Politikai populizmus és a (radikális) jobboldal


Daniel Bell, a világhírű amerikai szociológus ez év januárjában halt meg, 91 éves korában. Bell számos alapvető fontosságú szociológiai munka szerzője, két könyvét (The End of Ideology, The Cultural Contradictions of Capitalism a The Times Literary Supplement a második világháború utáni időszak 100 legfontosabb, legnagyobb hatású könyve közé sorolta. Bell nálunk kevésbé ismert munkái között találjuk az 1964-ben szerkesztett, de később további kiadásokat is megélt kötetét a radikális jobboldalról és ideológiájáról. Ebben a kötetben Bell maga is írt egy fontos tanulmányt, The Dispossessed címmel. A szövegben egy helyütt a szerző a következőt mondja: „Ma a radikális jobboldal politikája a frusztráció politikája – azoknak a keserű tehetetlensége, akik képtelenek megérteni, és még kevésbé vezetni a komplex tömegtársadalmakat”. Ez a megállapítás a megszületése óta eltelt közel fél évszázad alatt semmit sem veszített érvényességéből. A frusztráció ma is meghatározó eleme a radikális, a szélsőjobboldali politikának. Ami azonban nem jelenti azt, hogy az elmúlt évtizedek során ne történtek volna jelentős változások a radikális jobboldali mozgalmakban.

A változások egy része a mérsékelt jobboldali, konzervatív pártoknak a szélsőjobboldaltól való egyértelmű elhatárolódásával függ össze. A jelentős európai konzervatív pártok a második világháborút követően fokozatosan elfogadták, ideológiájuk, politikájuk részévé tették a liberális demokrácia alapelveit, így fel sem vetődött, fel sem vetődik számukra a politikai paletta peremvidékén tanyázó radikális jobboldali pártokkal való – akárcsak látszólagos vagy időleges – együttműködés kérdése. Ez a tény jelentős mértékben hozzájárult a demokrácia minőségének javulásához, egy mindenki által elfogadott demokratikus minimum létrejöttéhez és megszilárdulásához, a civil társadalom demokratikus elkötelezettségének megerősödéséhez, a szélsőségektől való elhatárolódáshoz. Ugyanakkor nehéz lenne tagadni, hogy az utóbbi egy-két évtizedben Európa-szerte szemmel láthatóan megerősödtek a radikális jobboldali mozgalmak. Szélsőjobboldali politikai pártoknak − Magyarország mellett – több európai országban is van parlamenti képviselete, Hollandiában, és rövidesen Finnországban is, támogatásuk nélkül nem lehet kormányt alakítani,  Olaszországban és Svájcban pedig már bent is vannak a kormányban. Úgy tűnik, az európai jobboldal végérvényesen kettészakadt: a „progresszív” konzervatív pártok mellett ma már egyre komolyabb szerepet játszanak a radikális jobboldali pártok. Így aztán aligha véletlen, hogy Európában mindenütt keresik a szélsőjobboldal előretörésének az okait.

A magyarázatok egy jelentős része Bell bevezetőben említett megállapításához, illetve Erwin K. Scheuchnak és Hans D. Klingemann-nak a szélsőjobboldali politikai pártokkal foglalkozó, ma már klasszikusnak számító tanulmányához* kapcsolódik. Ezek szerint a késő modern vagy posztindusztriális társadalom, a globalizáció kiváltotta társadalmi konfliktusok, a jelenkori társadalmi változások, áttekinthetetlenségük, irányíthatatlanságuk érzése, a korábban megszerzett tudások, társadalmi státusok leértékelődése, illetve elértéktelenedése, széles társadalmi rétegek mindebből következő elbizonytalanodása, az ennek nyomán eluralkodó félelem, a frusztráció okozza, hogy a társadalmi átalakulások „vesztesei” egyrészt tiltakozásként, másrészt intellektuális korlátaik okán radikális jobboldali pártokra szavaznak. Elsősorban azért, mert ezek a pártok rendkívül egyszerű válaszokkal szolgálnak, az emocionális azonosulás lehetőségét kínálják fel, a bűnbakképzés mechanizmusait működtetik, politikai ellenfeleiket megbélyegzik, sőt kriminalizálják, aljas indulatokat keltenek − miközben semmiféle alaposabb vagy mélyebb elemzésre, értelmezésre nem törekszenek. Ez Magyarországon is így van, amit világosan mutatnak a hazai jobboldali pártoknak a kormány tevékenységét bíráló külföldi és hazai reakciókra adott válaszai. Ebből a szempontból különösen elgondolkodtató – bár mára már megszokott − a kormánypárt reagálása. Szerintük ugyanis az országban nincsenek problémák, konfliktusok, csak „hisztéria”, nemzetközi összeesküvés, az ország lejáratása, provokáció, „rémhírterjesztés” van – legyen szó a médiatörvényről, az új alkotmányról vagy éppen arról, hogy a falusi cigányságot szélsőjobboldali hordák zaklatják.

Mindennek ellenére az említett interpretációk és modellek nem teljes értékűek. Ha csak egyetlen, közelebbi pillantást vetünk a radikális jobboldali pártok sikereire, nem gondolhatjuk, hogy ennek egyedüli okát a késő modern társadalmak „veszteseinek” politikai magatartása jelentené. Éppen ezért fokozott érdeklődésre tarthatnak számot azok az újabb megközelítések, amelyek szélesebb összefüggésekbe helyezve vizsgálják az európai szélsőjobboldal politikai sikereit. Ezek az elemzések azt hangsúlyozzák, hogy a radikális jobboldalt nem lehet egyszerűen a modern társadalmak patologikus tünetének tekinteni. Sokkal inkább abból kell kiindulni, amit a jelenkori társadalom patologikus normalitásának nevez a társadalomtudományi szakirodalom. Ez az elmélet azt hangsúlyozza, hogy a radikális jobboldal által felkarolt eszmék az európai társadalmak jelentős része számára nem idegenek. A szélsőjobboldal, illetve az európai társadalmak egyes – országonként és korszakonként persze változó kiterjedésű – részeinek, rétegeinek, miliőinek ideológiái, attitűdjei nem állnak élesen egymással szemben, nem egymás antitézisei. A különbségek sokkal inkább a közösen birtokolt nézetek, világfelfogások radikalitásában van – a szélsőjobboldali pártok jóval radikálisabban képviselik azokat a nézeteket, amelyek mérsékeltebb formában az európai társadalmak mainstream nézetrendszerében is felbukkannak. A szélsőjobboldali pártok pontosan ezt a tényt ismerték fel, s olyan témákat ragadtak meg – mindenekelőtt a korrupció, a bevándorlás és a biztonság kérdését −, amelyekkel a népesség nagy részének meggyőződése szerint a politika nem vagy nem megfelelően foglalkozik. A radikális jobboldal ezeket a nem annyira gazdasági, mint inkább szociokulturális jellegű konfliktusokat, problémákat igyekszik a politikai élet középpontjába állítani, uralni a róluk szóló közbeszédet, és ezen keresztül befolyásolni, irányítani a nyilvánosságot. Mindeközben pedig azt próbálják, akarják bizonyítani, hogy csak nekik vannak megoldásaik a társadalmat szétfeszítő, a társadalmi békét veszélyeztető, sokakat nyugtalanító problémákra. Másként fogalmazva, a radikális jobboldal nem akar feltétlenül új ideológiát terjeszteni, hanem olyan szereplőként lép fel, amely a hagyományos politikai pártok által ki nem mondott, meg nem nevezett, „elárult”, háttérbe szorított társadalmi konfliktusokat teszi a politika, a nyilvánosság elsőrendű témájává. A Jobbiknak a cigánysággal kapcsolatos „politikája” tökéletesen mutatja ennek a stratégiának a gyakorlati megvalósulását, azt, hogy a társadalmi frusztráció miképpen csap át (idegen)gyűlöletbe.

A radikális jobboldalnak ma Európában mindössze néhány, de nagyon kedvelt és hatásos közvetlen politikai témája van: az EU-ellenesség, az iszlámellenesség, a bevándorlás, az európai kultúra, a keresztény örökség/hagyományok elvesztése, a kulturális nacionalizmus, a homoszexualitás elítélése, a biztonság, a bűnözés szigorúbb büntetése stb. Ezek a témák azonban nem önmagukban, még kevésbé tárgyszerűségükben érdekesek és fontosak e mozgalmak számára. Hanem elsősorban azért, mert ezek azok a terepek, amelyeken különös hatékonysággal és intenzitással működtethető a radikális jobboldalt oly mélyen jellemző populizmus. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy más politikai irányzatok és ideológiák ne alkalmaznák esetenként a populista retorikát. Amíg azonban a baloldali populizmus ma Európában – és így Magyarországon is − leginkább zavarodott politikusok „magánszámaiban” bukkan fel, addig a populizmus a radikális jobboldal politikájának a lényegét jelenti. A kettő hatékonyságát, intenzitását nem lehet összevetni. Különösen igaz ez Magyarország esetében, ahol a kormánypárt által képviselt jobboldaliság, illetve a radikális jobboldal között rendkívül keskeny és gyakran elmosódó határ. S ez a hangzatos – és rendkívül megkésett – nyilatkozatok ellenére is így van. Sőt, egy lépéssel tovább kell mennünk, s ki kell mondanunk, hogy a kormánypárt ideológiájának és politikájának szerves része a (radikális) jobboldali populizmus.


Papier-maché – flickr/sashamd

A közelmúltban Európa egyik legnagyobb és legtekintélyesebb hetilapja, a Der Spiegel összeállítást közölt európai (szélső)jobboldali populista politikusokról, az általuk képviselt ideológiákról. Ebben az áttekintésben a magyar miniszterelnök olyan politikusok társaságában találja magát, mint Marine Le Pen, Umberto Bossi, Geert Wilders vagy Heinz-Christian Strache. Ez az összehasonlítás vagy egyenlőségjel első hallásra igazságtalannak és tévesnek tűnhet – de csak első hallásra. Orbán megnyilvánulásaiból ugyanis az összeállítás készítői ugyanazt hallották ki, mint a radikális jobboldal legismertebb európai képviselőinek a beszédeiből. Az előbb már utaltam arra, hogy a szélsőjobboldali populizmus egyik legkedveltebb toposza, az EU-, illetve az Európa-ellenesség. Ez a beállítottság a magyar miniszterelnöktől sem áll távol, hiszen – hogy csak egyetlen, véletlenszerűen kiragadott példát említsek − március 15-i beszédében az EU soros elnökeként is fontosnak tartotta megjegyezni, hogy nekünk nem lehet Brüsszelből „diktálni”, s az EU-val való szembenállást beillesztette a magyar történelem szabadságharcos hagyományaiba. Ez a megfogalmazás bizony semmiben sem különbözik az előbb említett szélsőjobboldali politikusok megnyilatkozásaitól. A másik hasonló népszerűségnek örvendő – és az előbbivel számos szálon összekapcsolódó − szélsőjobboldali téma a nemzetállamnak a nativizmussal (nativism) szorosan összefonódó eszméje. A társadalomtudományok ezzel a kifejezéssel jelölik azt az ideológiát, amely szerint az állam kizárólag a nemzetet alkotó, kulturálisan is homogén etnikai közösség otthona, a „kulturális idegenek” – amely csoportba elsősorban a más etnikumú és a nem keresztény vallásokat követő népesség tartozik – veszélyt jelentenek a nemzetre, annak kultúrájára. Kormánypárti politikusok ma Magyarországon érthető okokból nem bonyolódnak iszlámellenes vagy a bevándorlás korlátozását sürgető fejtegetésekbe. Ugyanakkor elfogadják az új alkotmány preambulumát, amely az etnikai nemzet koncepcióját fogalmazza meg, s elfogadnak törvényeket, amelyek ennek a nemzetfelfogásnak a politikai következményeit kodifikálják. S akárhogyan csűrjük és csavarjuk a már egyszer leírt és kimondott mondatokat, amikor a miniszterelnök az országgal kapcsolatban a „magyar emberek közösségéről” értekezik, amikor a „magyarok országáról” beszél, akkor bizony ugyancsak ezt az ideológiát fogalmazza meg.

A jobboldali populizmus harmadik, és talán legfontosabb jellemzője a népre, a nép akaratára való hivatkozás, illetve a nép és az elit közötti morális különbségtétel: a tisztességes, becsületes néppel a korrupt elit áll szemben. A jobboldali populizmus úgy tekint a társadalmi elitre, mindenekelőtt a politikai ellenfelekre, mint idegen érdekek csatlósaira, szolgáira. Ezek lehetnek a „globális pénzügyi világ” kiszolgálói, bankárok, zsidók, kommunisták vagy mindennek valamiféle kombinációja. De ma ugyanebbe a kategóriába tartoznak mindazok, akik a progressziót képviselik, vagy éppen a politikai korrektséget kérik számon a nyilvánosságon, a politikában. Ezzel áll szemben a nép, a „zemberek” józan esze (common sense), amely kizárólagos alapját jelenti a „jó politikának”.  Éppen ezért – vallja a jobboldali populizmus − a politikának az a feladata, hogy a népakaratot fejezze ki, hogy a „kisember” gondjait oldja meg ennek a „józan észnek” az alapján. A nép, a „kisemberek”, a „zemberek” azonban nem a társadalom egészét, nem is annak valamely szociológiailag megragadható osztályát vagy rétegét jelöli, hanem azokat a hagyományokhoz, azaz eddigi életmódjához, megszokásaihoz ragaszkodó, alacsonyabb képzettségű, ennek megfelelő munkát végző, szigorú rendet követelő csoportokat, miliőket, amelyek egyre növekvő értetlenséggel és dühvel szemlélik a világukat „szétdúló” progresszíveket, idegeneket, bűnözőket. Merev, tehetetlenségről, frusztrációról tanúskodó világkép ez. A jobboldali populizmus azonban éppen ezt használja ki és fel saját céljai érdekében. A nép szava, Isten szava, és ez minden hatalom forrása” – mondja Semjén Zsolt, tökéletes összhangban a populista érveléssel. Margaret Canovan hívta fel a figyelmet arra, hogy a modern demokráciákat mindig is jellemezte a „szekuláris megváltásba” vett hit, az a meggyőződés, hogy a világ jobbá tehető – ez (volt) a „demokrácia ígérete”. A populizmus ezt a meggyőződést azonban úgy értelmezi, hogy a homogén népnek, mint erkölcsi kategóriának, mindig elsőbbséget kell élveznie a nem-demokratikus (undemocratic) intézményes korlátozásokkal szemben. Az abszolutizált népakarat érvényesülése érdekében még a központi állami intézmények függetlensége is korlátozható. Nincs szükség itt arra, hogy részletesen felidézzem a különadók körüli, még ma is zajló vitákat, a kormánynak az Ab döntéseit kommentáló nyilatkozatait, az AB hatáskörének megnyirbálását vagy éppen a Nemzeti Bank elleni támadásokat. Nyilvánvaló, hogy a kormány politikáját ez a radikális jobboldal által is elfogadott populista érvelés jellemzi. Mint ahogyan az is nyilvánvaló, hogy ez a politika szorosan kapcsolódik – az európai radikális jobboldal esetében ugyanúgy, mint a magyar kormány esetében – a zárt, a külvilágtól elzárkózó gazdaság eszméjéhez és a nemzet „megvédéséhez” a külföldi „támadásokkal” szemben. Hogy mindez hova vezethet, azt éppen a kormánypárt által oly nagyra tartott két világháború közötti időszak mutatta meg. Mindennek a tudatában talán érdemes újra és újra elgondolkodni azon, mit is jelent Magyarországnak a kormánypárt által oly gyakran hangoztatott „újjászervezése”.



Niedermüller Péter                   


* Theorie des Rechtsradikalismus in westlichen Industrigesellschaften, Hamburger Jahrbuch für Wirtschafts- und Gesellschaftspolitik, 12, 1967.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!