rss      tw      fb
Keres

Egy hír margójára

Azt írja az MTI, hogy a második fordulóban már nem lehet töredékszavazatot szerezni.

Fontosnak tartom, hogy az írott és az elektronikus sajtó legalább annyira hangsúlyosan kezelje ezt az információt, mint a politikai botrányokról szóló híreket, mert az átlagszavazó nincs feltétlenül tisztában azzal, hogy a második fordulóban hiába adja le voksát az általa preferált párt jelöltjére: ha az illető esélytelen a mandátumszerzésre, ezzel nem erősíti az adott pártot. Ha a jelölt nem nyeri el a képviselői mandátumot az adott választókerületben, a szavazata semmit sem befolyásolt. Vagyis a pártpreferenciák helyébe egyéb prioritás léphet, például az, hogy mi a szavazó véleménye a következő parlament szerkezeti összetételéről.

Fontos ez? Igen. A szavazás előtt ugyanis nem árt számot vetni még egyszer azzal, hogy mit jelent egy kétharmados többséggel rendelkező kormány regnálása.

Például azt, hogy nem zajlanak majd valódi viták a ház falai között. Hogy a kormánypárt által képviselt politikai akarat kész döntés formájában fog megjelenni, a parlamenti munkának semmilyen tétje nem lesz.

Szokás mondani, hogy a bizottságokban folyik a komoly szakmai munka. Ám a bizottságok is ilyen arányok szerint működnek majd. Meghallgatható lesz esetleg kisebbségi véleményként a bizottságokban kisebbséget alkotók álláspontja, de hogy a parlamenti munkának erről a részéről hogyan fog a nyilvánosság értesülni, az kérdéses.

Egy kétharmados parlament a magyar közjog szerint lehetőséget ad az alkotmányozásra, a fékek és ellensúlyok jelenlegi rendszerének egyoldalú átalakítására, nem beszélve arról, hogy ez a többség elegendő minden fontos tisztség betöltéséről való döntéshez is. Hiába vannak olyan szakmai álláspontok, hogy az alkotmány identitását alkotmánymódosítással nem ildomos megváltoztatni, a gyakorlatban ez valószínűleg nem lenne akadály. (Hacsak az Alkotmánybíróság nem képviselne ebben következetesen alkotmányvédő álláspontot, ám hogy mit tenne ilyen helyzetben, erre nincs gyakorlati tapasztalatunk.)

Visszatérve tehát a kiinduló gondolathoz: a választók a második kanyarban ebből a szempontból is értékelhetik és mérlegelhetik még, hogy minden tényezőt figyelembe véve melyik versenyben lévő demokratikus párt jelöltjének adnak nagyobb esélyt a mandátum megszerzésére.

Bármilyen sok is a szirénhang, amely egy kétharmados többség előnyeit ecseteli – „milyen egyszerű lesz így reformálni”, „milyen hatékonyan lehet így szerkezetátalakításokat végrehajtani”, hogy fogják szeretni ezt a befektetők –, nem árt, ha nem felejtjük el, hogy ezek a vélemények valójában azt ünneplik, hogy nem kell vitatkozni, nem kell kompromisszumokra törekedni, a többségi döntést erőből lehet lenyomni az ország torkán. Így vélik, mert egyrészt nem tartják értékesebbnek a vitában született döntéseket, másrészt mert elfogadják kizárólagosként azt a mintát, amelyet az elmúlt 8 évben a hazai ellenzék adott: hogy a kompromisszum egyenlő a gyengeséggel és a megalkuvással, az ellenzékiség egyenlő a destrukcióval. Amely magatartással szemben valóban nehéz volt hatékonyan kormányozni.

Gyakori ellenérv a kétharmados többség védelmében, hogy hiszen demokratikus úton jött/jön létre. De valóban minden elemében demokratikus volt ez a processzus? Ami teljesen hiányzott belőle, az éppen a valódi vita, a racionális párbeszéd, a jövő kormányzati elképzelésekről való hiteles tájékoztatás. A jelenlegi többség részben éppen ennek a körülménynek tudható be, ugyanakkor ez a többség kétharmadosítva a biztosítéka és a hivatkozási alapja lesz annak, hogy racionális vitára a jövőben se kerüljön sor.

Az a kérdés, hogy a következő kormánypárt mögött álló valamennyi szavazó valóban erre akart-e voksolni. De még inkább kérdés, hogy a majdani ellenzék demokratikus pártjai mögött álló szavazók akarják-e, hogy igazi parlamenti kontroll nélküli kormányzásra adjanak lehetőséget. Ezt a szempontot elsődleges prioritásként vagy csak egyik szempontként kezelik-e? A dilemma még néhány napig valós.

(Lánczos Vera)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!