ország új, szovjetbarát kormányának élére Kádár János került. 1956 végén egy különleges hadművelet keretében Nagy Imrét kicsalták a követségről és elfogták. 1958. június 16-án, a nemzetközi tiltakozás ellenére, hazaárulásért kivégezték. Bűnösségét nem ismerte be, és nem volt hajlandó törvényesnek elismerni a Moszkva által az országra kényszerített kormányt.

Kádár képest volt megszerezni Moszkvában a jogot bizonyos önállósághoz, és a hatvanas évek közepére Magyarország a szocializmus kirakatává vált, még a nyugati közgazdászok figyelmét is felhívta magára.

Néhány évtizeddel később, a peresztrojka idején Nagy Imre nevét újra zászlajukra írták azok az erők, amelyek radikális változásokat akartak Magyarországon. Alekszandr Sztikalin orosz történész szerint a paradoxon kézenfekvő: Nagy Imre nem volt erős gyakorlati politikus, de végső soron bebizonyította a halálán lévő, pragmatikus Kádár Jánosnak történelmi igazát. Ez a naiv idealista 12 évvel korábban előrevetítette Dubceket, és 30 évvel korábban Gorbacsovot.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!