rss      tw      fb
Keres

Jobboldali-e Magyarország - Vita

Ungváry Rudolf

Zárszó a „Jobboldali-e Magyarország”-vitához


Nem azt állítottam, hogy a Horthy-korszak tért vissza, hanem azt, hogy a rá jellemző arányok tértek vissza. Ez utóbbi – szemben Sipos Balázs állításával – nem megérzés, hanem tény. Azt sem állítottam, hogy a szélsőjobboldali Jobbik azonos a nyilaskeresztes párttal. A Jobbik megváltozott (neonyilas) formában felel meg az egykori nyilasságnak; az elsöprő többségű Fidesz pedig a „centrális erőtérre” való igényével állítható párhuzamba az ugyancsak jobboldali gyűjtőpártként működő Magyar Élet Pártjával. E pártok öröksége hagyományozódott át, nem maguk a pártok. Akik ma a jobboldalra szavaztak, többségükben ugyanúgy nem tudatos jobboldaliak, ahogy azok se többségükben tudatos baloldaliak vagy liberálisok, akik baloldali vagy liberális pártra szavaznak. De azért a társadalom 2010-ben nem akárkiknek a kedvéért adta fel 1989 „egyik legfontosabb… hagyatékát, a pluralitás iránti igényét” (ahogy Fazekas Csaba írta), hanem a jobboldal kedvéért. Az 1945-ös budapesti, az 1946-os és 1947-es országos választásokon a többség semmivel sem kevésbé igényelte a tekintélyelvet, a gondoskodást, mint ma, mégsem a tekintélyelvű, gondoskodóan egyenlősítő kommunistákra adta le a szavazatát. Most megtette önként a nemzetező jobboldal javára. Ez történetileg, a politikai kultúra áthagyományozódása szempontjából mégis csak jelent valamit! Az pedig végképp nem igaz, hogy Sipos Balázs szerint ezeknek a tényeknek a megállapítása felmentené „a baloldali és/vagy liberális értelmiséget a szembenézés, az önkritika alól.”

Több bírálóm kétségbe vonja, hogy a jobb- és baloldaliság dichotómiája alapján a politikai helyzeteket le lehet írni. Boros László szerint „már önmagában a magyar politikai tagozódás torzulása, ha a Nyugat- és Észak-Európában… meghaladott jobboldalban és baloldalban kell gondolkodnunk…”, Bitó László el se tud képzelni „egy mindenben ’baloldali’ vagy ’jobboldali’, illetve mindenben liberális vagy konzervatív embert” (soha nem állítottam). Gulyás András szerint legfeljebb arról van szó, hogy „a magyar választó könnyen megbolondítható… csodát remél…”, Ranschburg Jenő szerint „a magyar ember jelen pillanatban nem is pontosan tudja, nem is igazán érzékeli, mi az, hogy valaki jobboldali vagy baloldali”.

Ez mind igaz, de az nem igaz, hogy a bal- és jobboldaliság nem érvényes kategóriák, ráadásul használatuk a „torzulás” jele volna. A bal- és jobboldaliság mindig csak reprezentál olyan valós jelenségeket, mint a kormánnyal való elégedetlenség, félelem az elszegényedéstől, a sör ingyenességének vágya stb. E két fogalom esetében a politika olyan dimenzióiról van szó, amelyek a konkrét politikai tartalmaktól függetlenek, ezért e tartalmak bármelyikét reprezentálhatja. A konkrét politikai jelenségek önmagukban egyáltalán nem bal- vagy jobboldaliak. Ahogy önmagukban nem azok a konzervativizmus, az egyenlőségelv, a populizmus stb. sem. Viszont minden irányzaton belül megjelenhet a két kategória: létezhet mind baloldali, mind jobboldali populizmus, konzervativizmus, liberalizmus, tekintélyuralom, gondoskodó állam, egy- és többpártrendszer stb., de létezhet bal- és jobboldaliság valláson, nacionalizmuson, gazdasági gondolkodáson belül is. Minden társadalom politikai élete strukturálható e két fogalommal: mennél fejletlenebb, annál kevésbé, mennél fejlettebb, annál inkább.

Demokráciában (is) sokféle erő küzd egymással a bal- és a jobboldaliság nyíltan vállalt vagy áttételesen érvényesülő szemlélete alapján. Bal- és jobboldaliságuk csak valamiféle elvont keret, a mélyben konkrét társadalmi mozgatórugók játszanak szerepet abban, hogy éppen mekkora a támogatottságuk. Léteznek természetesen olyan politikai erők, amelyek e dichotómiát megpróbálják magukba olvasztani, a bal- és jobboldaliságnak valamiféle elegyét nyújtják, adott esetben el is halványítva ezeket az összetevőket. És természetesen eleve nincsen tisztán baloldali és tisztán jobboldali politikai erő, de ebből nem következik, hogy egyáltalán nincsenek ilyen erők. Vannak erők, amelyekben az egyikre, és vannak erők, amelyekben a másikra jellemző összetevők a hangsúlyosabbak. A bal- és jobboldaliságra éppen ez a fajta „dimenzionalitás” a jellemző, mivel valójában ún. politikai fogalmi primitívek. (A kérdés részleteivel az Élet és Irodalomban 2010. május 21-én megjelenő esszémben foglalkozom.)

Lehet ugyan, hogy a választók jelentős része a bal- és jobboldaliságtól függetlenül igényli például a politikai elit határozott irányítóképességét, a társadalmi normák betartásának és betartatásának képességét. És az is valószínű, hogy reformokat nem csak a baloldaltól, de majd a jobboldaltól se kívánnak elfogadni, ha az számukra áldozatokkal jár. De az mégis csak jelent valamit, ha ezeket a reformokat már a bevezetésük előtt nagy többséggel az olyan demagóg jobboldali uszítás hatására vetik el, amely a baloldalt a magyarságból rekesztette ki! Ezt kizárólag az magyarázná, hogy annyira elvakította például a népszavazás résztvevőinek többségét a düh, hogy még az ördöggel is hajlandók szövetséget kötni, csak hogy ne legyenek reformok? Nem lehetséges, hogy van ebben a jobboldali demagógiában olyan átörökített kulturális vonás, amely a jobboldalra szavazók lelkületében visszhangot kelt?

Ez persze nem valamiféle „nemzeti karakter”. „A Fidesz… nem a Magyar Élet Pártja… nem rasszista párt… a vezér-nosztalgia, az apai állam iránti nosztalgia, a szabadság feladása egy vélt és ideiglenes jólét kedvéért… nem a magyar történelmi karakter kitüntető sajátossága,” írja válaszként Heller Ágnes. Sajnálom, hogy nekem címezi, mert én ilyesmiket nem írtam. „Magyarország lakossága nem eleve jobboldali”, válaszolja nekem Ranschburg Jenő, noha én semmi „elevét” nem gondolok. Azt ellenben igen, hogy a nemzet egy része a jobboldaliság iránt talán mégis csak nyitottabb. Állítólag nincsen olyan sok jobboldali, de mintha „igény lenne rá”…

A magyar választók többségének – ahogy bírálóim többsége erre rámutat – elege lett ugyan abból, hogy nem emelkedik az életszínvonaluk, a baloldalinak tételezett kormányok gyengén kormányoznak, lopnak stb., ahogy a weimari Németország többsége is érezhetett hasonlókat, amikor Hitler pártjára szavazott. De ettől még tény, hogy ennek a lelkiállapotnak a hatására olyan jobboldalra szavazott, amelynek vezére nyíltan megfogalmazta kirekesztő nézeteit. Vagy netán a weimari Németország szavazóinak többsége se volt annak idején jobboldali, hanem csak elege lett a demokráciából?

Azért az nagyon jelent valamit, hogy ma a választók jelentős részét a legjobb esetben is hidegen hagyja, amivel a felszabadulásunk, 1989 óta a jobboldal részéről folyamatosan etetik őket. Hogy egyáltalán képesek olyan pártokra szavazni, amelyek magukat eleve, mintegy biológiailag („a maguk [orbáni] természetességével”) a „nemzeti” érdekek letéteményesének tekintik. Mélyen igaz, amire Ranschburg Jenővel együtt több bírálóm is rámutatott, hogy itt demokráciadeficitről van szó – de azért az sajátságos, hogy ez a deficit történelmileg már többször is nem a baloldal, hanem a jobboldal számára kamatozik inkább.

Itt köszönöm meg Lendvai L. Ferencnek a baloldali konzervatív fogalmát. Abban a vitában, amely most a Galamusban állításaim következtében lezajlott, talán éppen az a nézetem (is) okozhat bírálóim egy részében ellenérzéseket, hogy arra utalok, a baloldaliság és a jobboldaliság a leglehetetlenebb kombinációkat is magába olvaszthatja (jobb- és baloldali nacionalizmus, internacionalizmus, pluralizmus, totalitarizmus, liberalizmus, gazdaságelmélet stb.)? Mintha ennek a két alapvető politikai kategóriának a formális szerepe meglehetősen érthetetlen, ha nem idegen dolog lenne. A magyar választók jelentős része például lehet, hogy nem gondolja, de valahogy természetesnek veszi, hogy konzervatív csak jobboldali lehet. Ennek ugyan nagy történelmi hagyománya van, az ellenkezőjére meg alig akad példa (Lendvai megemlítette Thomas Mannt), a szavazók többsége mindenesetre a jobboldali jelleget igenelte, és ez az igenelés akár a múlt század harmincas éveiben is történhetett volna.

Lengyel László azt írja, hogy Magyarországon már „uralkodóvá vált, hogy a kormányok legitimációját nem ideológia, hanem gazdasági növekedés és életszínvonal-emelkedés adja, illetve meghatározott életformamodell elfogadása vagy elutasítása, akkor… nem bal és jobb küzd, hanem kormányzóképesség és életforma-modellek”. El se tudom hinni, hogy eszerint úgy gondolja, a politikai létnek csak egyetlen, praktikus szinten léteznék megközelítése. Hogy nem hisz ezek szerint a szemének? Hogy nincs szerepe az átöröklött mentalitásoknak? Hogy csak kenyéren és vízen él az ember? Azt írja, hogy ez az unalmas vita őt nem nagyon vonzza (de azért csak reflektált keményen), mert nem egyéb, mint „a szokásos apokaliptikus jóslatolás és panaszolás”. Mindezek után azzal búcsúzik, hogy „a világ elviselhetetlen, de lehet elviselhetetlenebb is.” Ez nem unalmas? Sipos András bírálatként ugyancsak a praktikus megközelítés mellett tör lándzsát, és leírja, ő hogyan látná a dolgokat. Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy politikai állapotokat csak egyetlen (az övével egyező) nézőpontból lehet megközelíteni? Akármit gondol is, a személyeskedését (mintha én megmondó ember volnék: ugyan kiké?) tartsa meg házi használatra.

Bauer Péter szerint „azok optimizmusa, akik modernizációt várnak a jobboldali kormánytól, nem megalapozott”. Ez igaz, csak az nem igaz, hogy én pont a mostani „hazázó”, újabban „forradalmazó” Orbán-kormány esetében lennék az optimista. Valóban kérdés, hogy a jelenlegi magyar jobboldali elit képes-e racionálisan kormányozni, vagy foglya marad a demagógiájának. De szükségesnek tartom hangsúlyozni, hogy ha netán mégis képes lenne az ésszerűségre, akkor előbb-utóbb azért fog megbukni a választásokon, mert tisztességesen politizált. Ez azonban nem lenne baj, mert akkor mégis csak fejlődött, mérséklődött és racionalizálódott, és a baloldal majd folytatja (magára nézve sem tanulságok nélkül). Ha a kormányzó jobboldal nem képes racionalizálódni, ha a jelképes politizálás és a látszatcselekvések mocsarában fog dagonyázni, akkor majd önmaga foglyaként bukik el, csak roppant nehezen, esetleg zűrzavar, tragédia árán, és megrekedt marad. Kezdődik majd minden elölről. Ennyi a derűlátásom.

Meg annyi, hogy igenis létezhet a jobboldali politikai világ folytatásaként kialakuló modernizáció is. Ahogy a mai Magyarországban, úgy a Horthy-korszak Magyarországában is benne rejlett az európai kibontakozás lehetősége. Nem igaz ugyanis a közkeletű baloldali vélemény, hogy a korszak Magyarországában például ne lettek volna pozitív fejlődési tartalékok. „A Horthy-rezsim alatt Magyarország Janus-arcú ország volt, egyrészt a jobboldali szélsőségesek egyre erősebbé váltak, másrészt a demokratikus, progresszív gondolkodás sosem volt olyan szabad és lelkes, mint a harmincas években. Budapest egy jobb nyugati metropolishoz volt hasonló, érdekesebb és színesebb volt, mint Bécs.” Ezt írta egy baloldali gondolkodó, Francis Shelton (Schönberger Ferenc) nemrég magyarul is megjelent könyvében, aki a harmincas évek végén azért ment el Angliába és állt be az angol hadseregbe, mert előre látta az ország fasizálódását.

„Épp a Horthy-kor történelmi tapasztalata sugallja, hogy a magyar jobboldal kijózanodása önmagától aligha fog bekövetkezni, ezt csak külső kényszer válthatja ki,” írja Fazekas Csaba, és ez igaz, de igaz minden jobboldali és baloldali átalakulásra is. Mert átalakulás esetén nem elsősorban a jobboldal, és nem elsősorban a baloldal alakul át (azok is), hanem az ország, a nemzeti kultúra egésze. Ugyanis nem volna elég, ha csak a politikai elit vagy annak egy része alakulna át.

Hangsúlyozandó tehát: egész Magyarországról van szó – amely ma modernizálódhat, és a harmincas évek után is modernizálódhatott volna –, nemcsak a mai és az akkori jobboldali (vagy baloldali) elitről. A Horthy-korszak elitjét és Magyarországát a háború akadályozta meg abban, hogy nagyjából úgy alakuljon, ahogy a Franco-rendszer jobboldali elitje és vele Spanyolország. A párhuzam persze nem tökéletes, de az vaskos tény, hogy a dél-európai országok (a Balkánon csak Görögország) a tekintélyuralmi jobboldaliságból alakultak át szervesen egy jól-rosszul működő demokráciává.

Nem Horthy változott volna, talán még az elitje is alig, de az ország igen. Spanyolországban sem Franco és elitje lett demokrata. Az elit végül semmit sem tudott az ellen tenni, hogy az ország egésze lépett túl rajtuk évtizedek szerves fejlődése során. Ha a mai magyar jobboldalnak ideje lesz, akkor így vagy úgy, mostani retrográd elitjén túllép az idő, amelyben a nemzet egésze tart majd lépés az európai fejlődéssel. A szerves folyamatban az egész magyar politikai kultúra heveri ki lassan a mai nemzetező, kirekesztő, centrális erőtérben gondolkodó jobboldaliságot egy demokratikusabb jobb- és baloldal javára. Hosszú idő kell ehhez, és kell hozzá jobboldali kormányzás is.

Baloldalinak ezt olvasni elég rossz lehet. Ezért próbálja talán néhány bírálóm nemlétezőnek tekinteni vagy kicsinyíteni a jobboldaliság (s vele a baloldaliság) fogalmának jelentőségét, könnyítendő a lelki terhén azzal, hogy nem a jobboldaliság, hanem a tekintélytisztelet és a paternalizmus az oka a jobboldal sikerének. Mintha Bethlen, Gömbös, Horthy vagy Hitler sikerére is nem ez lett volna a jellemző. A baloldali tekintélytisztelet és paternalizmus azért mégis csak kisebb népszerűségnek örvendett! Jobb volna arra felkészülni, hogy a baloldal egy ideig politikailag másodrangú lesz. Nyomasztó, de ha netán mégis így lesz, akkor mi legyen?

Néhány bírálóm a mai politikai állapotok viszonyítási pontját, más szóval a múlt örökségének hatását korábbi korszakokra teszi. Heller Ágnes szerint akár a 19. század utolsó évtizedeire is utalhattam volna, Kis Ádám pedig a Bethleni konszolidációra utal mint jobboldali égisz alatt megvalósuló kulturális (nyilván csak bizonyos szempontból vett) aranykorra. (Azt azért hadd tegyem hozzá, hogy nekem egy olyan miniszterelnök, aki csak a népszövetségi kölcsön megszerzése érdekében vonta vissza a „numerus clausus” törvényt, soha nem lesz tiszteletre méltó ember.) Gerő András pedig a Galamus „hasábjain” korábban egész írást szentelt annak a kérdésnek, hogy mennyire a kultúra csapdájában lehet egy nemzet politikai élete. Ő a Széchényi által megfogalmazott „kelet népe” szindrómában lát olyan örökséget, amelynek hatása így vagy úgy, de még ma is eleven. Nyilván „mélységes mély a múltnak kútja”, viszonyítási pontok különböző korok alapján is lehetségesek. Csak egy nem lehetséges: hogy a múltnak ne legyen öröksége. Egy nemzetnek nem lehet büntetlenül történelme.

Lánczos Vera ellentmondást lát a Klubrádióban elhangzott ama állításom, hogy „az ország arra a retorikára vevő, amelyet Orbán és a Fidesz képvisel”, és ama állításom között, hogy „az lett volna a jó [gyurcsányi] politika 2002-ben, ha még őszintébben bizonygatják az országnak, hogy a tohuvabohunak [értsd a népbutító ígérgetésnek] vége”. Nyilván szokatlan, amit mondani akartam, másrészt pedig az élőbeszéd túlzott tömörítése az érthetőség rovására ment. Amit mondtam volt, úgy értettem, hogy jobban jártak volna a kormányzó baloldaliak és liberálisok, ha a még kendőzetlenebb őszinteségük (és a népszavazás ellenére fenntartott reformjaik) miatt „állva halnak meg”, mint úgy, abban a hosszas agóniában, amely végül osztályrészük lett. Néha a világos „nem”, a nyílt szembeszegülés hosszú távon megtérül.

Ez még egy olyan nemzet esetében is lehetséges, amelynek egy része, ahogy Záray István fogalmazott, „könnyen befolyásolható erőszakos… populista szlogenek által”. A pártállam szlogenjei se voltak kevésbé erőszakosak, érdekes módon mégse keltettek akkora lelkesedést (hacsak a 99,6 százalékos választási eredményeket nem tekinti annak). Valahogy a jobboldali erőszakosságnak mégis csak nagyobb keletje lehet… De Záray Istvánnak és Szalay Sándornak igazat adok abban, hogy a baloldalnak meg kell tanulnia a hatékony szembeszegülést.

Köszönöm, hogy reflektáltak a gondolataimra.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

payperprofits негативные отзывыpedrollo mcпломбирование гуттаперчей