Gondolatok a készülő egyházügyi törvényről



Bár az egyházügyi törvény tervezetének szövege még nem ismert, március-április folyamán Szászfalvi László illetékes államtitkár több nyilatkozatában is beszámolt várható tartalmáról. A régóta beharangozott „szigorítás” jegyében a legfontosabb változás a felekezetalapítás jogi kritériumaiban lesz. A konzervatív jobboldal hosszú ideje próbálja megváltoztatni az 1990/4. tc. azon rendelkezését, miszerint száz természetes személy, különösebb hatósági procedúra nélkül, új vallásfelekezetet hozhat létre. Az egyházi státus nyújtotta kedvezményekkel való visszaélések lehetőségének kiküszöbölésére, a nem kívánatos közösségek (régebben: „destruktív szekták”, újabban: „bizniszegyházak”) kiszűrésére szigorú terveket lebegtet a kormány. Az már önmagában figyelemre méltó, hogy az új, az alaptörvény által védett, sarkalatos egyházi törvény megalkotásának ez a legfontosabb mozgatórugója. A kormányzat igyekszik megnyugtatni mindenkit, hogy nem a vallásszabadság korlátozására törekszenek, amit egyébként e pillanatban el is hihetünk – más kérdés, hogy a majdani törvény alkalmazásának lehet ilyen következménye is, gondoljunk csak a médiatörvény párhuzamaira.

Vagy az elfogadott alaptörvény szövegének talányosságára. Most nem is a „nemzeti hitvallásban” foglalt, a kereszténységet és a hozzá kapcsolódó szimbólumokat kiemelten méltató, sokak által elemzett szövegre gondolok. A „Szabadság és felelősség” címet viselő, a legfontosabb jogokat deklaráló szövegrész VII. cikkelye tartalmazza a vonatkozó jogelveket. Ebből az (1) bekezdéssel szemben nem is támasztható kifogás, hiszen pontosan összefoglalja és részletezi a gondolat-, vallás- és lelkiismereti szabadság legfontosabb alapelveit. A (2) bekezdés viszont először leszögezi, hogy „az állam és az egyházak különváltan működnek”, illetve hogy „az egyházak önállóak” (ez is megfelel a szeparáció általános jogelvének), a szöveg viszont ezzel a mondattal zárul: „Az állam a közösségi célok érdekében együttműködik az egyházakkal.” Ebben több apróság is elgondolkodtató. Például az, hogy mit is nevez a majdani törvényhozó „közösségi céloknak”. Nyilván azokat a társadalom egészére nézve pozitív tartalmakat, amelyeket meg kíván valósítani, és leszögezi, hogy ezek csak az egyházakkal való együttműködés keretében valósulhatnak meg, máshogy aligha. Vagyis figyelmen kívül hagyja, hogy a múltban a „közösségi célok” nem egyszer csak úgy valósulhattak meg, hogy az állam nem az egyházakkal való együttműködés, hanem a velük való konfrontáció útját kellett hogy válassza. 1848-ban például a jobbágyfelszabadítás nagyon is „közösségi célnak” minősült, vagy – témánknál maradva – 1894–95-ben a magyar törvényhozás a katolikus egyház ellenkezésével szemben tudta csak törvénybe iktatni az ún. egyházpolitikai törvényeket, például a vallás szabad gyakorlásáról szólót is. (A tétel persze meg is fordítható: az egyházakkal „együttműködő” állam tudott olyan rendelkezéseket is életbe léptetni, amelyet ma aligha neveznénk közösségi céloknak, elég ha csak a közép- és kora újkor jogszabályaira gondolunk, vagy épp az első két zsidótörvényre…) A törvényalkotó mindezt egyszerűbben áthidalhatta volna (az „együttműködik” helyett az „együttműködhet” formula használatával), és az egyszerű kijelentő módnak nagyon is lehetnek a jövőre vonatkozó, kötelező érvényű értelmezései. Másrészt a mondatból az is következik, hogy ha az állam együttműködik a majdani sarkalatos törvényben „egyháznak” definiált intézményekkel, akkor a „vallásfelekezetekkel” vagy „vallási egyesületekkel” (tehát a valamiféle kiemelt státussal nem rendelkező közösségekkel) szemben ilyen kötelezettsége nincs, talán nem is akar majd élni vele.

Bár Szászfalviék sokáig tárgyaltak a törvény koncepciójáról (elsősorban a történelmi egyházakkal), az már most biztosra vehető, hogy az új törvény – több formai kritérium meghatározásával – többszintű vallásfelekezeti rendszert kíván meghonosítani. Az első kiemelt kategóriát a „történelmi egyházak” kapják, a harmadikat az egyesületi formában működtetendő kisebb vagy nem kedveltebb vallási közösségek, a kettő közé pedig azok kerülhetnek, amelyek „primer vallási tevékenységet” folytatnak ugyan, de nem olyan nagyok vagy fontosak a mostani államhatalom számára. A háromosztatú rendszer kísértetiesen emlékeztet a vallás szabad gyakorlásáról szóló 1895. évi XLIII. tc.-re, amely a „bevett egyházak”, a törvényesen elismert, illetve törvényesen el nem ismert felekezetek kategóriáit állította fel. A jogalkotó a 19. század végén ezzel egyértelműen az (akkor) újabb keletű vallási mozgalmak elismerésének jogi kereteit kívánta megteremteni, és a folyamat – ha vontatottan is, de – a 20. század elején megindult. (A baptisták, majd a muszlimok elismerésével.) A Horthy-korszakban a törvény hatályban maradt, újabb vallásfelekezet elismerésére viszont nem került sor. A történelmi tanulság tehát egyértelmű: a felekezetek kategóriákba sorolásának lehetett jóindulatú, jogkiterjesztő, a felekezetek jogegyenlőségét szem előtt tartó, majd 1920 után ellenkezőleg: megszorító, a felekezeti struktúrát bebetonozni kívánó értelmezést is adni. A kérdés most is felvetődik: melyik többosztatú értelmezéshez akarnak 2011-ben honatyáink visszanyúlni? Ahhoz, amelyik egyenlő távolságot kíván tartani a vallásokkal, komolyan veszi az állam-egyház minél teljesebb elválasztását és az egyházak egyenjogúságát, szorgalmazni újabbak „előrelépését”, vagy ahhoz, amely mindezt csak jelszónak tekinti a számára kedves egyházak privilegizálásához?


Holy smokes – flickr/phooky

Utóbbiban némiképp eligazítást nyújthatnak az illetékes államtitkár (honlapján elérhető) nyilatkozat-szemelvényei. Először is az, hogy a „történelmi egyházak” kategóriájának kritériumait 25 ezer fős tagságban és/vagy 100 éves működésben kívánják meghatározni. Nem tudom, mások meghökkentek-e önmagában az első feltételen, egészen a legutóbbi időkig ugyanis 10 ezer fő volt az a legmagasabb tagságkritérium, amelyhez az egyházalapítást kötni akarták. (Szászfalvi László nyilatkozatai e ponton megismételték az egyházias jobboldal korábbi törvénymódosító törekvéseit, például 2010 szeptemberében és novemberében is.) A 10 ezer fő is irreálisan magas kritériumnak tűnik egy állami elismertetésre törő közösségnek, ennek drasztikus megemelése egyértelműen a történelmi keresztény egyházak érdekében történik. Más kérdés, hogy a kritériumok meghatározásánál a kormánynak valóban Szkülla és Kharübdisz között kellett eveznie: ha az „első osztályba” sorolásnak csak a rendkívül magas létszámkorlát a feltétele, ki kellene hagyni olyan valóban „történelmi” egyházakat, mint a görögkeleti (ortodox) vagy az unitárius egyházak, nem is beszélve az e szempontból különösen érzékeny helyzetű izraelita közösségekről. Ha pedig a 100 éves történelmi múltra helyezik a hangsúlyt, olyan nagy támogatottságú egyház maradhat ki a sorból, mint a speciális helyzetben lévő Hit Gyülekezete. „Tiszta” kritériumrendszert tehát bajosan tudnak felállítani, a kategória meghatározásánál a formai feltételek fontosságát felülírhatják az egyéb, tartalmi (vagy akár politikai) szempontok. Nem véletlenül hangsúlyozta az államtitkár, hogy a törvényhozó szándéka a „szimbolikus különbségtétel”, vagyis a „történelmi egyház” kategóriába olyan egyházak sorolása, amelyek megkülönböztetése egyszerűen csak fontos a számukra.

A második kategória ennek megfelelően alacsonyabb kritériumokat határozna meg (jelenleg a 20 év honosság és a minimum 1000 fő van forgalomban), ám ha ennél is érvényesítik a történelmieknél szükségszerű alternatív szempontot („és” helyett: „vagy”), akkor a legtöbb ma működő kisegyház bekerülhet ebbe a kategóriába, ha nem is most, de pár év múlva bizonyosan. Vagyis az egész „bizniszegyház”-ellenes vehemencia okafogyottá válhat: bár jelentősebb erőfeszítésekkel, de akár az 1000 fős limitet is teljesíteni tudnák a hírbe hozott „bizniszesek”. De igazából nem is ez a fontos, hanem a szemlélet: a joggal utólag visszaélők szankcionálásának lehetősége helyett az előzetes szigorra helyeződik a hangsúly. Akkor pedig marad a kormányzati fejfájás, hogy hogyan is „gyomlálja ki azokat a szerveződéseket, amelyek arra jöttek létre, hogy kiszivattyúzzák az állami pénzeket”, amelyek „milliárdos szinten [sic!] vitték ki a pénzt a központi költségvetésből” – ahogy az államtitkár fogalmazott. (Csak kitérő, de azért tényleg jó lenne tudni, hogy mekkora, a magyar állam kárára elkövetett „szivattyúzás” is történt valójában.) Többször szóba hozták azt is, hogy csak azok kapjanak egyházi titulust, akik elsősorban vallási tevékenységet folytatnak (ez, ha nehezebben ellenőrizhető is, méltányolható szempont), másrészt intézményfenntartók. Utóbbival több probléma is lehet, mert nagyon is elképzelhető, hogy egy kisebb létszámú közösség működtetne oktatási vagy szociális intézményeket, viszont a megváltozó feltételek között elveszíthetné – az önnön küldetésével nagyon is összefüggő – finanszírozási lehetőségét.

Bármilyen körültekintően fogalmazzák is a törvény szövegét, mindig fennmarad a majdani jogalkalmazó (és tanácsadói) kényszere, hogy formai mellett tartalmi ismérvek alapján, akár önkényesen döntsön arról, hogy valami jogosult-e az egyház címke használatára vagy nem, ez pedig felveti a hatalom beavatkozásának – egyelőre – a puszta lehetőségét. És itt bizony kilóg a lóláb: az új törvényalkotás valódi szándéka nem elsősorban a „bizniszegyházak” kiszűrése, hanem sokkal inkább a történelmi egyházak privilegizált kategóriájának megalkotása. Ebben pedig benne rejlik a lehetőség a Fidesz-kormány és az általa kedvelt egyházak összefonódására, a társadalmi célok mellett a politikai együttműködés elmélyítésére. Áttételesen Szászfalvi államtitkár is utalt erre, amikor arról beszélt, hogy a törvény valódi célja az „állam és az egyházak kapcsolatrendszerének helyreállítása” (mi romlott el ebben a kapcsolatrendszerben?), ebből a szempontból a mostani „egy nagyon fontos időszak”, sőt: „új korszak kezdete”.

A tétel igazolására néhány momentum. Világos, hogy a jelenlegi – Szászfalvi szerint „ultraliberális” – törvény alapján is volna lehetőség az egyházi státussal való visszaélés szankcionálására, még ha ilyenre nem is volt precedens az elmúlt huszonegy évben. Ennek jogi feltételeit lehetne pontosítani vagy akár szigorítani is (magam sem zárkóztam el ennek lehetőségétől, lásd például itt), hiszen a visszaélések megakadályozásának kiemelt szempontjához kétség sem férhet. A felekezetalapítás formai kritériumainak betonba öntése azonban nem szükségszerűen eredményezi ezt a kívánt célt, bár kétségtelen, hogy ha új felekezetet sokkal nehezebb és körülményesebb törvényesíteni, akkor „bizniszegyházat” is. (Ha futballklubot nem lehet létrehozni, akkor biztos nem lesz bundabotrány vagy bíróverés sem, ez igaz.) Az már más kérdés, hogy ezután tényleg megszűnik-e minden lehetőség a tisztességtelen szándékú egyházalapítások megakadályozására. Továbbá: az első Orbán-kormány óta kétségtelenül szoros érdekközösség jött létre a Fidesz(-KDNP), illetve a történelmi keresztény egyházak között, amely például a választások alkalmával nyílt támogatásban is testet öltött. Az egyházügyi törvényalkotás következménye e kapcsolat magasabb szintre kerülése, intézményesülésének felgyorsulása lehet, hiszen a kormány a számára partnernek számító egyházakat amúgy is kiemelt figyelemben és támogatásban részesíti. (Nem keltett nagy feltűnést például a kormány és a katolikus egyház 2010. december 27-i megállapodása, pedig ebbe a folyamatba illeszkedik.)

A törvénytervezet pontos szövegének ismeretében nyilván érdemes lesz a most még a fentieknél is jobban lebegő részletekre figyelni (például arra, hogy a kétharmados törvény mellékletében mely egyházak lesznek nevesítetten egyből elismerésve, melyeknek kell és hogyan a regisztrációt lefolytatni, hogyan zajlik a „hívőszámlálás”, milyen szerepe lesz ebben az 1 százalékos felajánlásoknak vagy a népszámlálásnak stb.), most csak egy távolabbi szempontra hívnánk fel a figyelmet. A „történelmi” (esetleg más kiemelt elnevezéssel jelölt) egyházak szimbolikus megkülönböztetésének következménye lehet, hogy egyfajta „elit”-klubot, pontosabban jól záró érdekközösséget alkotnak, amely a hatalomhoz lojális, a feltörekvő kisebb felekezetekkel szemben pedig bizalmatlan. Az e kategóriához tartozás visszahat ezen egyházak társadalmi és közéleti szerepvállalására, hosszabb távon belső viszonyaira, sőt akár teljesen át is értékelheti eredeti indíttatásukat. Az egész folyamat talán leglátványosabb illusztrációja a Hit Gyülekezetének esete. Az első Orbán-kormány alatt – a korábbi SZDSZ-kapcsolatok miatt – számos támadás érte Németh Sándor gyülekezetét, utóbbi pedig a vallásszabadság elleni frontális támadással vádolta a Fideszt. Ma minden esély megvan rá, hogy a Hit „történelmi egyház” legyen (még ha ez jó három évtizedes múltjukra tekintettel viccesen is hangzik), hiszen több tízezren vannak, oktatási intézményeket, médiavállalkozásokat stb. tartanak fenn. Ugyanarról a közösségről van szó, amely az ezredfordulón a Fidesz szemében még a társadalomellenes, destruktív szekta mintapéldája volt, amelytől, mint extrém szekták földön fetrengő fanatikusaitól, Semjén Zsolt is óvni igyekezett a magyar fiatalokat. Ma értékteremtő vallási közösségnek minősül, s a kettő között itt is, ott is történhetett valami. A Fideszben rájöttek arra konstantinuszi bölcsességre, hogy ha egy sikeres vallási mozgalom radikalizmusát az üldözés nem roppantotta meg, akkor a felkarolás könnyen megszelídítheti. A Hitben pedig arra, hogy a társadalmi pozíciószerzéshez nem a direkt pártpolitizálás az egyetlen út. Azon persze érdemes elgondolkodni, hogy ha 1990-ben olyan vallásügyi törvény születik, mint amelynek most nagyon is a kedvezményezettjei akarnak lenni, akkor „vallási egyesületként” az elmúlt húsz évben lett volna-e lehetőségük ilyen létszámbeli és intézményi gyarapodásra… Ha elfogadják az új törvényt, néhány évtized után kiderül, hogy a most 2–3. kategóriába sorolt közösségek közül  bekerül-e egyáltalán valamelyik a történelmi egyházak csoportjába. Erre mondják, hogy – ha minden a mostani kormány szándéka szerint alakul – nem adnának rá nagy oddsot a fogadóirodák.



Fazekas Csaba


Írásai a Galamusban:

A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás
A horgonylánc dilemmái
A búvópatak sodrása
Az ártatlanság vélelme és a médiatörvény – a pécsi püspökség esete
Zavaros érzékelés – zavaros konstrukció
Rendszerstart


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!