Egy lépés előre, két lépés hátra
- Részletek
- Lendvai L. Ferenc
- 2011. máj. 17. kedd, 03:40
A szocialista pártot mindenáron átformálni kívánó egykori pártelnök-miniszterelnök látszólag sikert ért el: a pártvezetés elfogadta az ún. pártszavazásra vonatkozó javaslatát. Ezzel tehát a párt látszólag egy lépést tett előre a megújhodás útján. Csak, attól tartunk, ez itt az „egy lépés előre, két lépés hátra” klasszikus munkásmozgalmi toposzának (amivel már egy bizonyos V. I. Uljanov, ismertebb nevén Lenin is foglalkozott) újabb változata. Mert mit is lehet majd – ha lehet – elérni ezzel a pártszavazással? Közvetlenül választani az elnököt, és tisztábbá tenni a párt arculatát. Ez utóbbi, az ismert korrupciós ügyek után nyilván hasznos, bár – hál’istennek – úgy tűnik, ezek az ügyek talán már lecsengtek; ami azonban sajnos nem jelenti azt, hogy a közvélemény máris tisztának látná a pártot, ehhez ugyanis nyilvánvalóan hosszabb időnek kell eltelnie. Az előbbi fontossága viszont nem olyan magától értődő, hiszen a szocialista párt eddigi elnökei ugyan lehettek jobbak vagy kevésbé jók, de kifejezetten rossz elnök egyikük sem volt (ez a mai elnökre is vonatkozik), a haszon így esetleg az lehetne a közvetlen választásból, hogy az elnök helyzete talán kevésbé függene a folyton vitatkozó pártplatformoktól és pártboncoktól.
Most nézzük a két lépést hátra. Az egyik ezek közül, hogy mindenki megerősítette úgymond a párthoz való hűségét és a párt egységének mindenekfölötti fontosságát. Ami azt jelenti, hogy a párt vezetésében továbbra is döntő befolyással fognak rendelkezni (a mindenkori pártelnök személyétől függetlenül) azok az emberek, akik miatt finnyásabb ízlésű választópolgárok akkor sem fognak többé a szocialista pártra szavazni, ha semmilyen korrupciós ügy nem bizonyítható rájuk. Éppen elegendő, hogy az egykori nómenklatúra ittfelejtett, tehetségtelen bürokratái, tipikus „megélhetési politikusok”, akik ellen az őszödi beszéd teljes joggal és teljesen jogos keménységgel lépett föl – amit aztán ezek a sunyi alakok a beszéd kiszivárogtatásával bosszultak meg. (Nem lehetetlen, hogy az új reformplatform adatait is ők játszották a jobboldali sajtó kezére.) Jelentéktelenségüket és jellegtelenségüket időnként látványos demagógiával igyekeznek feledtetni. Sikerült például egy olyan szóvivőt találniuk a pártnak, aki fölveszi a versenyt demagógiában a kormányszóvivővel, ami pedig nem csekélység. Ugyanazt a taktikát alkalmazzák a mai kormánnyal szemben, mint amit az alkalmazott az ő kormányukkal szemben, hogy ezzel bizonyítsák: ők aztán tényleg baloldaliak.
Three steps in one – flickr/Chemical Company
És ehhez kapcsolódik a másik lépés hátrafelé. Mármint a demagóg fecsegés a baloldali hagyományokhoz való visszatérésről (ezt a liberálisokkal történt szakítás óta folytonosan fölbiflázzák), amin jobbik esetben a szakszervezetekkel összefonódó klasszikus szociáldemokrácia értendő, rosszabbik esetben a pártállami paternalista tradíció. Az előbbi bizony szép hagyomány volt és annakidején szép sikereket ért el, az utóbbi kevésbé szép, bár szintén hozott némi eredményeket – kár, hogy mára mindkettő totálisan elavult. A modern szociáldemokrácia nem osztálypártot jelent, nem a munkások, sőt nem is általában a bérből és fizetésből (és nyugdíjból) élők pártját; noha természetesen azt is, vagy akár – megkockáztatjuk – elsősorban azt. Ugyanakkor azonban a modern szociáldemokrata pártok mégiscsak néppártok, amelyek az egész társadalom vagy a nagy többsége érdekeit, a liberális demokrácia és a szociális piacgazdaság céljait általában képviselik, s csak ennek keretében az előbbi osztályok és rétegek érdekeit és céljait. A most megint nagyon aktív volt pártelnök-miniszterelnök ebbe az irányba szeretné vinni a pártot, vagy elmélkedik valamilyen új alakulat lehetőségéről kudarc esetére. Ez utóbbit megjósolhatjuk neki: mert amint kezdeményezésének párton belüli azonnali visszhangja is megmutatta, a pártjában legföljebb látszatsikereket tud elérni.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
