Egy lépés előre, két lépés hátra – II. rész
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. máj. 24. kedd, 04:28
Az elmúlt alkalommal leszögeztük: teljesen mindegy, hogy ki a szocialista párt elnöke (lehetne tehát éppenséggel újra a volt pártelnök-miniszterelnök is), ha nem változik meg radikálisan a párt arculata. Ehhez pedig két dolog szükséges. Az egyik: a fordulat a modern szociáldemokrácia felé, ami a „baloldali” szólamokról való lemondást kell jelentse, lévén hogy ezek viszont vagy a száz év előtti klasszikus trade-unionista hagyományt, vagy a húsz év előtti államszocialista-paternalista hagyományt jelentik. A másik: ezzel együtt a vezetés megtisztítása a jelzett hagyományokat és a „baloldali” demagógiát megtestesítő némely vezetőktől, így három-négy közismert demagógtól, három-négy korrupciógyanús alaktól, három-négy – meglehet jószándékú – régivágású bürokratától való megválást is jelenti. Tudnék adni róluk akár én is egy listát, de hát ez nem az én dolgom. Hanem a párté.
Mivel az említett vezetők nem fognak csak úgy maguktól eltűnni, a velük egy szintre talán mégsem hozható hivatalos vezetésnek pedig láthatólag nincs ereje szembefordulni velük, a volt pártelnök-miniszterelnök párton belüli kudarca kódolható. Valóban nincs más választása, mint hogy – mint maga is mondta – vagy visszavonul a politikától, vagy új pártot alapít. Sokak szerint ugyan (főleg a hivatásos politikai elemzők szerint) csak az előbbi út áll nyitva előtte. Mi azért most mégis megvizsgáljuk kissé a második lehetőség esélyeit.
Az első ellenvetés, amit ezzel az opcióval szemben általában föl szoktak hozni, hogy a szocialista pártot eddig elhagyók végül eltűntek a (politikai vagy morális) süllyesztőben. Igaz, de azok magányos kalandorok voltak, tényleges bázis nem állt mögöttük, itt viszont egy a szocialista párton belüli jelentős csoportról van szó, mely lehetne a magja egy új pártnak. A második ellenvetés, illetve kérdés, hogy vajon követnék-e a szocialista szavazók a kilépő csoportot, illetve támogatnák-e az új pártot a jelenleg otthontalan liberális szavazók. A felelet itt nyilván kettős kell legyen. Tekintve, hogy a szocialista vezetők közül az elmúlt időszakban és ma is még mindig a volt pártelnök-miniszterelnök tud a leginkább tömegeket mozgósítani, elképzelhető, hogy a szocialista választók vagy jelentős részük követné. A liberálisoknál állítólag reménytelen ugyan a dolog, mert Lengyelországban sem a balközép kísérletre szavaztak, de szerintem ez tévedés. Ott ugyanis volt kire szavazniuk, ti. a most kormányzó jobbközép pártra, ilyen párt azonban Magyarországon nincs. Ezért a liberális szavazók minden kutakodás szerint legutóbb az alternatív ökopártra szavaztak, csak hát ez kézzel-lábbal kapálózik az ellen, hogy kapcsolatba hozzák a liberalizmussal, s még az említett tényt is makacsul tagadja.
Mindenesetre ha én lennék ebben a helyzetben és állnék egy ilyen dilemma előtt (hála a jóistennek, nem vagyok politikus), egy előkészítő lépést már régen megtettem volna: ugyanis megpróbáltam volna egy fölmérést készíttetni arról, hogy az említett vonatkozásokban mire számíthatna a létrehozandó pártom, és mire számíthatnék én magam mint a párt vezetője. Mert hogy nincs még egy politikus Magyarországon, aki nagyobb gyűlölködésnek lenne kitéve, mint akiről itt szó van. Hogy a jobboldalon így gyűlölik, az persze jóformán érdektelen, mert a jobboldalról úgysem szavazna át senki egy „balliberális” pártra, lehetne annak a vezetője akár maga Kossuth Lajos is. Azonban ez a gyűlölködés az alternatív ökopártnál és az újonnan szervezkedő civil mozgalomnál is megvan: ők, ha egyáltalán, csak egy tőle megszabadított szocialista párttal lennének hajlandók együttműködni. Hogy ez politikai analfabétizmus és morális dilettantizmus, számomra nem kétséges: nem tudom, melyik a nevetségesebb, a 2006-os „rendőrterror”, vagy a „neoliberális” gazdaságpolitika vádja. De mivel a mai szocialista és az esetleg megalakuló modern szociáldemokrata pártnak is velük kellene majd együttműködni, nemigen hagyhatják figyelmen kívül az álláspontjukat. Tekintve, hogy a kormánypártokból kiábrándulók vagy a – határhelyzetben ki tudja, hogyan viselkedő – bizonytalanok, vagy már ma is a jobboldal táborát erősítik, s ugyanakkor egy rokonszenvet keltő csoport, amely a haza és haladás jelszavát írta zászlajára, nem kíván párttá alakulni, szükségszerűnek látszik úgy megalakítani egy „balliberális” demokrata pártot, hogy a személyes gyűlölködés mozzanata ki legyen kapcsolva.
Shade – flickr/B.S. Wise
Sokan mondták már, s a magam részéről egyetértek velük, hogy a volt pártelnök-miniszterelnök a kettős lemondása után a legjobban tette volna, ha visszavonul valami kéttemplomos-galambdúcos kellemes helyre, s ott megvárja, amíg visszahívják, ha nem is föltétlenül a magyar haza, de a magyar baloldal megmentőjének. Ezt még ma is megteheti. Charles de Gaulle-nak 12 évet kellett várnia, míg visszahívták Colombey-les-deux-Églises-ből az állam élére, de visszahívták – közben persze a gaulle-ista párt tehetséges politikusai keményen dolgoztak a szellemében és az érdekében. A veszély persze fönnáll, hogy mégsem hívják vissza az ebben bízó politikust. Bethlen István az 1931-es – ideiglenesnek szánt – lemondása után is a legkiválóbb magyar államférfi maradt, mégsem játszhatott többé szerepet az ország irányításában, csak a háttérből segíthetett a tanácsaival. Ez bizony nagy igazságtalanság volt, s éppígy az lenne, ha államférfi-formátumú szociáldemokrata politikusunknak is ez lenne a sorsa. Ám az élet és a történelem sajnos tele van ilyen igazságtalanságokkal. Jogosan lehet ezen szomorkodni, de a föladat ettől még egy balközép alternatíva mindenáron való megteremtése marad.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
