Hodosán Róza
- Részletek
- 2011. máj. 09. hétfő, 04:23
- Hodosán Róza
A G-7 e heti vendége:
***
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Temetéseink
Május 5-én, csütörtökön volt a tragikus balesetben elhunyt Bába Krisztina (a Színház- és Filmművészeti Egyetem oktatási főigazgatója, színháztörténész, műfordító) temetése. Majdnem 30 éve ismertem őt és testvéreit. Híresek voltak a mi köreinkben (magyarázatképpen: a valamikori szamizdatos Demokratikus Ellenzékről beszélek). Elsősorban lengyel kapcsolataikról, fordítási képességeikről, s persze segítőkészségükről, kedvességükről, szépségükről. Nem voltunk barátok, de tudtuk, ha úgy hozza az élet, az idő, mindig számíthatunk egymásra. Mint a nyolcvanas években, ha futárt kellett küldeni Varsóba, ha valamilyen írást, nyomdai anyagot kellett elhozni, ha fordítani kellett, ha a lengyel ellenzékkel, a Szolidaritással kellett valamit egyeztetni, ott voltak ők: a Bába lányok. S most a temetőben együtt velük. S már az unokák is, akiknek a vonásaiban megjelennek ők, a szép, fiatal lányok. Krisztina elment, nem felfogható.
Újra a temető. Az utóbbi évek találkozó helye. Megint a legjobbak közül kellett valakit végső útjára kísérnünk.
Dolgozom a veszteségeimen. Nem is tudom, honnan kezdjem, ki volt az első. Nem a személyes, barátságokat, családomat érintő veszteségekről gondolkozom elsősorban, hanem közösségi veszteségeimről, amelyek túlnőttek a magánszférám kapuján, s összefonódtak egy szélesebb, nagyobb és meghatározóbb közösséggel. A Demokratikus Ellenzék tagjaként, akikből sokan később a volt SZDSZ-hez is tartoztak.
Hiányoznak, mert egyre jobban hiányzik körülöttem az, amit ők jelenítettek meg az életemben. Hiányoznak, mert újra az az ismerős világ vesz körül a hazugságaival, cinikusságával, arroganciájával, intoleranciájával, zsarnokságával, félelmeivel, beidegződéseivel, amelyről azt hittem, hogy végleg magunk mögött hagytuk. S most itt van újra, minden ismerős, minden tekintet, minden visszahúzódás, minden félelem, minden szabadkozás, minden alkalmazkodás. És annál inkább hiányoznak azok, akik sohasem mérlegeltek, nem foglalkoztak azzal, mit kockáztatnak, nem volt fontos számukra a karrier, az anyagi jólét, csak tették a dolgukat. Magától értetődően. Nem tehettek másként. De a temetések csak jönnek, s ők elmennek, fiatalon, nem törvényszerűen.
1991.
Elsőnek Krassó. A bohém, a nyughatatlan a forradalmár. Rossz volt a szíve. Pedig úgy tett, mintha az neki semmi lenne. A börtön, a megbélyegzett élet, a leszázalékolás, a halláskárosodás, a házkutatások, a szívinfarktusok, a REF, a megégett testvér, az emigráció elviselhetetlen nyugalma, a hírek hiánya. Ez mind nem számított. Jött, égett, szervezett, udvarolt, élt, nem nyugodott bele. A rendszerváltás gondjaiba, hibáiba, nem nyugodhatott. S aztán az utolsó elvitte. Azt már nem bírta a szíve. 59 éves voltál.
1993.
Azután nem sokkal később Máté. Ő volt a Demokratikus Ellenzék legfiatalabb tagja. Három évesen már a Komjády utca ablakában ülve, ujjával puskát formálva lődözte a luxusautós követőket. Biztos nagyon félt, így védekezett. Nyolcévesen, amikor nővérével vitte az új konspirált címet gépkocsit szerző barátunknak, hogy egy figyelt címről kimentsenek szamizdatokat, gyakorolta, hogyan enné meg a papírt, ha elkapnák a rendőrök. Minden március 15-én ott menetelt velünk, ha néha elfáradt, valaki felvette, s a nyakába ültette. Imádta ezt a sétát. Ő ment el leghamarabb, mint az élet legigazságtalanabb, legrosszabb tragédiája. Egy rossz autó, egy tragacs, egy pillanat. Tizenöt éves voltál.
1994.
Őt követte Andráska ugyanabból a családból. Ő, Nagy András, később a Beszélő Nagy W. András nevű szerkesztője, aki soha, semmikor, egyetlen percre, egyetlen tettel, egyetlen gondolattal nem ártott senkinek, aki a létet is úgy viselte, mintha mindig bocsánatot kellene kérnie azért, hogy jelen van. Minden mozdulata a szolgálatkészség, a figyelem, a másikkal való törődés. Maga előtt összefont karja a védekezés, a bezárulás. Én nem vagyok fontos, csak te, ti, akik itt vagytok, eljöttetek, valamit kérni, valamit megbeszélni, vagy csak itt lenni, csevegni, vagy csak hallgatni téged, a meséidet, az anekdotáidat. Igen, azokat, mert akkor megváltoztál. Megcsillant a szemed, pajkos, gunyoros fény jelent meg benne. Homlokodba lógó hajad egészen elől oldalra simítottad. Kitöltötted a teákat, rágyújtottál egy újabb bagóra, hátad nekivetetted a gyönyörű cserépkályhának, s elkezdted a mesét. Az úgy volt kérlek... S hallgattuk, hasunkat fogtuk a nevetéstől, nem volt olyan rossz, nehéz, problémás esemény, amit ne tudtál volna úgy mesélni, eljátszani, hogy ne találjunk benne valami vigasztalót, valami emberit, valami esendőt. S mi nevettünk, hallgattunk. A kórház intenzív osztályán is jót nevettünk, s készültünk megírni a történeteinket. Elmaradt. Egy évvel Máté után. Ötvenegy éves voltál. Az a ronda, kátrányos bagó.
1997.
Három évvel később Ő, Ottília. Akiről nem tudok írni, mert bűnösnek érzem magam. Mert a rendszerváltás után már csak rövid időre maradtunk család. Már nem voltam ott szinte minden nap nálad. Már nem vigyáztam Mátéra. Már nem jöttél Perőcsénybe meszelni a plafont, amit ugyan nem értél el, de mégsem adtad fel. Minden húzásra felugrottál, káromkodtál egy szokásosat, de megvolt. Nagyon büszke voltam azokra a csíkokra. Már nem nevettünk Andráskával együtt a főztödön, már nem hallgathattam vidám és kaján megjegyzéseidet valami rosszul sikerült akció után. Már nem láthattam az összeszedett állataidat, már nem volt együtt az egész család, már nem volt ott Tamáska, aki Párizsba menekült nyomásodra a katonaság és az itthoni szűk jövő elől. Utoljára a kórházban öleltél meg, mikor Máté halálhíre megérkezett hozzád. Nem szerettél látni. Mátét juttattam eszedbe mindig, s ezt nem bírtad elviselni. Egyedül voltál akkor is. Ötvenhárom éves voltál. Nem tudok magamnak megbocsátani.
1997.
Éva, Fekete Éva. A derű, a nyugalom, a kiszámíthatóság, a bölcsesség, a stabilitás. Mindez egy feje tetejére állt családban, ahol a nappalok és éjszakák folyton keverednek, ahol a családfő, mint a negyedik gyermek, örök gondoskodást igényel, többet, mint a három kiskorú együttvéve. Ahol az albérlők, a társasági élet, az örök nyüzsgés szinte beazonosíthatatlanná tette a lakásban tartózkodó családtagokat, barátokat, vendégeket, átjárókat. S te csak végezted a dolgod. A munkahelyeden, otthon, a szamizdatban, a gyerekekkel. Csak úgy mellékesen. És mosolyogtál, elégedett voltál. Pedig férjed kiszámíthatatlan utakon járt, néha eltűnt, néha hazavitte a rendőröket, a követőket, felforgatták lakásotokat, szerkesztőségi ülések, szamizdat fogadóórák, terjesztői hálózat, tanácskozások, s te békésen élvezted ezt az egészet, ahol lehetett beszálltál, szerkesztettél, fogadtál, s a gyerekek már majdnem felnőttek. S akkor jött a borzalom, a megmagyarázhatatlan, a legyőzhetetlen. S te nem érhetted meg, hogy unokáid legyenek, pedig rettenetesen vágytál rá. Ezt sajnáltad a legjobban, mikor elmenni készültél. „Boldog volt, amíg élt”, ezt kell írni rólad, kérted. Ötvenhárom éves voltál.
1997.
Az év harmadik halottja. Zsolt, Csalog Zsolt. New Yorkban ismertelek meg igazán. A Fifth Avenue-n, csodálatos lakásotokban, sok-sok barát között. A változásokat kint figyelők hadával, akik egyszerre jutottak útlevélhez, s a rövidnek hitt szabadsághoz. M. Lajos szavai és a Fifth Avenue. Nem jött össze a fejemben, de úgy láttam, a tiedben sem. Kívül saját nyelvi közegeden, nem találtad magad. A Central Parkban, mikor megtámadott egy rabló, nem értvén a nyelvét, a késsel hadonászó ideges viselkedéséből felfogtad, hogy pénzt vagy életet kér. Csak egy fürt szőlőd volt, azt eszegetted, odanyújtottad neki. Erre elmenekült. Ha mindez itt történik, jól elbeszélgettetek volna. Vele s a többi elesettel, romáiddal, elgyötörtjeiddel, szerencsétlenjeiddel. Figyeltél volna még rájuk, meghallgattad volna még őket, ha tehetted volna. S megírtad volna nekünk, hogy ha még csak néhány percre, órára, de ne nyugodjunk, lássuk, amit te látsz, érezzük, amit te érzel. Küzdöttél, de téged is legyőzött, nem bírtál vele. Hatvankét éves voltál.
2000.
Három év múlva Petri. Mikor megismertem, már akkor is beteg volt. Kicsi, vékony alkata, ha lehet, még összébb ment az évek alatt. Mindig úgy tett, mintha nem is lenne ott. Ott és sehol sem. Legtöbbször hallgatott. Előtte sör, összegörnyedve kissé, egyik karja az ölében keresztben maga előtt, másikban örökké égő cigaretta. Nem beszélt, helyette a versei szóltak. Ha néha szólt, akkor megdöbbentett racionalitása, logikus gondolkodása, a dolgokról alkotott józan ítélete, okossága, tájékozottsága, élőben is megjelenő gunyorossága. Megszólalásai megdöbbentettek, hiszen láthatatlan jelenlévősége bebizonyította, hogy mindegyikünknél többet lát, ért, érzékel. Jó volt abban a közegben lenni, ahol ő is jelen volt. Jó volt tudni, hogy van egy szem, egy szív, egy gondolat, ami észrevesz, figyel, s megért. Egyetlen hang nélkül. Majd a verseiben. Azután elment, nem figyel többé. Ötvenhét éves voltál.
2000.
Még abban az évben Miki, Szabó Miki. Az intézmény, a szabad egyetemek intézménye. Az egyszemélyes történelmi lexikon, tudás, gondolkodás. Mindannyiunk tanára, a kelet-európai lét és történelem kérlelhetetlen logikájának megtanítója. Nem sok illúziót hagyott esetleges fiatalkori forradalmi hevületünk eluralkodására. Hamar megtanította a kelet-európai leckét, történelmi perspektívát. És tolongtunk nála, konspirált lakásokon, hallgattuk a borzalmakat, a leszámolásokat, a tényeket, s az ezekből levont következtetéseket. Nem hagyott teret a szocializmus iránti illúzióknak, a ködös szocialista rendszer jobbá tételébe vetett bizalomnak. Azt mutatta, ami volt, ami van, s ami következik mindebből. Fejét kicsit félrefordítva, szinte teljesen érthetetlenül, a bajuszába motyogva adott elő éjszakákba nyúlóan a szovjet, a magyar kommunista pártok történetéről, 56-ról, 68-ról, a rendszerről, mindarról, amiben éltünk. Mindent megtanultunk tőle. Egész nap ott ült a parlamenti könyvtárban, ahol barátok, diákok járultunk elé nap, mint nap, hallgatni őt. Aztán képviselő lett, s már nem hallgatták őt. Azt hitették el, hogy nála jobban tudnak mindent, s a tények nem tények többé. S kifordult a történelem értelmezési keretéből, már semmit sem annak mondtak, ami volt, ahogyan tanítottad. De nekem mondhatják, mert te megtanítottad. Kár, hogy ezek az újak nem iratkoztak be hozzád leckére. Elmentél ősz, hosszú hajaddal, elvitted magaddal a történelmet, itt maradt valami katyvasz, aminek már semmi köze az értékekhez, az elvekhez. Milyen jól eligazodnál most is ebben a felfordított, összekavart világban. Hatvanöt éves voltál.
2002.
És Zoli, Zsille Zoltán. Keveset találkoztam veled. Barátnőmmel együtt az egyik szabadegyetem után elmentünk kocsmázni. A Ma Cheribe. S te meséltél. Az intézetről, ahol dolgoztál, a munkádról, a rendszerről, amit gyűlöltél. Zárórával rúgtak ki bennünket a presszóból. Már igen kapatos voltál. Éjjel kettő lehetett, már nem járt semmi. A Bartók Béla úton a villamosmegállóban hagytunk, s aggódtunk. Nagyon örültél nekünk. Hogy jönnek az egyetemisták, hogy érdeklődnek, hogy nem volt hiába. De nem bírtad sokáig, elmentél. A nálunk tartott házkutatásnál ott volt az egyik kéziratod, sokszorosítani akartuk. A rendőr nem merte kiejteni a műved címét. „A kurva anyját a pártnak”. Nem ment a hírügynökség Bécsben, átmentél Münchenbe, ott sem találtad a helyed. Hazajöttél, de nem volt tereped, nem találtál újra vissza a szociológiához, nem írtad tovább az alapműveket. S nem találkoztam veled itthon. Csak a temetéseden kísértelek. „A kurva anyját” úgy mindennek. Hatvanéves voltál.
2004.
Kati, Gyarmathy Kati. Szép szőke, zöld macskaszemmel. Mosolygó arc, szelíd mozdulatok. Utánozhatatlan lezserség és elegancia. Szigorú tartás, kérlelhetetlen ítélet. Mosolygó macskaszemmel. Lakótelepi lakásodba belépve eltűnt Kelenföld szürkesége, unalma, reménytelensége. Minden egyedi, különleges, bohém, merész, s mégis otthonos, meleg. Jó volt nálad lenni. Nemcsak akkor, ha a szamizdat már kinyomtatott oldalait raktuk össze, azaz „cápáztunk”, vagy szerkesztettünk, montíroztunk, vagy ha az állami nyomdákkal szervezett fekete árut vettük át, hanem bármikor. Hogy beszélgessünk, hogy főzz valami jót, hogy Tüniről halljunk, hogy ott legyünk. Mindig erős voltál, bármi történt körülötted. Üdítő volt lényed egyedisége, utánozhatatlansága. Mintha nem itt éltél volna, mintha mindig hoztad volna a szabad levegőt magaddal. Aztán téged is legyőzött, neked nem jutott elég tiszta levegő. Te csak másoknak adtad, mint mindened. Hatvanegy éves voltál.
2005.
Misi, Hamburger Misi. Utoljára akkor beszéltem veled, mikor megpróbáltad elintézni, hogy az állásukból kirúgottak, a hivatalosan nem alkalmazhatók is rehabilitálva legyenek nyugdíj-ügyben, mert azért mégsem mindegy. Örültél, hogy van egy papírom a III/III-asoktól, amiben épp arról írnak, hogyan akadályozzák meg egy könyvtárban való elhelyezkedésemet. Látod, nem sikerült a nyugdíjakat elintézni. Nem volt fontos ez a rehabilitáció. Most azt mondják, hogy több nyugdíjat akarunk, azért pereskedünk. Pedig csak az elhallgatott, mára meg elhazudott évekért. Ritkán találkoztunk azóta, hogy elmentél külföldre. Pedig te mindenkit meghallgattál, mindenki sírhatott neked. Lehetett magas értelmiségi körből, lehetett úri gyerek, a szamizdat nyomdásza, bárki. Mindenkivel szót értettél. Emlékszem, milyen sokára épültél fel az infarktusod után. S azután már mindig nehéz volt az életed. Mindig megélhetési gondok is nehezítették amúgy sem könnyű utadat. Benzinkutas, nevelőtanár, segédmunkás, majd külföldön újságíró, hazatérve tudósító, majd kurátor. A sok igazságtalanság, méltatlanság és infarktus után az utolsó az Adriai-tengerben ért. Hatvannégy éves voltál.
2005.
Eörsi Pista, te is elmentél. Nem is lehetett hinni a lassan fogyó erődnek, vékonyodó alakodnak, sápadt arcodnak. Valami rossz optikai tükröt képzeltem oda, hiszen a szemed, a szemed nem változott. Mosolygó, pajkos, ragyog minden pillanatban. Semmi törés, semmi fátyol. Hogy csak fiad, Janó halála törjön meg. Pedig te voltál előttem az örök gyerek, a vidám, erejét soha el nem hagyó, a kétkedő, a kötekedő, a semmiben meg nem nyugvó, örökké saját igazságot kereső, ám nem lelő. Hetvennégy éves voltál.
Hiányoztok ti is, Bence Gyuri, Vásárhelyi Miki, Tardos Marci, Litván Gyuri, Liskó Ici, s a többiek …Hiányoztok. Alig maradtunk. Pedig majdnem minden a régi. Újra kiközösítve, elhazudva, lehazaárulózva. De nincs, aki nevettessen. És történetek sincsenek, mert már senki sem hallgatja őket.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Darvasi fiú
A ház a falu második hosszú utcájában áll. Kívülről teljesen elhagyatottnak látszik. A málladozó, fakó, rozsdaszínű vakolat alól előbukkan a vályog, itt-ott már az is porladozik. A kocka alakú ház két ablaka az utcára nézne. Néhány ablakkeretben üveg, de mindkét ablak belülről különböző rongyokkal teljesen el van takarva. A kerítés cölöpjei („culápjai”) között még fellelhető a drótkerítés maradványa. Az utcáról nyíló, rozoga deszkákból álló kaputól a bejárati ajtóig egy nagyon keskeny letaposott út vezet. Az ajtó egy üvegezett verandára nyílna, bár sem az ajtón, sem a veranda ablakaiban nincsenek üvegek, s néhány helyen már a keretek is hiányoznak. Az udvar és a kert nincs elválasztva, mindent benőtt a gaz. A ház mögött néhány málladozó vályoghalom, ami valószínű az összeomlott ólak, istállók maradványa. A halmok között mindenféle tönkrement használati tárgy, tűzhely, edények, mezőgazdasági eszközök, kisebb farakás, összerakott gallyak.
A valamikori verandáról egy konyhaszerű helyiségbe érünk, s amint a szem megszokja a majdnem teljes sötétséget, láthatóvá válik néhány bútordarab, így asztal, néhány rozoga tonett szék, egy zománcozott, ütött-kopott tűzhely, szanaszét heverő edények, egy stelázsiszerű polc mindenfélével megrakva. Ebből a helyiségből nyílna még két másik ajtó, de láthatólag a házigazda, István nem örülne, ha beljebb kerülnék. Idáig is nehéz volt eljutni, a ház lakója nem szívesen ad interjút – bár ez a szó fel sem merült –, magnót nem is lehet használni. Negyvenöt éves, vékony, középmagas, szőke hajú, beesett arcú, sokkal idősebbnek kinéző férfi. Szótlan, nagyon bizalmatlan, szinte csak a legfontosabb adatokat lehet megtudni tőle. Életkorát, családi állapotát, iskoláját, volt munkahelyét. Láthatóan nehezére esik a kérdésekre válaszolni. Zavarban van, minden mozdulata elárulja, hogy leplezni akarja szegénységét, helyzetét. Nem tudom sokáig zaklatni, hiszen minden újabb feltett kérdésre gyötrelmes tekintettel néz rám. Bocsánatot kérek a zavarásért, s eljövök.
Élettörténetét leginkább a szomszédaitól és gyerekkori emlékeimből tudom előhívni.
István itt, Darvason született egy háromgyermekes család legkisebb tagjaként. Mindkét szülőjét elvesztette már, két testvére közül az idősebb 55 éves lehet, Budapesten dolgozik a kereskedelemben, vezető beosztásban. Nővére néhány faluval arrébb, háztartásbeli, gyermekeit neveli. Nem nagyon szokták meglátogatni a testvérüket.
Édesapja asztalosmester volt, ami egy ilyen kicsi faluban nagyon keresett mesterség. Dicsérték is keze munkáját, mert ha dolgozott, nagyon szép munkát tudott végezni. Jó ember is volt, de sajnos az ital maga alá gyűrte. A faluban már csak úgy emlékeznek rá, hogy késő esténként, részegen, danolászva végigtántorgott a falun, időnként beesett az árokba, ahonnan vagy kijött, vagy egy jóakaratú ember kisegítette (de ők az évek során egyre fogyatkoztak), vagy ott töltötte az éjszakát. Aztán napokig betegen feküdt, nem tudott dolgozni, majd kezdődött minden elölről. Munka, majd annak árából az utca végében lévő kocsmában addig inni, amíg egyetlen forint sem marad belőle. Az asszony ugyan többször utána eredt, hogy a még meglévő kis keresetet megmentse, volt, hogy ott várakozott rá órákig, de nem sok eredménnyel. A falubeliek szerint az asszony elég lustán élt. Nevelt ugyan néhány csirkét, tyúkot, de a kertjében szinte semmi nem termett meg. Valamit dolgozott benne, de rendre nem kelt ki a veteménye, krumplija, levelét leette a bogár, a gaz szinte mindig ellepett mindent. Az udvara rendetlen, gondozatlan maradt minden évszakban. Az asszony rendszeresen kereste fel a községi tanácsot különböző segélyekért, a szomszédokat kölcsönért. A tanácstól a három gyerekre tekintettel valamilyen segélyt mindig kapott, de ez ellenszenvet szült. A falubeliek szidták a lusta asszonyt, a részeges urát. Nem szívesen adtak kölcsön, de nagyon tudott sírni a gondokon, így valakinek mindig megesett a szíve rajta. Lustaságát betegségével indokolta, amiről persze semmit sem lehetett tudni, hiszen orvosnál sohasem volt. Testes, lassú járású, örökké síró asszony volt. A nyolcvanas évek végén meg is halt, szélütésben.
A három gyerek a falubeliek szokásos útját járta be. Elemi iskola, majd miután nem voltak nagyon jó tanulók, ipari iskolába kerültek, onnan valamelyik környező városba dolgozni. A lány jelenlegi lakhelyén varrodában kezdett dolgozni, majd onnan ment férjhez, jelenleg is ott él. A varroda rég tönkrement és bezárt.
István is elvégezte a mezőgazdasági gépszerelő szakot, előbb a tsz-be, majd egy Budapest melletti településre került, és ott dolgozott. A kilencvenes évek elején megszűnt munkahelye, akkor hazaköltözött. Azután már nem került állásba. Munkanélküli segély járt neki, majd a balesete után leszázalékolták. Eltört a lába, de nem forrt jól össze, azóta is sántít egy kicsit arra a lábára, így rokkant nyugdíjas lett. Miután évente kellett volna megjelennie felülvizsgálaton, s ezt elmulasztotta, a segélye megszűnt. Édesapja még élt, néhány évig kettesben laktak. Felváltva édesanyját, sokszor ő támogatta haza a kocsmából. Ő sohasem ivott. Leginkább mellette dolgozott, ha akadt valami munka. Az apja halála után egyedül maradt, azóta alkalmi munkákból él. Egy családi gazdaságban végzi az éppen aktuális mezőgazdasági munkákat (így nyáron a keresete 50-60 ezer forint is lehet havonta). Máskor idős embereknek segít fát vágni, cipekedni, a ház körüli munkákban. Ezekért hol elhunyt hozzátartozók ruháit, hol használati eszközöket, ágyneműt, élelmet kap.
Segélyt sohasem kér az önkormányzattól. Évente tüzelőutalványt, valamint karácsony előtt élelmiszercsomagot kapott az egyik polgármester idejében, mint minden nyugdíjas vagy segélyre szoruló. Most sok minden változott, még senki sem tudja, hogyan érinti őket. Szerintük minden évben egyre rosszabb. A szomszédai és a falubeliek nagyon sajnálják, de ugyanakkor nem értik a sorsát. Nem tudják, hogyan tud télen a házban lenni úgy, hogy nincs villany, a fűtés nyomai nem tűnnek fel a kéményen. Napokig ki sem mozdul, esténként teljesen sötétek az ablakai. Elképzelni sem tudják, mit csinálhat a hosszú téli estéken. Egyet tudnak, hogy sokat olvas, a könyvtárból rendszeresen hordja ki a könyveket. Sajnálkoznak, de nem tudják felfogni, hogy fiatal létére hogyan tudott így egyedül maradni. Társa nem volt, szülei halála után mindig egyedül élt. Az, hogy nem iszik, megértőbbé teszi a falubelieket, de sohasem felejtik el alkoholista apját emlegetni. Nem reagál semmilyen sértésre, nem vesz tudomást sem pozitív, sem negatív megjegyzésekről. A járdán mindenki elől lehúzódik, szemét lesütve köszön mindenkinek. Ha hívják dolgozni, akkor csöndesen megjelenik, a rábízott feladatot elvégzi, az érte kapott bármilyen honoráriumot elfogadja, soha nem kevesli, nem reklamál, bármit kapjon.
Nincsenek barátai, családja, magányosan él, teljes visszavonultságban. Nem valószínű, hogy életében a közeljövőben valami is változna. Telnek az évek, s csak a vályog tűnik elő egyre nagyobb foltokban a vakolat és a mész alól, csak a berogyott tető hajlata egyre mélyebb. Bár még áll a ház, s a férfi is néha feltűnik.
Igaz, az ő életét már nem érinti a munkanélküli járandóság idejének csökkentése, a közmunkaprogram felezése. Ő már rég kihullott minden rendszerből, nyilvántartásból, számon tartott létből. Még csak 45 éves.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Elvágyódás
Lassan elindultam hazafelé. A nap már letűnt a Berettyó partja mögött, az ég még izzott a láthatáron. Pulóveremen fekve, szemben a lenyugvó nappal, kedvenc foglalatosságom volt a kertek alatt elterülő legelőn esténként végignézni a naplementét. Előtte a többi gyerekkel együtt cserebogarak után futkosni, összegyűjteni őket, majd az elkapott bogarakat üvegben hazavinni, a tyúkoknak odaadni. Mindig a legtovább maradtam. Mikor az utolsó gyerek is eltűnt a legelő szélén, belépve a kicsi sarkon, ahol a keskeny kockajárda kezdődött, akkor mozdultam csak meg. Felkeltem, mély levegőt vettem, s boldogan néztem szét. Ilyenkorra már csak az ég nyugati alja fénylett, a faluban kigyulladtak az utcalámpák. A kicsi házak sziluettjei felől odahallatszó, megszokott esti hangok szinte elvesztek a tücskök és békák jellegzetes kórusában. A Berettyó parti nádasból, mocsaras legelőkről egyre erőteljesebben zengett ez a mindent betöltő ütemes, visszhangos zaj.
Nagyon lassan lépkedtem. Mezítlábas talpam szerettem végighúzni az estére már hűvös, síkos füvön, szép óvatosan, kicsit előre csúsztatva, hogy a kiálló fűtorzsák ne szúrjanak. Így ballagtam haza esténként, futni csak akkor kezdtem, mikor a falu sarkán az úthoz érkeztem. Nedves lábam megtapadt a porban, melegnek éreztem, puhának. Hazáig futottam. Szoba, konyhás vályogházunkban anyám akkor már a tejet szűrte le, amit minden este én vittem a csarnokba. Addigra kellett hazaérnem. Ha még nem volt kész a kandli (a tejes alumínium edényt hívták így: fedele is volt fedővel, és hordásában két oldalt felfelé fordítható fafogós fül segített), akkor megálltam a poros udvaron, két kezemet oldalra nyújtva, és elkezdtem egyre gyorsabban forogni. Néhány forgás után a szürkületben az utcai lámpák egybefüggő karikákként vettek körül, minden eltűnt, csak ezek a fényes csíkok szálltak a szemem előtt. Egy idő után elszédülve, kitárt karral feküdtem hanyatt az udvar közepén, s úgy éreztem, felszállok a levegőbe, a csillagok megindulnak felém, s mint egy repülőn, amelyik rádől a kifutó pályára, megfordul velem a föld. Aztán lassan-lassan megállt az ég, a csíkok pontokká váltak, felkeltem, s kitárt karral, egyre gyorsuló ütemben újra forogni kezdtem. Mindezt addig, amíg meg nem hallottam anyám hívó szavát. Akkor magamhoz tértem, odafutottam a nyitott konyhaajtóhoz, kezembe vettem a kandlit, s elindultam a csarnok fele.
Nem minden este én vittem a tejet, bár ezt kifejezetten szerettem. Valamelyik fiú dolga lett volna, de ők persze még nem értek haza. Valahol még játszottak, leginkább fociztak az előttünk lévő kicsi téren. Sokszor húsz-harminc fiú verődött ott össze. Anyám nem bírta túlkiabálni őket, s persze mindegyik úgy tett, mintha mit sem hallana. Ekkor, mint minden más házimunka, ez is rám maradt. De sohasem tiltakoztam ellene. Szerettem az utat a csarnokig. Már elment a konda rég, a csorda is hazatért. A földekről megjöttek az emberek, esti munkájukat végezték a házak körül. A szürkületben megéledt a falu. A portákról kihallatszott az állatok zaja, az ismerős vödörcsörömpölés, az etetés, az esti rendezkedés hangjai. Ilyenkor a napi csönd után ez a nyüzsgés, a mindenhonnan kiszűrődő hangok életet adtak az amúgy csöndbe, fülledt nyári melegbe, porba süppedő apró falunak. Lassan mentem a csarnokig. Benéztem minden udvarra, illedelmesen köszöntem, ha láttam valakit. De leginkább az ablakokból kiszűrődő fényeket szerettem. Nem láttam ugyan, hogy mi történik bent, de mindenhová azt a melegséget képzeltem, amit odahaza nem találtam meg. Nyugalmat, fényességet, anyai ölelő karokat, esti beszélgetéseket, nevetéseket. Otthon a petróleumlámpa szűkös fénye mindig zavart. Nem azért, mert nekem kellett újságpapírral kitisztítani a kormos üveget, hanem mert mindig úgy éreztem, sötét van, s ez a sötétség komorságot, szomorúságot hoz a házba. Anyám egész nap odavolt, hol napszámban, hol konyhai munkán, s ha megjött, nem győzött tenni-venni utánunk, zsörtölődött, mérgelődött. Sosem volt ideje, hogy ölbe vegyen, pedig szerettem volna. A szegénység minden nap rátelepedett a családra. Hol nem maradt estére kenyér, hol a másnapi étel léte volt teljesen bizonytalan. Szinte minden este, szüleim hazatérte után, hallhattam ezt a vitát: mi lesz holnap, honnan lesz pénz kenyérre, kihez tud anyám elmenni kölcsönért, hol nem szégyelli nagyon magát. Persze, apámnak könnyű, elmegy hajnalban, dolgozik, este megjön, nem kell egész nap a kenyérre gondolnia.
Nekem meg sokkal jobb volt a csarnokba menni. Az elhordott tej árából tudta az anyám a napközi díját fizetni, sokszor öt gyerekért. Minden este egy liter, s csak a reggeli tej maradhatott otthon, azt kellett elosztani általában hétfelé. Abból lehetett még tejfölt, túrót vagy gomolyasajtot készíteni. Sohasem volt elég. Mindig többet szeretettem volna inni, mint amennyi jutott.
Sohasem akartam otthon maradni. Minden, ami körülvett, arról szólt, hogy el innen. El innen, a porból, a sáros udvarokból, a csöndből. Menekülni akartam mindig a fénytelen házakból, a szegénységből, a reménytelenségből.
Szerettem volna megkóstolni a tankönyvekből ismert kakaót, s azt inni minden reggel. Szerettem volna, ha télen nem kell elfújni a lámpát nyolc órakor, hogy ne fogyjon a petróleum. Szerettem volna villanyfénynél olvasni addig, amíg el nem álmosodom. Szerettem volna télen a gumicsizmámba – ami úgyis mindig lyukas volt – zoknit húzni, hogy ne kelljen bajlódni a kapcával. Sosem tudtam úgy a lábamra tekerni, hogy sima legyen, s ne törjön. Szerettem volna zeneiskolába járni, zongorázni vagy énekelni tanulni. De nem volt 23 forintja az anyámnak minden hónapban a buszra. Szerettem volna, ha olyan ágyam van, amit nem kell minden éjjel betolni egy másik alá, hogy elférjünk az egyetlen szobában. Szerettem volna, ha a néhány házzal odébb lakó asszonyt nem zavarja át hozzánk a részeg férje késsel a kezében, hetente legalább háromszor. Szerettem volna, ha a másik szomszédasszony nem bújik el rendszeresen az ólunkban éjszakánként a részeg férje elől. Szerettem volna, ha úgy jutok el az iskoláig, hogy nem leszek térdig sáros. Szerettem volna csillogó fürdőszobát, ahol csak beülök a kádba, s megeresztem a melegvizet. Nem kell minden szombaton a fürdéshez egész délután a vizet hordani és megmelegíteni a tűzhelyen. Szerettem volna, ha nem zavarnak el az asztaltól, ha valami komolyabb beszélgetésre kerül sor.
Nem szerettem arra gondolni, hogy így fogok élni, mint a szüleim, nagyszüleim, s amíg csak jegyezték őseimet. Nem találtam sem romantikusnak, sem felemelőnek ezt a mindennapi létért vívott küzdelmet.
Tudtam, hogy el fogok jönni. Mint mindenki, a korombéliek közül. A legjobb tanulók, ha fiúk voltak, mehettek szakközépiskolába, mert szakmájuknak lennie kell, de talán egy érettségit is kibírt a család. A lányok esetleg mehettek gimnáziumba, persze a család helyzetétől függően. Tudják-e fizetni az útiköltséget, a kollégiumot, s kivárni a négy évet kereset nélkül, vagy rögtön dolgozni kellett. A hármasok, gyenge négyesek mehettek ipari szakiskolába. A többiek otthon maradtak a tsz-ben, a háztájiban.
Majd ez a „rend” is felborult. A rendszerváltás után a nagy állami vállalatok, építőipari cégek összeomlása után először hazajött a betanított munkás, majd lassan a szakmunkás is. Közülük néhányan önálló vállalkozásokba kezdtek, így-úgy megélnek. Az iskola lassan kiürült, a jobb módúak először elvitték a gyerekeiket a környező jobb iskolákba, aztán a falu nem bírta már fenntartani a néhány gyerekkel működő iskolát. Minden utcában kiürülnek a házak, gondozatlan, gazos udvarok köszönnek az arra járónak. Az élet lassú mederben folyik tovább.
Eljöttem régen, és nem vágyom vissza. Csak látogatóba. De már látogatni sincs kit. S nincs lelkifurdalásom emiatt.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Overallban
Egy utcai, fabódés büfé mellett álltam meg, nagyon meleg volt, megszomjaztam. Délidő volt, több munkásruhába öltözött ember álldogált, műanyag kávéscsészével a kezében. Az ebédidejüket tölthették ott. Munkásoveralljuk árulkodott a szakmájukról. Bizonyára valamelyik családi házas építkezésről jöttek ide. Budaligetnek ezen a környékén más építkezés nem nagyon folyik. Egymás között kedvesen beszélgettek, tréfálkoztak. Míg álltam a sorban, hirtelen hangos vita csattant az eladó és az egyik szobafestő között. Nem tudtam kivenni, hogy mi történt, de az eladó minősíthetetlen hangnemben és stílusban küldte el a vásárlót. Ő méltatlankodott egy keveset, de nem igazán vette fel a harcot a pult mögött álló, erősen középkorú férfival. Inkább, mint aki megbánta a dolgot, abbahagyta a méltatlankodást, és csöndben félreállt. Látszott rajta, hogy nagyon zaklatott, a levegőt szaporábban vette, gyorsan járt a mellkasa. A száját harapdálta, s zavartan próbált megnyugtató mosolyt küldeni a társai felé, akik a hangos szóra szintén odafordultak. A műanyag kávéscsészében lévő italt nézegette. Majd egy mozdulattal kiöntötte, s elindult csöndben az utca felé. Mozdulatai fáradtak, beletörődőek voltak. Az arcát már nem láttam.
Közben rám került a sor, de az eladó még mindig dohogott. Hogy képzeli, még hogy löttyöt adna, semmi baja nem volt annak a kávénak.
Nem szerettem volna belefolyni a vitába, nem reagáltam a büfés dohogására. Hozzám kedvesen fordult, mit parancsolok.
Nem sok kedvem volt maradni, valahogy zavart az egész jelenet, de a szomjúságom győzött.
A férfi szolgálatkészen, igazi vendéglátós módjára szolgált ki. Nem akartam sokáig időzni, ezért a pultnál maradtam, ott ittam a vizem.
A következő munkásoverallos embernél eltűnt az előzékeny hang, újra rideg, nem visszautasító, de kedvesnek nem mondható hangon rakta le a pultra a megrendelt árut. Ő is kávét kért. Mikor megkapta kávéját, s mielőtt a cukrot beletette volna, kedvesen azt kérdezte, hogy nem tévesztette-e össze másik vendéggel, hiszen ez tea.
Még hogy tea! Mit képzel? Ma úgy látszik mindenki szórakozik vele! Az a másik is ezzel jött!
Hagyják őt békén, egész nap robotol, szinte semmi jövedelmi nincs, mindent elvisz az adó, s még ezek is.
Az overallos férfi csöndben végighallgatta a tirádát, majd mikor egy levegőt vett a férfi, letette elé a műanyag poharat, s azt mondta, akkor most adjon neki egy kávét. Halkan és határozottan mondta, indulat sem volt a hangjában.
De úgy látszik, a büfés aznap harcos kedvében volt. Továbbra is ragaszkodott kávénak minősített teájához, hangja újra csattogott.
Ha nem tetszik, menjenek máshova, ezek úgyis csak rontják az üzletemet, s fejével egy csoport álldogáló férfi felé intett.
Önkéntelenül én is odapillantottam. Öt-hat roma férfi álldogált ott, kávét vagy üdítőt ittak, s jókedvűen nevetgéltek. Egyik társukat hallgatták, aki éppen egy megtréfált kollégája esetét mesélte a többieknek. Ők is munkásruhában voltak.
A férfi, aki szőke hajú és kék szemű volt, oda se nézett, csak újra megismételte határozottan: akkor most adjon egy kávét.
Még mielőtt megszólalt volna a büfés, a belső, nem látható részből előugrott egy középkorú nő, s azt mondta a férfinak, menjen be, mert telefonja van. Nem hallottam semmilyen csengést, nyilván a helyzetet akarta menteni. Új italt, ezúttal már kávét adott a férfinak, aki szó nélkül elvette, megcukrozta, majd a roma társaság közé lépett, s mintha mi sem történt volna, beszállt a csevegésbe.
Hosszabban ittam a tervezettnél. Álltam a pultnál, s testvéreim képe jelent meg előttem. A testvéreimé, akik sohasem tanulhattak. Ők is ilyen munkásruhában járnak nap mint nap. Nap mint nap megélik a munkásoverallosok büféjeleneteit. Megváltozik a hang, ha hozzájuk szólnak, néha meg is emelik, feltételezve, hogy valamelyik érzékszervük nyilván nem jól működik. Testvéreim asztalosok, szobafestők, gépszerelők, sofőrök. Az iskola legjobb tanulói voltak, mégsem tanulhattak tovább. Nagyon szegények voltunk. Parasztcsaládban a mobilitás iránti igény anyám szájából így hangzott: mindenkinek szakmát adok a kezébe, ne kelljen a földet túrnia. S ezt meg is tette, hihetetlen mennyiségű munkával, küzdelemmel nélkülözéssel. A testvéreim ipari tanulók voltak, valóban szakmát tanultak, nagyszerű emberek lettek. Az „új” rendszerben ezután már ennyi mobilitás sem lesz. Mindenki marad a kaptafánál.
Ennek ellenére ők arra törekszenek, hogy gyerekeik már a felsőoktatásban tanuljanak. Nekem szerencsém volt, hogy lánynak születtem. Egy lánnyal nincs mit kezdeni. Neki nem kell szakma, úgyis férjhez megy. Nagyszerű tanárom kérésére így kerülhettem gimnáziumba, majd öt év után egyetemre. Testvéreim a szakmunkási fizetésükből segítettek engem minden hónapban, hogy tanulni tudjak.
Fáj minden munkásoverallosnak címzett durva szó, fáj a lenézés, a lekezelés.
Ez így volt mindig. Sok-sok éve így van. Akkor is így volt, amikor a munkásosztály volt hatalmon, és most is így van, amikor az új „alaptörvénnyel” bebetonozták a rendies, hierarchikus társadalmi viszonyokat.
Eszembe jut egy kép, 1988-ból. New Yorkban megálltam a Ritz szálló forgóajtaja előtt, s kíváncsian nézegettem befelé minden fordulásnál. Egy férfi, azt gondolván, be akarok menni, udvariasan megállt, hogy előre engedjen. Szabadkozva ugrottam hátra, s integettem, hogy jaj, dehogy, dehogy akarok én bemenni. Szóba elegyedett velem, nyilván nem értette, miért állok az ajtóban, majd miért ugrok hátra ijedten.
Mondtam, hogy nem vagyok vendége a szállónak, csak úgy benézegettem. Nem is értette. Mondta, hogy menjek csak be nyugodtan, ehhez nekem jogom van. Menjek be, nézzek szét, azt teszek, amit akarok, hiszen itt demokrácia van, „You know?”. Mindenkinek joga van bemenni bárhova és bármit csinálni, amit a törvény nem tilt. És mindegy, hogy milyen ruhában vagyok.
Mikor 1989 nyarán hazajöttem az Egyesült Államokból, elég rövid véleményem volt az akkori változásokról. Ehhez még 200 év kell. Majd egyszer csak engem is elkapott a láz, lelkesen vetettem bele magam a politikai életbe. S először életemben elhittem, hogy megélhetem a demokráciát. Ezért azóta is hibáztatom magam, s újra azt kérdezem: elég lesz a 200 év?
Egy friss szociológiai kutatás szerint a romákkal szemben tapasztalt elutasító magatartás a nagyvárosi, iskolázott, jobb módú emberek körében a legerősebb.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Képek apámról
Vasárnap reggel. A család már túlvolt a reggelin, anyám mosogatott, vizet melegített közben apámnak. Míg a víz felforrt, apám akkurátusan kirakta a vékony vascsövekből álló mosdótartót, benne a fehér zománcos lavórt a tornácra. Odakészítette a borotvaszappant, a pamacsot, a szíjat és a borotvát. Feltette a kis zsebtükröt a kőlábra akasztott szögre, éppen a lavór fölé. A fürdés mindig szombaton, a borotválkozás vasárnap. Mikor szép lassan végzett, előhozta a kisszobából a szögre akasztott csizmáját. Erre volt a legbüszkébb. Sámfára téve, kivikszolva, kifényesítve. Gyönyörűnek találta. Leült a konyhaajtó melletti kispadkára, kihúzta a sámfa darabjait, egy száraz törlőronggyal még egyet fényesített rajta, s ünnepélyesen felvette. Épp illett a lábára, hozzá a fekete bricsesznadrág, fehér ing, fekete zakó. Fordult egyet-kettőt anyám előtt, persze nem szólt semmit, a szemében hamiskás mosoly csillant. Kihúzta magát, kalapját a kezébe vette, s annyit mondott, majd jövök. Anyám harsányan utána szólt, hogy ebédre itthon legyél, mert különben… Semmi válasz, csak egy mosoly, s az ajtón kilépve már a fején is a kalap, s elindult az ünnepnap megszokott útjára. Egész kisgyermekkoromban együtt mentek anyámmal istentiszteletre, de ez a hatvanas évek közepétől abbamaradt. Apám már egyedül ment vasárnaponként. A kiskocsma mellett volt egy kuglipálya, a korabéli férfiak ott találkoztak, „gurítottak” egyet-kettőt, s közben lecsúszott egy-egy feles, pohár bor. Apám rendszerint hazatért a vasárnapi ebédre, ritkán maradt tovább, s akkor már bizony kapatos volt. Ezért sok szidást kapott anyámtól. Szó nélkül, mosollyal viselte. Mondták is a faluban, hogy nálunk anyám hordja a nadrágot.
1969-ben már volt villanyunk. Minden gyerek azt kérte, legyen televíziónk, ne kelljen a tanácshoz járni, ha valamit meg szeretnénk nézni. Addigra nagyon kevés, de biztos havi jövedelme volt a családnak. Néztük a tv-ben az Apolló 11 Holdra szállását. Nyári szünet volt, többen otthon voltunk. Élénken kommentáltuk az eseményeket, lelkendeztünk. Az apám is bent ült közöttünk. Rendszerint hallgatagon, elégedett mosollyal töltötte velünk az időt. Odafordult a bátyámhoz, s rákérdezett, hogy mit lát a tv-ben. A bátyám magyarázta az amerikaiak Holdra szállását, Armstrong sétáját. Hosszan beszélt, mert az apám egyetlen szót nem szólt, néma mosollyal figyelte hol a tv-t, hol a bátyámat. Majd fejcsóválva csak ennyit mondott: Ugyan fiam, ne mondj már ilyet! Miket mondasz! A fejcsóválás erősödött. A bátyám próbálta magyarázni, hogy láthatja, ott van a tv-ben, most mutatják. Ugyan, hiszen az csak egy doboz – komorult el az apám. Mindez nem igaz. Oda senki nem tud felmenni. Ott Szent Dávid hegedül, ő minden teliholdnál látja. Ott más nem lehet. Elfordult a bátyámtól, kezébe vette a kalapját, kiment a tornácra, feltette a kalapot, és kint maradt az udvaron.
Nyolcvanas évek eleje, augusztus vége, készülök vissza a nyári szünetről az egyetemre. Csomagolom a könyveket, amelyeket olvasásra küldtem haza a tanév végén, hogy ne kelljen cipekednem. Az apám és a kerti szomszédja, aki még nála is idősebb lehetett pár évvel, üldögélnek a tornácon és beszélgetnek. Apám 903-ban született, s akkoriban már túl volt egy tüdőembólián, nehezen mozgott, szinte egész nap kedvenc foteljében töltötte az időt. A hallása sem volt jó, igen hangosan kellett vele beszélni. Úgy teszek, mintha semmit nem hallanék kettejük beszélgetéséből, oda se figyelek. A következő párbeszédet hallom:
– Te Miska! Hogy van a’, hogy mostan annyi ország van? Emlíkszel? Rígen nem vót ennyi! Vót Oroszország, Francia-, Nímet-, Lengyelország, csehek meg románok, itt vótak a szerbek. De ennyi! Hát hunnan lett ez a sok ország?
Nem jött válasz, odapillantottam. Apám elgondolkozva bólogatott, nem szólt, de a bólogatás egyetértőnek tűnt. Majd apám szólalt meg!
– Jani! Te elhiszed, hogy a vonat átmegy a Duna alatt?
Válasz nincs, inkább csak felhúzott szemöldök, ami jelzi, hogy vajon most mire akar kilyukadni apám.
– Pedig én vótam azon a vonaton. Átmentem a Duna alatt – jelentette ki apám ellentmondást nem tűrően, s diadalmasan tekintett cimborájára.
– Ugyan má’, Miska! Ne játsszál má’ velem! Hogy menne át alatta!
– Mán’ pedig ott megy! Ín meg mozgó lípcsőn mentem le a vonatig! – emelte a tétet apám.
Nem volt válasz, csak hitetlenkedő hümmögés. Elég sokáig csöndben voltak. Apám valóban járt Budapesten, a metrón. Mikor mondtuk, hogy most a Duna alatt fogunk átmenni, maga sem akarta elhinni. De a hosszú mozgólépcső, amire nehezen tudott felszállni, tetszett neki. Olyan sokáig és mélyre vitte, hogy végül elhitte a folyó alatti utazást.
Lassan befejeztem a csomagolást, túlméreteztem olvasási kedvemet és lehetőségeimet, vagy 15 könyvet raktam össze postai csomagba. Már jó ideje észrevettem, hogy a csöndben mindketten engem figyelnek. Bementem egy tollért, hogy megcímezzem. Hallom, hogy apám újra felvette a beszélgetés fonalát.
– De nehogy a’szidd, hogy csak ennyi könyve van! Nem ennyi! Sokkal több! Tele van neki egy egísz fala! Van az vagy ötezer forint is az egísz!
Elismerő hümmögést hallok bentről. Mosolygok, mint amikor megpróbáltam elmagyarázni apámnak, hogy mit tanulok az egyetemen. A magyart, azt megértette, csak azt nem, hogy azon mit lehet tanulni, hiszen szerinte azt tudom. A szociológiát nem tudta hova tenni, kimondani sem. Valami „szocilizmusnak” nevezte, de megértő volt ezzel kapcsolatban. Azt mondta, most ez a divat, ez a szocilizmus vagy mifene.
Apám hét évig betegeskedett. Ült a foteljében derűsen, soha nem panaszkodva, örült mindennek, amit kapott az élettől.
Én tőle tanultam, hogyan kell rendet vágni a fűben. Hogyan és mikor kell a veteményeket elvetni. Hogyan kell ujjamat a földbe dugva megnéznem, hogy elég meleg-e már a magoknak. Tőle tudom, hogy a dinnye- és tökmagot mindig a századik napon kell elvetni. Tőle tanultam orgonafa sípot faragni, nádat vágni, belőle nyílvesszőt csinálni. Tőle tanultam kosarat fonni fűzfa vesszőből, vályogot vetni agyagból és törekből, sárral vakolni. Kukoricát kapálni, egyelni, napraforgót bugázni. Állatokat szeretni és gondozni. És még annyi mindent, amivé lettem.
Apám 1985-ben nyolcvankét évesen halt meg.
Ma vetőmagot és kisállatokat adnak a szegényeknek, hogy termeljék meg az évi szükségletüket. Vajon megtanította-e őket valaki a veteményezésre, a kapálásra, a betakarításra, a tárolásra? Vajon tudják-e, hogyan kell a kiscsibéket tartani, melegíteni, mivel kell etetni? Ha igen, minden rendben lesz.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!