rss      tw      fb
Keres

Férfiakról és nőkről a liberális csatornán


A mosogatáshoz háttérnek bekapcsolom a rádióállomást, amelyről kitartóan, tulok módjára mindig azt gondolom, hogy az „enyém”. Enyém, amennyiben legalább nagy vonalakban az én alapvető szemléletmódomat képviseli. És ahol, ha közvetítik is a bornírt, kelet-európai valóságot (mert azt ugye tudnunk kell, hol élünk), legalább a számomra otthonos háttér visszaverődésében teszik, ezért nem kell minden pillanatban epeömlést kapnom a tehetetlenségtől.

De most kivételesen kell epeömlést kapnom, már amennyiben tényleg úgy döntök, hogy van közöm ahhoz, amit úgy általában belenyomnak a nyilvánosságba. Márpedig folyton úgy döntök, hogy van közöm (ezzel a problémával lassan ideje lesz feltáró analízisbe mennem), de addig is ezt hallgatom, mert mi egyebet hallgathatnék. A többi eleve és biztosan rosszabb.

Szóval hallgatom, és valaki – a nevét ezúttal azért nem mondom, mert egyre többször kerülök szembe hozzá hasonlókkal, nem érdemes közülük kiemelni – éppen ott tart, hogy most jött egy tudományos konferenciáról, ahol tudományos előadást tartott a női és férfi szerepek változásáról. Hozzáteszi még, hogy mivel pszichológus is, számtalan olyan esettel találkozik a praxisában, amelyből világosan kiderül, mennyi konfliktust okoznak az embereknek a jelenlegi szerepváltozások. (A „pszichológus is” kifejezés bennem azt a gyanút kelti, hogy ha a pszichológia társult szakma, akkor inkább gyorstalpalót jelent, semmint egyetemet. A későbbiek alapján valószínűleg nem tévedek.)

Várnám, hogy ha már tudományos a megközelítés, akkor adna valami képet arról is, konkrétan kikről van szó a szerepváltozások okozta problémák kapcsán. Például hány évesekről. Mert ugyebár nem mindegy, hogy azok kerülnek-e zavarba, akik negyven-ötvenévesen kényszerülnek bele, mondjuk egy új kapcsolat révén, a változó szokások okozta problémákba, vagy a húszas-harmincas fiúknál és lányoknál derül ki, hogy azért nem olyan könnyű konzekvensen végigvinni azt a paradigmaváltást, amelyhez a szüleiktől a múltban egyértelmű modelleket nemigen kaptak. Tényleg érdekelne, hogy akik most tudatosan fordítottak hátat a hagyományos, egyoldalú szerepleosztású családmodellnek, azoknál mik a gondok. Én ugyanis – laikus nézőként és drukkerként – azt látom, hogy a papák jelentős része jellemzően minden aggály és feszélyezettség nélkül, a legnagyobb természetességgel teszi tisztába – éspedig akár álló helyzetben is, amihez technika kell! – a kislányát a homokozó mellett, ami eddig nem volt. Ez a szerepváltás azonban a többség számára nem okoz gondot. Akkor mégis milyen problémákat hozott a tudatos váltás? Számít-e az értelmiségi háttér, vagy már ez a fogalom is annyira megváltozott, hogy nem érdekes? Érkezik-e nyomás a szülők felől, vagy csak a kívülállók felől? Visszahúzó erő-e a szegénység, vagy akár éppen ellenkezőleg? A „munkanélküli férfi-dolgozó nő” felállás mennyiben segít be a „háztartáshoz is értő férfi” szerepének emancipálásába? Félreértés ne essék, nem doktori összefoglalót várnék, csak annyit, amennyit a fölvezetés –„pszichológusként a saját praxisomban is sok ilyennel találkozom” – egy tapasztalati összesítésben megengedne.

De semmi ilyesmi. Amit viszont elmond, abból sokadszorra – úgy látszik már soha el nem múló érvényességgel – ismét az a kép áll össze, amely elől legkevesebb negyven éve igyekszem elmenekülni, de amely elől, lám, csak a magányos megoldások szintjére lehetséges elfutni.

A beszélő szerint a társadalmi szintű megoldás ugyanis a következő: ha harmóniát akar az együttélésében, akkor mind a nőnek, mind a férfinak az a feladata, hogy egyensúlyba hozza a maga férfias és nőies tevékenységeit, vagyis jól taktikázzon a másikkal szemben. (Még véletlenül se kövesse a nagy nehezen mégis kicsikart, bizalmi viszonyon alapuló modelleket.) Az élet dolgai ugyanis a beszélő szerint úgy állnak fel, hogy vannak férfilényegű, és vannak női lényegű feladatok. Na most ezek kicsit fölcserélődtek, főként a nők emancipációja miatt. A nők ugyanis egyre többen és egyre magasabb szinteken dolgoznak, és a beszélő szerint a munkájuk azt jelenti, hogy „erős kézzel vezetnek”. Más oldalról: vezetni minden esetben egyenlő az egyeztetés, a bizalom, a kölcsönösség és az egyéb demokratikus módszerek kizárásával. Amit ő a férfiasság tiszta megjelenítésének tekint. A nők e szerint attól emancipáltak, hogy amikor dolgoznak, férfibőrbe bújnak.

És mivel a „tudományos” előadónak a speciálisan kemény fizikai erőt igénylő és az egyéb, univerzális képességekre épülő feladatok között sem sikerült különbséget tennie, azt kell hinnünk, hogy nála mindenfajta munka, vagyis általában a munkavégzés fogalma azonos a férfias hozzáállás fogalmával. Így az általa felállított képben a férfi változatlanul az, aki a munkájában természetesen agresszív, az emancipált nő az, aki attól emancipált, hogy szintén agresszívan dolgozik és vezet, az önállóság, a problémamegoldás, a csoportépítés vagy a célkialakítás pedig az, ami színtiszta, férfilényegű agresszió. Mindezt erősíti, hogy a „hivatás” szó még véletlenül sem hangzott el, az ennél agresszívabb tartalmi lehetőségeket is rejtő „karrier” viszont annál többször. A nőnek e szerint nem a hivatását kell összeegyeztetnie például az anyasággal, hanem kifejezetten a karrierjét.

Persze „a férfiak” (melyikek, konkrétan?) szintén elkezdtek másféle tevékenységeket is végezni, erről is esik szó, de hogy ez is egyfajta emancipáció lenne – például amennyiben végre ők is szabadon lehetnek apák, érzelmi lények és a háztartáshoz is értő emberek –, az föl sem merült. Sőt, „a férfiaknak” épp az a gondjuk, hogy ezeket feminin tevékenységeknek érzik. Nem hangzik el, hogy „már amelyik”. Hogy van, akinek ez már eszébe sem jut, teszi, ami feladatként elébe kerül, és hogy épp ennek az attitűdnek a tömeges megjelenése jelenti ma az újdonságot. Így az a valóban társadalmi szintű probléma sikkad el, hogy itt az előítéletesség a kulcsszó, és hogy ez az, ami konfliktusokat okozhat. Hol úgy, hogy az előítéletesek blokkja fékezné a „menteseket” az elvárásaival, hol úgy, hogy az újítókban magukban is továbbélnek bizonyos, akár ki sem mondott, be sem vallott előítéletek, és okoznak zavart bennük.

Nagy kérdés, hogy ha a „tudományos előadó” által felvázolt képet abszolút kiindulópontnak (és nem pusztán egy történetileg esetleges helyzetnek) tekintjük, akkor azonkívül, hogy a nők egyre több helyen vannak jelen aktívan, végül is miben áll a változások lényege. Hiszen a képlet szerint a világ összes tényezőjének felosztása férfiasra és nőiesre ma is megmaradt, annak ellenére, hogy a nők és férfiak közti kiegyenlítődés éppen e felosztás tarthatatlanságának felismerése révén indulhatott meg egyáltalán.


Woman and man (Bellevue City) – flickr/kiwi

Természetesen látom, hogy az említett felosztáshoz a társadalom jó részében továbbra is ragaszkodnak, mi több, ennek is köszönhetjük, hogy azok kormányoznak, akik, de itt most egy olyan ember beszél, aki igényt tart a „tudományos” rangra. És ennek jegyében arról beszél, hogy a nő emancipációja a tudományos megközelítés szerint sem egyéb, mint a férfiszerepek kölcsönvétele, kisajátítása. Ezzel azt képviseli, hogy tudományosan is mindig a meglévő, a realitásokat kétségtelenül tükröző előítéletes gondolkodás felől kiindulva kell megoldani a problémákat, vagyis hogy a tudományos megközelítés semmiben sem különbözik a közönséges hétköznapiastól. Mindkettő szerint lehetséges, sőt, érdemes (mert hiszen tudományosan előbbre vivő) azt állítani, hogy a családi harmónia megoldása változatlanul és egyedül a nő feladata, mert a harmóniának az a garanciája, hogy mire mindnyájan hazatérnek, a nő időben váltson. Az együttélés úgy lesz gördülékeny, ha a nő a „teljesíts, vagy kirúglak!” határozottságából villámgyorsan át tud állni az „utyulimutyuli, kérsz vacsit?” búgócsigázásra, és még véletlenül sem keveri össze a kettőt.

Hogy az elénk tálalt, „tudományos” megközelítés szerint a férfiak mit tehetnek a harmónia érdekében, arról nem hallhattunk, ezért az a rossz érzésem keletkezett, hogy semmit. Valószínűleg csupán annyi jut szegényeknek, hogy ahányszor érzelmet, odaadást, megértést, netán kézügyességet igénylő, tisztasággal, étkezéssel, öltözködéssel, intimitással, a dolgok szépségével, praktikus elrendezésével stb. összefüggő feladat kerül eléjük, annyiszor tudniuk kell, hogy a „tudományos” álláspont szerint ők most kirekesztődtek a férfivilágból, és „női szerepre” váltottak. Továbbá hogy ezért akár „feminin” férfiaknak is tarthatják őket. Ami a mi hagyományaink szerint… de inkább nem is mondom el, mit jelent. Mindenesetre a helyükben végtelenül föl lennék háborodva.

Kicsit bezavarna a képbe, hogy az a korlátolt, előítéletes, mondjuk ki: buta „tudományos előadó”, aki a rádióban beszélt, éppenséggel egy nő volt. És sajnos a műsorvezető is. Akinek, szokásától eltérően, most nem jutott eszébe ellenpontozni a folyamatosan tóduló ostobaság-áradatot. Ezért, ha férfi volnék, első nekifutásra talán zavarba jönnék, de legyőzném a zavaromat, és jóleső elégtétellel, esetleg némi kárörömmel dőlnék hátra – egy ideig biztosan nem kéne azon aggódnom, hogy a nők oldaláról komoly riválisaim lesznek. És ha mégis, na sag schon, még mindig át lehet kapcsolni egy vastagon jobboldali, antiliberális csatornára.



Lévai Júlia                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!