Der Standard-vita: Magyarország, az „örök” áldozat?



A Der Standard című osztrák liberális lap hétfői számában folytatja a vitát Magyarországról és a holokausztról. Ezúttal Marta S. Halpert írásával.

(Korábbi cikkek: Vita Magyarország holokausztban betöltött szerepéről, illetve Paul Lendvai és a bécsi magyar nagykövet írása)

A Budapesti Holokauszt-központ igazgatójának elbocsátása újra fellobbantotta a Magyarország náci bűnökben való részességéről folyó vitát. Megjegyzések Szalay-Bobrovniczky nagykövet válaszcikkéhez.

A jelenlegi magyar kormány kísérletére, hogy jelentéktelen színben tüntesse fel zsidó polgárai ellen a vészkorszak idején elkövetett szörnyű bűnöket, a bizonyítékot személyesen Szalay-Bobrovniczky Vince, Magyarország ausztriai nagykövete szolgáltatja. Elviselhetetlen cinizmussal teszi magát túl a történelmi tényeken, amikor azt állítja, hogy a zsidók üldözése és szenvedése csak a német megszállással, vagyis 1944. március 19-én kezdődött el.

A Horthy Miklós tengernagy, birodalmi kormányzó vezette magyar kormány már a második világháború előtt hozott antiszemita törvényeket. Két úgynevezett restrikciós törvénnyel már 1938-ban és 1939-ben megkezdődött a zsidók kirekesztése: részesedésüket a gazdaságban és a szabad foglalkozásokban előbb 20, majd végül 6 százalékban korlátozták, 1939–1940-től kötelezték a zsidókat, hogy a munkaszolgálat segédmunkásaiként kényszermunkát végezzenek. Ezek az intézkedések magyar döntésből születtek, minthogy a nyilaskeresztesek hungarista pártja már 1939-ben a második legjelentősebb erő volt a parlamentben. A ő számlájukra írandó több száz zsidó, köztük Dezső bácsikám önkényes főbe lövése a Duna-parton.

A nagykövet állításával ellentétben már 1941 júliusában és augusztusában , vagyis jóval a német megszállás előtt, kizárólag a magyar hatóságok kezdeményezésére, 18 ezer zsidót – lengyel és ukrán menekülteket, valamint tisztázatlan állampolgárságú magyarokat – deportáltak a megszállt Szovjet-Ukrajnába, Kamenyec-Podolszkba, ahol a SS egységei és ukrán segítőik legyilkolták őket.

A Páva utcai Holokauszt emlék- és kutatóhely elleni legutóbbi hivatalos támadás az igazságügyi és közigazgatási minisztérium illetékes államtitkárától, Gál András Leventétől érkezett. A kormany.hu kormányportálon egy interjúban  kifejtette, hogy szeretne fellépni A jogfosztástól a népirtásig című kiállítás narratívájának „újraértékeléséért”. Elsősorban Horthy tengernagy, birodalmi kormányzó szerepe foglalkoztatja, mert Horthyt népi hősként is be kell mutatni, mivel 1944 júliusában leállította a transzportokat, és ezzel megmentette a budapesti zsidó lakosság egy részét. A tények: 1944 áprilisa és júliusa között már több mint 400 ezer zsidót deportáltak. Amikor Horthy Hitlerrel tárgyalni akart Magyarország háborús szövetségből való kilépéséről, és kudarcot vallott, szembeszegült a német paranccsal, elsősorban a nemzetközi nyomás hatására, amely egyebek között Svédországból, az Egyesült Államokból és a Vatikánból nehezedett rá.

Deák István magyar származású amerikai történész is hevesen cáfolja a magyar áldozatelméletről szóló mesét: „Adolf Eichmannak egy kevesebb mint száztagú szakértő csoport állt a rendelkezésére, ennek kellett volna megbirkóznia félmillió zsidó deportálásával? Nem, ennek teljesítéséhez szinte minden kerületi kapitánynak, polgármesternek, tisztviselőnek, rendőrnek, vasutasnak, tanítónak és sok vidéki orvosnak, bábának aktívan részt kellett vennie, meg kellett találnia az embereket és értéktárgyaikat.”

Hasonlóan érvel Götz Aly német történész, és nem menti fel az „egyszerű magyart” a zsidó szomszédaiért viselt felelősség alól: „A német megszállás alatt álló Magyarországon a magyar csendőrség 1944. május 14. és július 9. között több mint 435 ezer zsidót deportált a szlovák határra. Csak ott vették át a transzportokat a német rendőri erők”. (Ali az Endlösung című könyvében)

„A magyarok mindig csak áldozatok voltak, előbb a németeké, aztán a kommunistáké” – háborodott fel a szegedi egyetemen tanító Karsai László történész is.

Szégyenletes az is, ahogyan a nagykövet mai magyar kormányának a javára írja azt, hogy a budapesti zsidó hitközség „szerencsés módon (sic!) Európa egyik legnagyobbja”, mert a budapesti zsidók többsége túlélte a háborút. A szüleim túlélték – ellentétben a nagyszüleimmel és más rokonokkal –, és ez kizárólag annak köszönhető, hogy a Vörös Hadsereg még időben bevonult Budapestre.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!