rss      tw      fb
Keres

Jobboldali-e Magyarország - Vita

Bitó László


Mindig is élveztem szóban vitatkozni a nézeteit szenvedélyesen, de mindig racionálisan felépítő Ungváry Rudolffal. Írásban vitatkozni a Galamusban megjelent szavaival – amelyekről szintén volt már alkalmam személyesen beszélgetni vele – nem nyújtana hasonlóan kielégítő intellektuális élményt. Így ahelyett, hogy tételesen vitatnám a magyarság történelmi jobboldaliságáról a Népszabadságban megjelent, majd a Klubrádióban kifejtett nézetét, illetve annak a Galamusban közzétett átiratát, inkább a magam optimistább, dinamikus nézetét írom meg a mostani jobbratolódás okáról – már ha egyáltalán van értelme ilyen politikai oldalakról beszélni.

A jobb- és baloldal jó kifejezés a parlamenti patkó két oldalának vagy az ott helyet foglalóknak a megjelölésére, amikor ez a két politikai erő – helyesebben a balliberális és a jobbkonzervatív besorolás, amely a politikai spektrum közepét is magában foglalja – nagyjából egyenlő súlyban jelenik meg. Most nem ezzel nézünk szembe. A liberális és a konzervatív eszmevilág formális reprezentáció nélkül marad. Attól azonban nem kell tartanunk, hogy ezek az eszmék kivesznek akár a parlamentből, akár a társadalomból, és soha nem lesz többet vezető szerepük.

Mi, emberek nagyon összetett lények vagyunk, még azok is – vagy talán különösen azok –, akik látszólag vagy valóban csak sodródnak. El sem tudok képzelni egy mindenben „baloldali” vagy „jobboldali”, illetve mindenben liberális vagy konzervatív embert. Én például a gazdagító másságban hívő liberális vagyok, de egyben az ideig-óráig mindent könnyen elérhetőnek ígérő, veszélyesen csábító túlköltekezéssel élni nem tudó fiskálisan konzervatív is. Ugyanakkor jónak tartom, hogy vannak köztünk, akik vállalják a gazdaság növekedéséhez szükséges, nagy kölcsönöket igénylő befektetői szerepet (ha nem az államhoz fordulnak, amikor a visszafizetésre kerül sor).

Mindannyian nagyon összetettek vagyunk, és nézeteink, hajlamaink környezetünktől és korunktól függően még felnőttkorunkban is változnak: remélhetően fejlődnek, bővülnek, kristályosodnak, tisztulnak. Mivel a politikai pártok emberekből állnak, nem tarthatjuk őket monolit, örökké változatlan entitásoknak. Különösen igaz ez az olyan fiatal pártra, mint a Fidesz a maga liberális eredetével, majd az egész politikai svédasztalt elfogadó jelenével és teljesen kiszámíthatatlan ideológiai jövőjével. És még inkább igaz ez a fideszes tojáshéjat még a fenekén viselő Jobbikra.

Mindebből következik, hogy nem merném e két párt nagy térnyerését Ungváry Rudolfhoz hasonlóan valami történelmi, determinisztikus magyar jobboldaliságból akár csak részlegesen is levezetni. Nem is tudom, mai szemmel nézve mit tarthatunk történelmileg jobboldalinak, hiszen a nálunk túl sokáig tartó földhözkötött feudalizmusban egészen mások voltak a politikai élet keretei, mint az azt követő iparosodás és valós értékeket felépítő polgárosodás idején.

Sosem láttam értelmét, hogy a Harmadik Birodalom árnyékában, majd utána, a szovjet megszállás alatt kialakult diktatúrákat jobbra vagy balra soroljam. Nem úgy kell elképzelni a politikai spektrumot, mint egy vonalat – magyarázza Istenjárás című regényemben a városi tanárból falura került tanító –, amelynek két végén helyezkednek el az egymással ellentétes bal- és jobboldali nézetek. Inkább úgy, mint egy kört, amelynek zenitjén a demokrácia doménjéban együtt él a bal- és a jobboldali világnézet, de ahogy távolodunk a zenittől, annál nagyobb a veszély, hogy lecsúszunk a diktatúra félelmetes nadírjába. Ott aztán mindegy, hogy jobbról vagy balról érkeztünk-e oda. De a demokrácia doménjén belül is egyre nehezebb definiálni bárkinek a nézet világát. Az Egyesült Államokban például sok déli állambeli demokrata konzervatívabb, mint az északi republikánusok.

Én két aforizmával tudom leginkább definiálni magam. Az egyik John F. Kennedy elnöki beiktató beszédében hangzott el: „Ne kérdezd, mit tehet érted a hazád – kérdezd, mit tehetsz te a hazádért.” Ezt teljesen magaménak vallom azzal a kiegészítéssel, hogy: 1. még nagyobb örömet okoz, ha honfitársaimon túl, embertársaimért is tehetek valamit; 2. elvárom az államtól, hogy olyan békés (tiszta és biztonságos) környezetet biztosítson számomra, amelyben minden tőlem telhetőt megtehetek közkincsünk gyarapításáért.

A másik aforizma – „a dagály minden hajót megemel” – azt az általam elítélt gazdasági nézetet illusztrálja, amely szerint ha az állam olyan körülményeket teremt, amelyekben a gazdagok még gazdagabbak lesznek, akkor abból a nagy gazdagságból a szegények asztalára is lecsurran valami. Bennem a dagály olyan képet idéz fel, amelyben a gazdagok jachtjai, sőt a kevésbé gazdagok csónakjai is megemelkednek, de a ladikkal sem rendelkező szegények az emelkedő vízbe belefulladnak. (Nagy szomorúsággal láttam például, amikor Reagan elnöksége alatt a gazdagodók úgy felverték az ingatlanárakat, hogy az addig nagyon színes Greenwich Village-ből a „bohém” művészek először a keleti Village-be, majd onnan Brooklynba szorultak ki, aztán jórészt onnan is.)

Érzelmi hovatartozásom illusztrálása után hadd állítsak fel egy dinamikus modellt, amely hozzájárulhat a mostani földcsuszamlás értelmezéséhez, s amely szemben áll az Ungváry-féle, sokkal statikusabb modellel. Ez utóbbi elképzelésnek szintén lehetett szerepe, de mivel sokkal pesszimisztikusabb, mint az én (olykor naivnak is nevezett) optimista nézetem, nem tudom elfogadni egyetlen meghatározó faktorként.

A moszkovita diktatúra fokozatos ellágyulásának utolsó éveiben kialakult egy „baloldalinak” értelmezhető politikai rendszer, amelynek bukásával természetes volt a jobbra fordulás. Ennek a súlypontját azonban még inkább jobbra tolta egy szélsőjobb elem, amelynek további súlyt adott azok növekvő tömege is, akiket frusztrált elvárásaik kielégítetlensége. Az így nagyon jobbra tolódott politikai inga nagy elánnal lendült balra, amikor a szavazók rájöttek, hogy a kormány nem képes kielégíteni igényeiket, és feltételezték, hogy egy ellentétes előjelű vezetés képes lesz erre. Így az 1994-es választásokon az inga elkerülhetetlenül túllengte a nyugalmas középpontot. Azóta sem alakult ki olyan politikai vagy civil erő, amely fékezhette volna a kilengések amplitúdóját. Ellenkezőleg, mivel az első ciklusban alaposan meggyengült konzervatív párt nem volt kormányzóképes, és a liberálisok jórészt a koalícióban hitelüket vesztették, az inga 98-ban megint messze túllengett a politikai spektrum középrégióján, noha a szavazatok megoszlása tisztán mutatta, hogy a magyarság többsége egyáltalán nem jobboldali. A hatalom sokkal inkább azért csúszott a jobboldalinak tartott fiatalok kezébe, mert nem létezett vonzó középpárt, amelyen az inga megállhatott volna. A fiatalok között viszont alig akadt a politikai vagy a magánszférában bármi tapasztalattal rendelkező, őket mérséklő vezető. Így az inga minden eddiginél szélsőségesebb pontot ért el 2002-re.

Pedig jól tudjuk: erőhatás nélkül minden inga eléri nyugalmi pontját. Mi volt hát az az erő, amely megakadályozta, hogy a kilengés mérséklődjön, és a mérsékelt zónán belül maradjon? Főképpen az egymást túlígérő demagógia. Minden pártnak könnyű többet ígérni, mint amit teljesíteni tud. Ezzel azonban aligha érheti el, hogy újraválasszák. Azért lett az első újraválasztott kormány Gyurcsány Ferencé, mert pártja az első ciklus elején teljesítette legfontosabb ígéreteit – ami viszont magában hordozta a második ciklus bukását. Ezt akarta kivédeni Gyurcsány az őszödi beszéddel. Ezzel a mesteri peptalkkal (lásd: Politikai félidő) sikerült meggyőznie mának élő pártvezetőtársait, hogy a túlköltekező halandzsázás után, amely akkor már négy cikluson át megismétlődött, szembe kell nézniük a gazdasági világ realitásaival.

Visszatekintve könnyen mondható: nagy hibát követett el Gyurcsány, hogy beszédének szalonképes változatával nem állt a nép elé. Ezzel elméletileg megfékezhette volna a túlígérgetések hajtotta politikai ingát – bár ha ezt megteszi, pártja valószínűleg kihátrált volna mögüle. Ám ha mégsem, akkor sem nyerte volna meg a harmadik ciklust, ami sokkal érettebb demokráciákban is ritkaságszámba megy, már ahol az alkotmány megengedi.

Semmi okunk feltételezni, hogy a mostani földcsuszamlásszerű jobbratolódás valami determinisztikus magyar jobboldaliság következménye, hiszen az előbbi okfejtésből nyilvánvaló a baloldal politikai tőkevesztésének – illetve a destruktív ellenzék általi szétziláltatásának– a szerepe. A dinamikus modell szerint ezt lehetett volna korlátozni: a hatásos ellenzékhez szükséges egyharmad plusz mandátum elnyerhető lett volna, ha Gyurcsány sokkal korábban lép vissza egy szakértő miniszterelnök javára, mint javasoltam is neki a kormánykoalíció felbomlásakor. Azóta azonban a vákuum egyre csak nőtt, mígnem teljesen elfogyott körülötte a levegő. A veszteség mérete még az utolsó hónapokban, sőt talán hetekben is csökkenthető lett volna, ha az elérhetetlen és ki nem érdemelt miniszterelnöki poszt helyett az MSZP kampánystratégiája a hatásos, konstruktív ellenzék vezetéséhez szükséges egyharmad plusz legalább egy mandátum megszerzésére irányul (lásd: Konstruktív ellenzék kerestetik.)

Lehet, hogy mandátumveszteségüket valóban kiérdemelték a bal-lib politikusok, de mi biztosan nem érdemeltük meg, hogy politikai árvákká váljunk (lásd: Nem könnyű demokratának lenni). Viszont árvaságunkban sem szabad csüggednünk: össze kell tartanunk, és nem szabad elfogadnunk a magyarok természetes jobboldaliságát és a hasonló, reménytelenséget sugalló, determinisztikus-statikus képzeteket. A dinamikus modell szerint semmi sem tart örökké: a centrális erőre törő mai Fidesz uralma sem. Az MSZP és a Jobbik közé ékelve valóban „centrálissá” válhat, de a nagy tömegeket megmozgató ereje nem abból ered, amiért, hanem abból, ami ellen fellépett. A Fidesz táborát a mesterien szított gyűlölet fogta össze. Ebben a kórust a Kossuth tériek számára is ismert gyűlöletfüggők vezették (lásd: „Homofóbia” vagy gyűlöletfüggőség). Ők már most is – legalábbis ideiglenesen a Jobbikba tömörülve – azok ellen gyűlölködnek, akik kiengedték őket a palackból. Nélkülük különösen nehéz lesz a Fidesznek az embereit lázban tartó gyűlöletet szítani a már többszörösen amputált, magát aligha megtaláló MSZP ellen. A már régóta a zsebükben tartott ügyészséggel nem lesz nehéz koncepciós pereket indíttatni akár az MSZP bajos ügyeit idejében ki nem szivárogtató takarítónő ellen is – de ez csak ideig-óráig szolgálhat a centrális erő tömegeket mozgósító energiaforrásaként. Valószínűbb, hogy a Fidesz csahos kutyáit egyre inkább a Jobbik, vagy annak jobb szárnya elleni fellépés köti le, de ezzel a saját körét is megoszthatja.

Sokan emlegetik, hogy nagyon szűk lesz a Fidesz gazdasági mozgástere. Ebben egyáltalán nem vagyok biztos, hiszen nagy parlamenti többségével nagyon drasztikus támogatási és egyéb költségvetési átcsoportosításokat vihet végbe. És talán az IMF-fel és az EU-val kötött megállapodások újratárgyalása is sikeres lehet. Dinamikus nézetem sokkal inkább politikai mozgásterét látja beszűkülni: tőlük jobbról a Jobbik a maga sokat tudó volt fideszeseivel és az MSZP (MSZMP) hozzájuk csatlakozott volt híveivel. És persze szintén ki kell majd védeni a Fidesznek a fanatikus Kossuth tériek (vagy éppen a Magyarok nyilai?) jobbról jövő támadásait – és a morvaifrászt. Mert őket nem lesz könnyű bedarálni, hacsak nem paktál le velük Orbán Viktor, feladva a későbbi brüsszeli szerepvállalása reményét a politikai ambíciói méretének sokkal megfelelőbb európai porondon. Úgyszintén jobbról várható nyomásnak – vagy belső ellenzéknek – tekinthetjük a KDNP-t, amely trójai falóként fogja behozni a döntéshozatalba a felsőbb hatalomra hivatkozó, valójában csak a saját mérhetetlen hatalomvágyuk kielégítésére törekvő, a Fidesznek tett szolgálataikért feltételezhetően viszonzást váró egyházatyákat. Igaz, a magát a katolikus „lándzsa hegyének” tartó Semjén Zsolt az elmúlt hónapokban visszafogta magát – vagy sikeresen visszafogták őt –, de nyilván többet remélnek tőle azok, akik megszerezték számára a legmagasabb vatikáni kitüntetést, mint hogy továbbra is csak a dormant (istentelen) liberálisok meg más „szakállas bácsik” ellen szálljon harcba. Balról az MSZP-t és a renegátjaiból kialakult szocdemeket kell majd szemmel tartania. A régvolt SZDSZ-esek, MDF-esek és szimpatizánsaik sem fognak eltűnni egyik napról a másikra, és az LMP is magára találhat. De Orbán Viktornak a saját pártján belül is nehezebb lesz rendet tartania, mint eddig, hiszen közös ellen(fél)ség nélkül lesznek tévelygők, s ha nem ügyel rájuk, ők lehetnek a kihívói 2014-ben, ha nem előbb.

Azok, akik talán egy ellentétes politikai előjelű kádári egyeduralmat vizionálnak, nem veszik figyelembe, hogy a valószínű kétharmad ellenére is többpártrendszerben élünk, s ha vissza lehet is élni az elnyert hatalommal, a kétharmad lehetetlenné teszi – az átmenet éve után – a felelősség másokra hárítását. Az eddig egy fronton harcoló Fidesznek tehát fel lesz adva a leckéje.

Mindezen fékező tényezők figyelembevételével elképzelhető, hogy éppen az elkövetkező ciklusokban alakulhat ki egy vagy két méretes középpárt, körülvéve az egész politikai spektrumot képviselő kisebb pártokkal. Így elérhető lesz egy kisebb amplitúdójú és így kevésbé destruktív politikai váltógazdaság.

Az apokaliptikus nézetek csak akkor valósulhatnak meg, ha teljesen átadjuk a játszóteret a politikusoknak, és elkeseredve – vagy kötelességszerűen duzzogva – begubózunk odúinkba. Nem kell senkinek kiszorítottnak éreznie magát, ha a történtek után aktívan keressük az alkalmat a civil összefogásra, felvesszük a kapcsolatot a hasonlóan és a másként gondolkodókkal egyaránt, támogatjuk a nézetünknek megfelelő fórumokat, és ha másként nem megy, kihasználjuk az e-szamizdat nyújtotta lehetőségeket. És amint fentebb említett írásaimban már kifejtettem: jó demokrataként el kell fogadnunk a többség választottját mindannyiunk miniszterelnökének.

Az elkövetkező év aligha lesz könnyű sokunk számára, de hosszú távon talán hihetünk a paraszti bölcsességben: amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. A negatív, tiltó attitűdnek biztosan nem lesz foganatja: a pozitív, a demokráciában elvárt segítőkészségnek sokkal nagyobb esélye lehet. Ha nem adjuk meg az esélyt az új miniszterelnöknek, hogy mindannyiunk miniszterelnöke legyen, aligha lesz az. Pedig történelmi megítéléséért Orbán Viktor (önző) érdeke is az, hogy egyesítse ezt a jórészt kormánybuktatási elkötelezettsége általa megosztott országot. Egyben biztosak lehetünk: a kormánybuktatás és így a további megosztás, most már nem érdeke. És a nemzeté sem.


Bitó László korábbi írása a Galamusban:
Az utolsó pillanat nyerő stratégiája


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!