rss      tw      fb
Keres

A „történelem visszaszerzése”



A főváros I. kerülete május 21-én a kerület díszpolgárává avatta Horthy Istvánnét. Az ünnepségen tartott beszédében a kerület kormánypárti polgármestere azt hangsúlyozta, a Horthy Istvánnénak adományozott díszpolgári cím nemcsak egy elismerés, hanem 20 évvel a rendszerváltozás után a történelem „visszaszerzése” is, mert − mint fogalmazott − még mindig erős a történelemhamisítás. Ez bizony erős és meghökkentő kijelentés. Aztán az embernek eszébe jut Tarlós István egyik nyilatkozata, amely szerint szükség volt (Honnan tudja? Ki mondta neki?) egyes budapesti utcák és terek átnevezésére, s ezért nem is kell ezzel túl sokat foglalkozni. A főpolgármester persze nem differenciált gondolkodásáról híres, de azért azt neki is tudnia kell(ene), hogy az utcanevek megváltoztatása nyomán a városnak egy másik, egy új szimbolikus textúrája jön létre, amely az itt élő emberek számára egy másik történelmi horizontot jelenít meg. Hiszen a városok nemcsak földrajzi terek, hanem egyben szimbolikus szövegek is, amelyekbe − utcaneveken, épületeken, emlékhelyeken stb. keresztül − az adott társadalmak története van beleírva. Ezeknek a textúráknak az átírása pedig nyilvánvalóan politikai szándékból történik, s ezért bizony beszélni kell róla. Na meg azért is, mert az embernek déjà vu érzése támad. Ha ugyanis túllépünk az egyedi példákon, akkor azt kell megállapítani, hogy akárhányszor jobboldali vagy magát konzervatívnak tartó kormánya lett vagy volt Magyarországnak, szinte azonnal megkezdődött a történelem, a múlt, a kollektív emlékezet „faragcsálása” – rewriting history, a történelem újraírása a hazai jobboldal nagy szenvedélye.

Az elmúlt évtizedekben hatalomra jutott jobboldali kormányok mindig úgy tekintettek a társadalomra, mint amelyet morálisan is meg kell újítani, át kell alakítani. Ennek érdekében egyfajta morális ökonómia megteremtésére törekedtek és törekednek, amelyben összekapcsolódik egymással a kollektív emlékezet, a társadalom erkölcsi megújulása, egy új közösség létrehozása, illetve a nemzeti identitás újrafogalmazása. Ebben az összefüggésben alapvető fontosságúvá vált a történeti igazság keresése, pontosabban meghatározása, a történeti és kulturális kontinuitások, valamint diszkontinuitások újraértelmezése, egy új egységes, azaz homogén kollektív emlékezet kialakítása, elterjesztése, kanonizálása. E törekvésnek azonban van egy eredendő gátja, nevezetesen az, hogy a kollektív, illetve a történelmi emlékezet mindig és szükségszerűen sokféle, sőt gyakran ellentmondásos. De pontosan ezért, ennek a sokféleségnek és ellentmondásosságnak a megszüntetése miatt van szükség a történelem, a múlt újraírására.

Az újraírásnak többféle eszköze és stratégiája van – közülük itt és most csupán két olyan eszközt említek meg, amelyek közvetlen kapcsolatban állnak a jelenlegi kormány politikájával. Az első ilyen összetevő az a szemlélet, az a felfogás, amelyet a történelem és a múlt mitizálásának nevezhetünk. Peter Burke, a világhírű angol történész ezzel kapcsolatban azt mondta, hogy a történeti igazság kizárólagosságának a hangsúlyozása magában hordozza annak lehetőségét, hogy a múlt mítosszá vagy legalábbis mitologizált nemzeti történelemmé válik. Ez a mitologizált történelem mindig valamiféle időtől és tértől független „lényeget”, a történeti időt magába foglaló megkérdőjelezhetetlen kontinuitást, s ezzel összefüggésben azt az imaginárius múltat reprezentálja, amely a nemzet uralkodó vagy uralkodóvá teendő felfogását legitimálja, politikai és morális értelemben egyaránt. Hogy egy másik kitűnő társadalomtudóst idézzek, hadd utaljak Stuart Hall egyik megállapítására. Hall azt hangsúlyozta, hogy a késő modern társadalmakban újra feléled a nemzetnek az a felfogása, amely a múltra való emlékezeten, az együttélés vágyán, a történeti, kulturális kontinuitás elvén alapul, azaz egy olyan társadalmi rendet reprezentál, amelyben a politikai közösség alapját a történetileg legitimált homogén kulturális identitás jelenti. Ezt az identitást, az ezt az identitást megteremtő múltat a kollektív emlékezet reprezentálja, amelyet a közösség – a társadalom, a nemzet – tagjai mintegy önnön kollektív önéletrajzukként olvasnak. Ez az „önéletrajz” azáltal, hogy leír vagy elmond egy történetet, megjeleníti a múltnak egyfajta képét is, s ezen keresztül azt is, hogy a társadalom hogyan, miképpen látja jelenlegi és jövőbeli önmagát. Ezen a metaforikus értelemben vett olvasáson keresztül jön létre egyfajta múltra, történelemre, identitásra vonatkozó köznapi tudat, amely kialakítja a „mi”-tudatot, azaz meghatározza, hogy ki tartozik hozzá valamely közösséghez, s értelemszerűen azt is, hogy ki nem. A múlt ebben a felfogásban mindig több önmagánál, önmaga történeténél és történelménél, s úgy jelenik meg mint a hagyomány. Ha azonban a múlt és a történelem hagyományként kanonizálódik, akkor egyik sem kérdőjelezhető meg többé. A hagyomány ugyanis nem vitatható, a hagyomány racionálisan nem vizsgálható. A hagyomány az a morális és szimbolikus eszköz, amely a múlt integritását a jelenbe közvetíti, s ily módon nem egyszerűen azt reprezentálja, ami egy társadalomban ténylegesen történik, hanem azt, aminek történnie kellene.

Lehet, hogy ez a fejtegetés kissé elvontnak tűnik, de ha belegondolunk a kormány egyes intézkedéseibe, mondjuk a kettős állampolgársággal, Trianonnal, a nemzeti összetartozással vagy az alkotmány preambulumával kapcsolatos megnyilatkozásaira – hogy más példákat most ne említsek −, akkor minden további nélkül belátható, hogy a konkrét történések, események mögött ez a történelempolitika rajzolódik ki.

A történelem, a múlt újraírásának, „visszaszerzésének” egy másik hasonlóan fontos eleme az, amit az emlékezés moralitásának nevezhetünk. Köztudott, hogy az új alkotmány preambuluma kísérletet tesz rá, hogy a szocializmus évtizedeit kirekessze a történeti és politikai kontinuitás folyamatából. Erre elvileg azt is lehetne mondani, magától értetődő, hogy egy demokratikus társadalom nemcsak politikai, hanem szimbolikus és morális eszközökkel is igyekszik elhatárolódni történelmének korábbi, diktatórikus korszakaitól. A kérdés „mindössze” az, hogy miképpen, milyen eszközök segítségével történik ez az elhatárolódás. Amit e tekintetben a jobboldali kormányok – és így a jelenlegi kormány is – tesznek/tettek, az több szempontból is problematikus.  Az emlékezetnek az a politikája, az a hivatalosan kanonizált emlékezet ugyanis, amely a szocializmust kizárólag politikai diktatúraként és elnyomásként jeleníti meg, nem áll összhangban sok ember személyes tapasztalatával, illetve emlékezetével, mivel ők a szocializmus korszakát a maguk emlékezetében más képekkel, emlékekkel kötik össze. A konfliktus lényege abban áll – röviden és ezért kissé leegyszerűsítve −, hogy a szocializmus kanonizált kollektív emlékezete morálisan stigmatizálja az ettől eltérő vagy ezzel esetleg éppen szemben álló individuális emlékezetet, amennyiben azt sugallja, hogy a szocializmussal kapcsolatos „pozitív”, azaz a szocializmust nem elítélő és kirekesztő emlékezet az egyes individuumok és szubjektumok politikai ideológiájából következik. Másként szólva, ha valakinek pozitív emlékei vannak a szocializmusról, akkor az illető nyilván maga is kommunista volt, így ezek az emlékezetek sem az igazságnak nem felelnek meg, sem morálisnak nem tekinthetők.

Ha azonban az ember ezt a konfliktust a társadalomtudományok szemüvegén keresztül nézi, akkor egészen más képet lát. Akkor ugyanis azt kell megérteni, hogy a szocializmust kirekesztő és stigmatizáló emlékezet azt a társadalmi és történeti kontextust rekeszti ki és bélyegzi meg, amelyen belül az emberek a maguk egyéni életét felépítették, s amely ezeket az egyéni életterveket és életpályákat társadalmi értelemmel és jelentéssel ruházta fel. A szocializmus − és általában a politikai diktatúrák − ugyanis ugyanúgy megteremtik a maguk kulturális jelentésrendszerét, mint a demokráciák, még akkor is, ha ezek a jelentésrendszerek, a mindennapi élet szabályai persze egészen mások a diktatúrákban, mint a demokráciákban. Ennek ellenére az embereknek nincs más lehetőségük, mint mindennapi életüket és cselekvési stratégiáikat a rendelkezésükre álló jelentésrendszereken és összefüggéseken belül kialakítani. Ez azonban teljesen független az egyéni politikai meggyőződésektől, hiszen fenomenológiai képtelenség egy adott társadalomban élni, de ennek kulturális jelentésrendszerét nem figyelembe venni.


„Roots”

Mindez azt jelenti, hogy valamely társadalom kulturális jelentéseit, a mindennapi életet irányító kulturális koncepciókat nem lehet az ugyanabban a társadalomban létező politikai rendszertől függetleníteni, s ebben az értelemben a politikai rendszerek – így a diktatúrák is – mindig részei az egyéni élettörténeteknek. Azaz a szocializmus sokak – ebben az országban a többség − számára nem politikai diktatúrát, hanem a mindennapi életnek egy meghatározott kulturális rendjét, a társadalmi biztonságnak egy adott módját jelentette és jelenti. A kollektív emlékezetnek az a politikája, amely ezt az összefüggést nem veszi figyelembe, az egyéni életeket és élettörténeteket társadalmi és politikai értelemben dekontextualizálja, azaz értelem nélkülivé és morálisan megkérdőjelezhetővé teszi. A kollektív emlékezetnek ez a homogenizálása egyben azt is jelenti, hogy a társadalmi és politikai változások az egyéni élettörténetekben mély törésként jelennek meg, hogy az egyéni cselekvések mögül eltűnnek azok a kulturális jelentéshálók és társadalmi jelentésösszefüggések, amelyek az egyéni cselekvéseket értelemmel és jelentéssel ruházták fel, ami magától értetődően identitásválságokhoz vezet. Mindezzel természetesen nem akarom azt mondani, hogy a morális cselekedetek nem lennének megkülönböztethetők az amorális cselekvésektől, a diktatúrákban való élés a diktatúrákkal való együttműködéstől. Azt azonban látni kell, hogy az az emlékezetpolitika, amely a szocializmus évtizedeit száműzni akarja a nemzeti emlékezetből, ki akarja zárni a történeti folyamatosságból, nemcsak az egyéni élettörténeteket, ezek társadalmi jelentését és moralitását kérdőjelezi meg, hanem ezzel egyidejűleg az ezzel a történeti korszakkal való szembenézést, a szocializmusnak mint történeti múltnak a kritikus feldolgozását is meggátolja. De talán épp ez volt a cél…



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!