Az autokrácia, köszöni szépen, jól van

Gyurcsány Ferenc azt ajánlotta az MSZP vezetésének, hogy szavaztassák meg a pártot új erkölcsi és szervezeti szabályok elfogadásáról.

Annak ellenére, hogy a közvélekedés szerint az MSZP hiteltelen és korrupt, vezetése tehetségtelen, megújulásképtelen, a jövőben nem kell vele számolni, mert úgysem szavaz rá senki, nem fog vele össze senki, a süllyesztőben a helye stb., a sajtó és a politika iránt érdeklődő közvélemény mégis kivételes élénkséggel rezonál minden olyan felvetésre, amely az MSZP jövőjét, belső életét érinti. Mindenekelőtt arra, hogy lehet-e mindehhez köze Gyurcsány Ferencnek.

Miért ez az ellentmondásos viszonyulás? Valószínűleg az az oka, hogy nem stimmel valami ezekkel a megfellebbezhetetlennek tartott kinyilatkoztatásokkal. A jelenlegi politikai erőtérben a megvert MSZP még mindig tényező, a politika színpadáról ezerszer kiátkozott volt miniszterelnök még inkább. Ha ő akar új arculatot adni a még tényezőnek számító pártnak, az mindenkit felizgat, aki a legkülönbözőbb okokból nem örül ennek.

Kik nem örülnek és miért? Ennél is fontosabb kérdés azonban, hogy ma Magyarországon vajon egy párt megújításáról van-e szó csupán, vagy a tét nagyobb. Vajon amikor erről beszélünk, többről, egyébről is gondolkoznunk kell-e? Azokkal értek egyet, akik szerint sokkal többről van szó. Többről, mint a baloldal megújításáról, többről, mint arról, hogy létrejönnek-e és mikor új pártok, bal- vagy jobboldali értékeket előtérbe helyező liberális vagy konzervatív demokratikus pártok majd Magyarországon. Most arról van szó, képes-e megakadályozni a magyar társadalom demokratikus értékeket valló része, hogy az egypárti, kézi vezérléssel irányított, önkényes hatalomgyakorlást megvalósító politikai rendszer több ciklusra be tudjon rendezkedni, végérvényesen fel tudja számolni a demokratikus rendet. Ezzel függ össze az is, hogy a még mindig tényező MSZP, amely az irdatlan vereség ellenére is jelenleg a legkomolyabb támogatással rendelkező ellenzéki párt, milyen szerepet szán magának ebben a folyamatban.

Miért lényeges ezt leszögezni mindjárt az elején? Azért, mert innen közelítve kell választ keresni azokra az ellenvetésekre, amelyek Gyurcsány Ferenc kezdeményezésére reakcióként olvashatók.

Mit akar Gyurcsány? Mint több ízben kifejtette, elsősorban azért kíván dolgozni, hogy a következő választásig, legyen bármennyire is átszabva a választási rendszer (mert efelől nyugodt lehet mindenki: át lesz szabva), álljon fel egy olyan szervezett alternatív politikai erő, amelyre szavazni lehet a demokrácia mellett, az önkénnyel szemben.

Nem jelent ez mást, sem többet, sem kevesebbet, mint annak a tudatosodását, hogy mindenekelőtt demokraták vagyunk, s csak ezután lehetünk baloldaliak, liberálisok vagy konzervatívok. Ma Magyarországon sajnos így kell feltenni a kérdést: ki a demokrata? Ma Magyarországon még mindig nem világos, hogy ez a tét. Demokrácia vagy autokrácia a jövőnk? Ezért az elsődleges kérdés az, hogy ezt mennyien gondolják így, és kik hajlandók együtt dolgozni annak érdekében, hogy ismét maradéktalanul érvényesüljenek mindazok a szabályok és elvek, amelyek a demokratikus kormányzást garantálják.

Az új választási rendszer valószínűleg egyfordulós lesz. Ahogy hírlik, fennmaradnak az egyéni körzetek, de természetesen ezek is átalakított körzetek lesznek, hiszen megfeleződött közben a parlamenti képviselők száma. Majd – egyelőre még nem tudni, milyen szabályok szerint – az első fordulóban elért eredmények alapján kompenzációs szavazatokhoz lehet jutni. Természetesen nem bízhatunk abban, hogy nem „a győztes mindent visz” elve lesz a rendező elv. A lényeg, hogy valóságos alternatív ellenerőről csak akkor lehet majd beszélni, ha már a választások előtt megkötött egyezség alapján minden egyéni körzetben egyetlen jelöltet lesz képes egyöntetűen támogatni az az alternatív politikai erő, amely a Fidesszel szemben nyerni akar. Szinte kizárt, hogy ilyen egyezséget, szövetséget sok kis párt meg tudjon kötni. Főleg, hogy ezeknek egyelőre se hírük, se hamvuk. Sok kis párt szavazói valószínűleg elbizonytalanodva tévelyegnének a választási listák között, vagy el se mennének szavazni.

***

Az első tétel tehát az, hogy ezt a helyzetértékelést, miszerint mindenekelőtt a demokratikus alkotmányos rendet kell helyreállítani, mennyire tudja magáévá tenni a demokratikusan gondolkozók többsége. Mennyire tudatosul, hogy ez a minimális, megkerülhetetlen, de a megvalósítást tekintve nagyon is konkrét és nem kis feladatot jelentő közös program.

És akkor jöjjenek az ellenvetések innen nézve, először a jövőre vonatkozóan. A legtipikusabb kérdések ezek:

Átalakítható-e egyáltalán az MSZP úgy, hogy elfogadott párttá váljon? Alkalmas-e arra, hogy olyan nyitott párttá váljon, amely nemcsak baloldali demokraták befogadására áll készen? Miért nem eleve egy új demokrata párt létrejöttében gondolkodik Gyurcsány? Egyáltalán, miért Gyurcsány gondolkodik ezen, miért nem valaki más? Van-e ehhez morális alapja, joga, éppen neki?

Az én válaszaim egy olyan ember következtetései, aki soha nem volt sem az MSZP, sem más pártok tagja, ezért egy párt belső szervezeti problémáiról, mozgalmi életéről csak olvasmányai és elképzelései lehetnek, viszont választóként, gondolkodó értelmiségiként, a demokrácia elkötelezettjeként határozott véleménye van a közelmúlt történéseiről, a korábbi politikusi magatartásokról és a jövő kihívásairól.

Nem tudom, az MSZP alkalmas lesz-e rá, hogy nyisson, átalakuljon. De úgy gondolom, ha így tesz, él egy lehetőséggel, ha ezt elmulasztja, ha beszorítja magát valamiféle tradicionális baloldali filozófiába, akkor jelentéktelen és idejétmúlt rétegpárttá válik. Nem azért, mintha nem lennének változatlanul fontosak a hagyományos baloldali értékek is, hanem azért, mert nem lehet őket megvédeni és garantálni a hagyományos módon.

Mi is történik ma Magyarországon? Éppen a baloldali értékekre hivatkozva akadályozott meg demagóg módon minden szükséges átalakítást egy jobboldali pártszövetség ellenzékből, hogy aztán kormányra kerülve a legcinikusabb módon menjen szembe nemcsak saját, nyolc évig fújt szólamaival, de a szolidaritás elemi követelményeivel és a jogállami elvárásokkal is, például akkor, amikor szerzett jogokat sértve avatkozik be a szociális ellátórendszerekbe. Vagyis éveken át tartó halogatás, majd koalíciós párbajban folyamatosan átdolgozott reformkísérletek, folyamatos ellenzéki hazudozás után – miszerint mindez elkerülhető, csak „jól kell kormányozni” – kiderült, hogy bizony vannak nem megkerülhető szükségszerűségek, például a demográfiai változások, globális hatások, közgazdasági tények, amelyekhez az alkalmazkodás kényszerűség, de egyáltalán nem mindegy, milyen prioritások érvényesülnek közben. S éppen azzal jellemezhető egy kormány értékrendje, elköteleződései, hogy a megoldásai milyen mértékben tartják tiszteletben az egyén jogait, a fennálló demokratikus rendet, mennyire szolidárisak az önhibájukon kívül nehéz helyzetbe jutottakkal, mennyire tisztelik a bármilyen szempontból kisebbségben lévők jogait.

Niedermüller Péter több írásában is sokrétűen vázolta*, milyen okai vannak a baloldali és a liberális politika térvesztésének. Valamennyi érvét fontosnak tartom, amelyeket érdemes komolyan végiggondolni, mert megalapozottak, és mert együttes következményeiket tapasztaljuk ma is. Többek közt magyarázatot adnak azokra a rossz sémákra, amelyek a közgondolkodást nem engedik letérni bizonyos mellékvágányokról. Szomorú, hogy ezek a gyakran szimplifikáló sémák baloldali és liberális fejekben is élnek. Ilyen mellékvágányoknak gondolom azt, hogy baloldali pártok nem vállalhatnak fel szükséges, áldozatokkal is járó modernizációs feladatokat, mert az ellentmond hagyományos érdek- és értékképviseleti szerepüknek. Hogy a baloldali gondolkodás „kiürült” és érzelemmentes, a baloldalnak „nincsenek válaszai” a kor kihívásaira. Hogy éppen ezért mindent, ami eddig volt, el kell felejteni, valami egészen új megoldás jöhet csak, új arcokkal, új stílussal, csak ez orvosolhatja a teljes kiábrándulást.

Ezzel szemben csak két apró momentumra hívnám fel a figyelmet. Az egyik, hogy a szembenézést a történtekkel a baloldali és liberális állampolgárok sem takaríthatják meg maguknak. A kiábrándulás, az apátia azért is ekkora, mert feldolgozhatatlannak tűnik a vereség mértéke. Az értékelésekben, a számonkérésben a vereség mértékére és főleg a tapasztalt, időnként irracionálisan abszurd következményeire való felkészületlenség formálja a választási vereséget apokaliptikus „bűnné”, olyan méretű bűnné, amiért elsüllyedés, eltűnés lett a „népítélet” még a baloldali és liberális értékrendű választók jó részénél is. Mert hát mi más adhatna magyarázatot a „kénköves esőre”, mint a „bűn” mérhetetlen volta. Holott a vereség mértékében nem csupán a kormányzó pártok felelőssége keresendő. Rengeteg oka van, lásd ismét Niedermüller Péter írását.


Direction-finder – flickr/ugiboy

A súlyos népítélet mögött van egy ritkábban említett is: a választók felelősségáthárítása.

Ugyanis nemcsak a baloldali és liberális pártok teljesítettek rosszul az elmúlt ciklusokban, hanem a baloldali és liberális állampolgárok, választók is. Ezt nagyon nehéz belátni és beláttatni. Nehéz megérteni egyrészt, hogy a pártok a társadalomból jönnek. Olyanná válnak, amilyenné a választók engedik, hogy váljanak. Bármilyen majdani új pártok és bennük az új arcok is ugyanazokat a pályákat fogják befutni, mint eddig, ha politikával korábban is érintkező vagy „szűz” tagjaik és támogatóik nem számolnak el önmagukkal is, azzal, hogy miért kellett mindent elölről kezdeni.

A másik észrevételem az elsővel szorosan összefügg. Azok, akik a saját felelősségükkel nem néznek szembe, szívesen testálják át másokra a felelősséget, azokra, akik nevesítetten vállaltak szerepet a közélet alakításában. Azért zárnának ki végleg a politikából politikusokat, mintegy szimbolikusan száműzve őket, mert ettől remélik, hogy megszabadulnak a kudarc miatti frusztrációktól, lehetőleg úgy, hogy a tanulságokat a jövőben is csak másokra nézve kelljen levonni. Az újrakezdést tehát mintegy „megváltással” képzelik el: „el kell búcsúzni néhány politikustól örökre, és kész”. Pedig a pártok erőtlensége mögött mindig ott van a mögöttük állók meggyőződésbeli erőtlensége is. Szembe kéne nézni a passzivitással, azzal, hogy folyton másra várunk. Hogy természetes módon tűrtük el például a nemzeti ünnepek szétverését. Miért nem jelentek meg százezrek, amikor fel kellett volna háborodni a rasszizmus vagy a kirekesztés miatt? Miért nem marginalizálódtak a kereplőzők és füttyögők egy nagyobb tömeg csendes szembenézésének nyomására? Miért fújták sokan azt, hogy egy fejlett demokráciában a versengő pártok dolga a politizálás, nekik meg joguk van szavazni vagy nem szavazni, noha világos volt, hogy miközben ők ennek a társasjátéknak a szabályait ismételgetik, mások éppen besöprik a bábukat, elviszik a dobókockát és már rég felborították a játéktáblát?

***

Visszakanyarodva a kiinduló kérdésekhez, hogy miért nem gondolkodik eleve egy új pártban Gyurcsány Ferenc, ha világosan látja a kihívást, és azt tapasztalja, hogy az MSZP jelenlegi vezetőinek többsége nem osztja a véleményét, és a közvélemény is valami új létrehozását sugallja. Talán az a magyarázat, hogy még nem dőlt el, kié is valójában az MSZP. Azoké-e, akik valami tradicionális baloldalira vágynak, és úgy hiszik, azért szenvedett ekkora vereséget a baloldal, mert elvesztették az eredeti identitásukat? Vagy azoké, akik már eddig is úgy gondolták, minden korban más kihívásokra kell baloldali választ adni? Más körülmények között mást jelent baloldalinak lenni. Ma például a köztársaság eszménye, a demokratikus jogállam védelme, a legkülönbözőbb kisebbségek jogaira is figyelő alkotmányos rend védelme nagyon is lehet a baloldal számára program, párhuzamosan egy racionális gazdaságpolitika képviseletével, főleg olyan közegben, ahol ezzel szemben a baloldali értékekre hazug módon hivatkozó populizmus áll, amely ugyanakkor – mára ez már világos – csak a kevesek érdekét képviseli, és már elfeledettnek hitt korok önkényét teremti újjá.

Márpedig ha így áll a helyzet, akkor további kérdések adódnak.

Miért is ne dönthetné el az MSZP tagsága maga, hogy melyik utat akarja választani? Miért is ne vehetne részt az útkeresési folyamatokban Gyurcsány Ferenc? Miért is ne lenne joga a saját pártjában a saját elgondolásait – amelyek a problémák elevenére tapintanak – mérlegre tétetni? Miért is tűnik elengedhetetlennek, sőt egyenesen elvárásnak a rosszallás, a lesajnálás vagy a megsemmisítő irónia kívülállók részéről?

Ezzel pedig visszajutottunk ahhoz a tézishez, hogy sokan vannak, akik nem örülnek ennek a kísérletnek. Érdemes kicsit boncolgatni, hogy kik és miért.

Az MSZP-n belül részben azok nem kérnek ebből, akik a jelenlegi szervezeti struktúrában elfoglalt pozícióikkal elégedettek, ezért minden változást elleneznek.

Továbbá azok, akik tényleg meg vannak győződve arról, hogy a bajok gyökere a hagyományos baloldali identitás feladásában keresendő.

Valamint azok, akik állítólag egy modern szociáldemokrata pártban gondolkodnak ugyan, de nem szívesen tennék ki magukat olyan kihívásoknak, amelyeket Gyurcsány javaslatai fémjeleznek.

Bár különböző alapállásból, különböző vehemenciával és érvekkel kifogásolják vagy támadják Gyurcsány kezdeményezését, azért lehet közös vonásokat találni a különböző attitűdökben. Közös az érdek, hogy ne kelljen újraértékelni a kudarcok párton belüli okait, mert az megváltoztathatná a mára valósággá avanzsált legendák egy részét hibákról és felelősökről. Közös az is, hogy nincs válaszuk az ország szempontjából arra a kérdésre, hogy mi lesz 2014-ben?

Ezen a ponton pedig a látószög kitágulhat, mert ilyen választ más sem keres a hazai politikai erőtérben Gyurcsányon kívül. És itt újra hangsúlyozom: „az ország szempontjából”.

Gyurcsánynak van egy elképzelése, amely érinti a baloldal helyzetét, az MSZP-t, és persze ajánlat másoknak is, amellyel vagy élnek, vagy nem.

Vajon meg van-e tiltva másoknak, bárkinek, hogy legyen víziójuk? Nincs. Mégis az averzió az első reakció, a mindegy, hogy ki, majd valaki, csak ne Gyurcsány. Hogy idézzünk szó szerint is, Révész Sándor például az Élet és Irodalomban azt írta:

Gyurcsány Ferenc a múlt héten bejelentette, hogy új párt kell. Ha az MSZP-ből nem sikerül új pártot formálni, akkor majd alapít ő újat. Ezt eldöntött kérdésnek tekinthetjük: lesz új párt. Senki nem gondolhatta, hogy Gyurcsány bizarr „pártszavazási kezdeményezése" sikeres lesz, ő maga a legkevésbé. (…)

Mit szóljon ehhez egy szegény pártjavesztett liberális, akinek nincs kire szavaznia, nincs kiért izgulnia, miközben annál inkább van – ki ellen?

„Az még elképzelhető, hogy az új Gyurcsány-párt tartalmilag liberális programmal lépjen elő, az MSZP-ben rejtőző liberális pártrészt magával vigye, és a programját az MSZP antiliberális tömbjétől megszabadulva többé-kevésbé következetesen képviselje, ám az már nem képzelhető el, hogy hiteles és versenyképes legyen. Gyurcsánynak akkora bázisa van, amekkora az MSZP‑n belül maradt neki.”

Majd: „Gyurcsány nem az az ember, aki a magyar liberalizmust a romjaiból fel tudja támasztani, viszont az az ember, aki a hiányzó hiteles magyar liberális párt helyét el tudja foglalni, és a levegőt előle el tudja szívni. Ez itt a probléma.”

Mondhatnám én is, hogy van itt egy probléma. Például meg kéne válaszolni azt a kérdést, hogy kik az „igazi” liberálisok. A Révész által hiánytalanul felsorolt klisék lennének azok, amelyek miatt Gyurcsány nem liberális? De vajon az igazi liberális értékeket csak igazi liberálisok képviselhetik? És ha az igazi liberális értékeket nem képviselheti egy nem igazi liberális, akkor hogyan képes elszívni az igazi liberálisok elől a levegőt? Hacsak itt nem arról van szó megint, hogy nem stimmel a megfellebbezhetetlen kinyilatkoztatás. Vajon a most veszélybe került szabadság nem eléggé liberális érték-e ahhoz, hogy feltétlen támogatást és szimpátiát kaphasson minden demokratikus törekvés? Miért nem jobb az igazi liberálisoknak is egy demokratikusabb MSZP vagy egy új demokratikus párt? Gyurcsány javaslatai a saját pártjának elevenére tapintanak, érthető, hogy belül szélsőséges reakciókat is kiváltanak. Olyan meccs ez, amelyet le kell játszaniuk mindazoknak, akik ezt a pártot alkotják. Lehet akár az is a véleményük, hogy ez merénylet a pártegység ellen, a szervezet eltűnését okozhatja – de ez a párt belügye.

A Révész Sándor által is képviselt attitűd azonban már mást jelez. Ő is valamiféle identitást kér számon. És ez ebben az országállapotban is fontosabb szempontnak tűnik annál, mintsem hogy politikai előítéleteket és averzióikat félretegyen. Itt ér össze jelen és múlt. Ugyanaz a vakság az egész ország problémája iránt, ugyanazok az ellenérdekeltségek, mint 2009-ben. Ugyanúgy egymásra találnak érdekeikben a másik legfőbb kritikusai, a liberálfóbiával rendelkező baloldaliak és a baloldaliaktól az „igazi liberális értékek” képviseletét elvitatók. Közösen lépnek fel egy megoldási kísérlet ellen, már a kezdet kezdetén. Közben az autokrácia, köszöni szépen, jól van.



Lánczos Vera                   

________________

* Lásd: Quo vadis, MSZP? I. rész, II. rész


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!