Válasz Lánczos Verának: Az unalomhoz való jogról
- Részletek
- Napi apró
- 2011. máj. 05. csütörtök, 03:34
- Németh Gábor
Az illendőség úgy kívánja, hogy ne hagyjam szó nélkül Lánczos Vera cikkét, a baj csak az, hogy ez alkalomból nehéz lesz elkerülni némi illetlenséget. Lánczos Vera egy esetből általánosít, ahogy egykor Petri javasolta, ez szíve joga, bár ettől még nem ártott volna, ha némi szoros olvasáson alapuló érvelést csempész a szövegébe.
Írásának címében „nyavalygást” és „nihilizmust” emleget, e két szó jelentését felületesen azért ismerni vélem, a saját szövegemet pedig kifejezetten jól – el nem tudom képzelni, vajon mire gondolhatott.
Szerinte szerintem „undorítóak a politikusok”, Orbán és Gyurcsány „egyforma”, „öncsaló leegyszerűsítésnek” tartja, hogy Orbán megköszönhetné Gyurcsánynak a kétharmadot, és nihilizmusnak nevezi azt a következetlenséget, hogy jobb meggyőződésem ellenére elmentem szavazni, életemben először, amikor úgy éreztem, veszélyben van a demokratikus intézményrendszer.
A szavazás egyébként állampolgári jog és (egyelőre még) nem kötelesség, következésképpen senkinek sincs joga kötelességként számonkérni.
Két okból nem járok választásokra. Egyrészt, mert a parlamentáris demokráciát nem jónak, hanem a legkisebb rossznak tekintem, másrészt, ha ez nem volna önmagában is elég ok, azért nem, mert nincs számomra elfogadható, vagy akár csak eszmetörténeti keretben értelmezhető párt. Se szocialista, se szociáldemokrata, se liberális, se nemzeti liberális, se konzervatív, se konzervatív-liberális, se zöld. Ezek közül tudnék választani a klasszikus liberális demokrácia értelmezési tartományában, és bár komolyabb országokban a politikai hovatartozást ugyanúgy nem szokták firtatni, mint a fizetéseket, ha megszorongatnak, konzervatív-liberálisként határozom meg magam. Semmilyen körülmények között nem szavaznék sem kommunista, sem nemzeti szocialista pártra. Pedig utóbbiból egyébként – úgy rémlik –, mintha volna választék. A fentiek miatt legszívesebben a nem-szavazásra szavazok, ebben a szokásomban voltam következetlen az utolsó választások alkalmával.
Megpróbálom röviden megindokolni, miért érdemel meg egy sört Gyurcsány Ferenc Orbán Viktortól. Egyszerűen szólva azért, mert bűnsegédi bűnrészessé vált a saját karaktergyilkosságában, ezzel legitimálva a saját illegitimálását. Azzal, hogy az európai demokráciák évszázados szokásait figyelmen kívül hagyva nem mondott le az őszödi beszéd nyilvánosságra kerülése után, lehetetlenné tette, hogy a szocialista párt hiteles fordulatot hajtson végre. Az a politikus, aki május elsején piros pulóverben, az ötvenezer forintot kereső, égő szemű fonógyári munkások nevében a no pasaránt rikácsolta, miniszterelnökként neokonzervatív (neoliberális) gazdaságpolitikát folytatott, az állítólagos magyar demokrácia huszadik évében kordont vont a Kossuth tér köré, nem volt képes igazságot szolgáltatni a rendőri túlkapások ügyében, az ún. „politikai osztály” egészéhez hasonlatosan nem volt értelmezhető ötlete a magyarországi cigányság évtizedek óta akkumulálódó problémáinak megoldására, hozzá sem szagolt ahhoz a brutális tényhez, hogy hazája újra minimum hárommillió nincstelen országává lett, és olyan mélyre vitte pártjának népszerűségét, hogy azon még a Bajnai-kormány józan és felelősségteljes, kármentő tevékenysége sem volt képes annyit emelni, hogy elkerüljék a földcsuszamlásszerű vereséget. Érdekes volna meghallgatni azt az érvelést, amely szerint „szimplifikáló gondolkodási séma” az az állítás, hogy a felsoroltak hozzájárultak a Fidesz 53 százalékos győzelméhez, ami a bornírt magyar választási szisztémában kétharmados parlamenti többséghez vezethetett.
Lánczos Vera azok közé sorol, akik nem veszik észre az önkény és szabadság közti különbséget. A baloldali-liberális értelmiséggel közös írástudói felelőtlenséggel vádol. Ha már egyszer nekifogott a lendületes jellemkritikának, a sommás ítélet meghozatala előtt megajándékozhatott volna az ártatlanság vélelmével. Nem untatnám életrajzom részleteivel, és nem várom el, hogy az inkriminált jegyzet után az elmúlt huszonöt évben publikált bármelyik szövegemmel megismerkedjen, de talán nem kívánok lehetetlent, ha megkérem, olvassa végig itt az utolsó bekezdést, amelyben az elmúlt négy hónapban tanúsított nyilvános magyarságteljesítményem könnyen bizonyítható tényeit sorolom fel. Félreértés ne essék, nem a személyemet, hanem a becsületemet találom annyira fontosnak, hogy védelmében – ízlésem és az illem ellenére – előhozakodom velük.
Áruló írástudóként felolvastam a Beszélő című, tudtommal liberális folyóirat decemberi Petri-megemlékezésén, a januári, a szabad sajtó védelmében rendezett estjén, a tatárszentgyörgyi gyilkosságok évfordulójára szervezett megemlékezésen, aláírtam a koncepciós ún. „filozófus-ügy” elleni és a hajléktalanokat kriminalizáló törvénymódosítás elleni tiltakozásokat. Jó volna tudni, Lánczos Vera ezek után is úgy gondolja-e, hogy „alapattitűdöm” a „nyavalygás” meg a „nihil”, és nem tudok különbséget tenni önkény és demokrácia között, pusztán azért, mert vasárnap délután négykor nem érdekelt a politika, és azóta is ragaszkodom a nem-szavazás törvényadta jogához.
(Németh Gábor)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
