rss      tw      fb
Keres

Quo vadis, MSZP – II.



Ennek az írásnak az első részében amellett érveltem, mennyire fontos és meghatározó a baloldali politika, illetve az MSZP morális autoritásának a helyreállítása. A „ki mondja” mellett azonban legalább ilyen lényeges a „mit mond” és a „kihez szól” kérdése, azaz a program, a vízió, a jövőkép. A „mit mond” és a „kihez szól” azonban nem egyszerűen (nemcsak, nem kizárólagosan) a szakpolitikai programok összességére, nem csupán a konkrét választási programra vonatkozik, hanem  egy ennél szélesebb kontextusra, összefüggésrendszerre. Úgy tűnik, az MSZP mára felismerte, a balliberális koalíció bukásának egyik oka, hogy a társadalom számára nem volt világos, mi a program, mi az a rendezőelv, amely összefűzi az egyes szakpolitikai reformokat, döntéseket, mi az a társadalom- és jövőkép, aminek a konkrét törvények és intézkedések nyomán ki kellett volna rajzolódnia. Éppen ezért nagyon helyes, ha a párt ebből azt tanulságot vonja le, hogy nem önmagában a választási győzelem az elsődleges, hanem sokkal inkább az, hogy a társadalom többsége támogassa a párt programját, elfogadja, azonosuljon a baloldal jövő- és társadalomképével. És ez a tény fejeződjön ki a választási eredményben. Önáltatás, sőt, súlyos tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ez a támogatottság majd mintegy önmagától, a jelenlegi kormánypárttól való – már most is megfigyelhető – fokozatos elfordulás nyomán jön létre. Az elfordulás hozhat ugyan szavazatokat, de semmiképpen sem jelent elégséges alapot a program, a jövő- és társadalomkép elfogadása, a vele való azonosulás szempontjából. Egy politikai program érvényre juttatása, megvalósítása ugyanis azt követeli meg, hogy létezzen egy olyan szociokulturális környezet, amely nyitott az adott program filozófiájára, világszemléletére. Világosan kell látni, akármilyen programmal állna is elő ma az MSZP, annak nincs, nem lenne számottevő társadalmi támogatottsága, mivel nem egyszerűen az MSZP-nek, hanem általában a baloldali gondolkodásnak, társadalomértelmezésnek, politikai cselekvésnek nincs elfogadottsága, politikai többsége Magyarországon. S ennek nem a történelmi végzet, nem a sorsszerűség, nem egyszerűen az az oka, hogy a magyar társadalom jobboldali, hogy „visszatalált saját politikai énjéhez”. Az okok ennél jóval összetettebbek. Mielőtt rátérnék az általam fontosnak vélt okokra, hadd szögezzem le, akármilyen kreatív és innovatív, progresszív baloldali, balliberális program születne is, ennek megvalósítására, széleskörű társadalmi támogatottságára mindaddig nincs esély, amíg nem válik gyakorlattá a baloldali gondolkodásnak, a balliberális világnézetnek és szellemiségnek az eddigieknél sokkal határozottabb, következetesebb, markánsabb és hatékonyabb társadalmi megjelenítése. Ennek keretében azt kell minél szélesebb rétegek számára nyilvánvalóvá tenni, hogy a „baloldaliság”, a balliberalizmus nem egyszerűen (párt)politikai választás, hanem világnézet, kultúra, társadalomszemlélet kérdése, annak a kérdése, hogy miképpen éljük és élhetjük mindennapi életünket.

De térjünk vissza az okokhoz, s tegyük fel a kérdést, miért szorult ily mértékben vissza a baloldali gondolkodás ebben az országban, miért nincs vonzereje a baloldali üzenetnek. És ne elégedjünk meg a sztereotip válasszal, az elmúlt nyolc év kormányzására, a hitelességnek az ebben gyökerező elvesztésére való mutogatással (amivel természetesen nem azt akarom mondani, hogy ennek semmiféle jelentősége sincs), hanem igyekezzünk ennél mélyebbre ásni. Ez, mármint az okokkal való kritikus, sablonokat és sztereotípiákat elutasító szembenézés ugyanis az alapfeltétele egy olyan, az előbb már említett  szociokulturális kontextus megteremtésének, amely nyitott az új baloldali programra, jövő- és társadalomképre, támogatja, megteremti a vele való azonosulás lehetőségét.

Az egyik ilyen ok a hazai jobboldalnak a baloldalhoz való viszonya, a róla vallott képe, és ennek terjesztése. S itt most nem a fideszes politikusok megszokott színvonalú, baloldal-ellenes kirohanásaira gondolok. Hanem arra, amiről egy korábbi alkalommal már írtam. Míg a nyugat-európai országokban a konzervatív pártok az elmúlt évtizedekben csendben, de hatékonyan átvették a szociáldemokrácia alaptételeit, s ezzel jelentős mértékben megnehezítették a baloldali pártok helyzetét, sikeresen kérdőjelezték meg identitásukat, a magyar jobboldal más utat választott, a baloldali gondolkodásnak és hagyományoknak a nemzetből, a nemzeti történelemből való kizárását. Mindez két úton és módon zajlott/zajlik. Egyrészt azt sulykolták és sulykolják – és ennek legpregnánsabb megnyilvánulása a kötcsei beszéd −, hogy a baloldali, a szociálliberális gondolkodás összeegyeztethetetlen a „létezés magyar minőségével”, a sajátos magyar világszemlélettel, az valamiféle „nemzetidegen” dolog. Másrészt pedig általános, hogy azt ne mondjam „világtörténelmi” összefüggésekben beszélnek a baloldal bukásáról, arról, hogy a baloldalt felvásárolta a neoliberalizmus, és az ebben gyökerező identitásválságról. Noha ezekkel a zavaros, csúsztatásokon és dilettáns társadalomtudományi megállapításokon alapuló eszmefuttatásokkal nehéz vitatkozni, a baloldal mégis súlyosan tévedett akkor, amikor nem vette elég komolyan ezeket a megnyilvánulásokat. Akkor, amikor nem figyelt fel rájuk, nem vette komolyan az olyan megfogalmazásokat, mint hogy „Magyarország és a Magyar Köztársaság két különböző dolog. A Magyar Köztársaság maga a technikai terep, Magyarország pedig magának a nemzetnek a megnevezése”; hogy „egy országnak szabályai vannak, egy nemzetnek pedig érzései”. Hogy nem hívta fel a figyelmet arra, hogy itt nemcsak a baloldali politika kritikájáról, hanem egyrészt az „európai civilizáció megújításáról”, másrészt, ezzel egyidejűleg, a mindennapi élet szabadságának a korlátozásáról van és volt szó. Persze igaza lehetett mindenkinek, aki akkoriban (2009-ben ) ennek a fellengzős tételnek a megfogalmazását egy kis ország megalomániás politikusa nagyképű és valóságtól elrugaszkodott vágyálmának tekintette. De ma ezen az alapon folyik az ország „újjászervezése”, ezek a gondolatok öltöttek testet az új alkotmányban. Ma már világosan látszik, mennyire súlyos hiba volt nem észrevenni ennek és az ehhez hasonló kijelentéseknek a társadalomlélektani hatását, politikai következményeit. És még inkább hiba volt nem észrevenni annak a jobboldali politikai kultúrának a terjedését és terjesztését, amely a politikai, társadalmi cselekvés racionalitása, a közjó előtérbe állítása helyett a nemzeti mítoszokkal és traumákkal való érzelmi azonosulás lehetőségét, az etnikai közösség és hagyomány premodern identitásmintáit, az ellenségképek termelésének modelljeit, a gyűlöletkeltés különböző formáit és mechanizmusait kínálta fel. A baloldal mindezzel szemben tehetetlen volt, és nagyrészt tehetetlen ma is.


Megalomaniac – flikcr/vaibhavbn

Ez a választópolgárok politikai magatartását jelentős mértékben befolyásoló figyelmetlenség és tehetetlenség elválaszthatatlan attól, és egyben mintegy megnyilvánulása annak, amit a baloldali üzenet vagy ideológia érvénytelenségének, érvénytelenné válásának szoktak nevezni. E folyamat általános okairól korábban már írtam, az ott leírtakat nem ismétlem itt meg. Ugyanakkor nyomatékkal kell felvetni a kérdést, hogy ebben az általános, globális helyzetben milyen helyi, lokális alternatívái vannak a baloldali politikának és jövőképnek. Ennek az írásnak a következő részében erre a kérdésre keresek választ.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!