rss      tw      fb
Keres

Németh Gábor











A G-7 e heti vendége:



Németh Gábor, író

***

A rovatról


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!













Szelíd, vidám és boldog



Május elseje van.

„Erős a munkás emberek hosszú sorának fala, akik azt mondják: nem engedjük, hogy (...) elvegyétek szabadságunkat, elvegyétek éjszakai bérpótlékunkat, mert nektek ott a kormányban még soha nem égett a szemetek éjfél után két órakor a fonógép mellett, mert nektek még soha nem kellett ötvenezer forintból megélni. Mi, magyar munkások azt mondjuk: No pasarán!" – olvasom itt a Galamuson.

Gyurcsány Ferenc beszélt az esőben a magyar munkások nevében, mintegy kétezer ember hosszú sorfalának. Képzeljük el Gyurcsány Ferenc égő szemét éjfél után két órakor a fonógép mellett, havi ötvenezerért. No pasarán? Miért nem mész, és baszod meg a fényességes teliholdat, vagy ha azt nem, akkor legalább a hulló csillagot, kérdezte Kurt Vonnegut, egy más üggyel kapcsolatban, ám teljesen ideillően  és megalapozottan.

Gyurcsány Ferenc, jut eszembe, de miért éppen ez,  2006-ban még oldottan csocsózott a Magyar Narancs tizenöt éves szülinapján, kicsit késett, aztán oldottan csocsózott, mert egykori szerkesztőtársaim meghívták az A38-ra, őt igen, a Narancs néhány alapítóját meg nem, feledékenységből, vagy hogy. Valamiért ez jut eszembe, ez az oldott csocsózás, meg a véletlenül nyilvánosságra került videója, amin Hugh Grantot játszik, ajándékba egy haverjának. Most meg feljelentették. Valakik, vagy nem is, feljelentette a Schiffer, és nem most, hanem még korábban, hivatali visszaélés gyanújával. A Magyar Nemzet, amit minden szombaton megveszek a magazinjáért, az ilyesmi hírközlést végtelenül ízlésesen úgy oldja meg, hogy közvetlenül az ex-miniszterelnök hamisan fennkölt, szerintem himnuszhallgatás közben készült portréja mellé Magyarország legnagyobb, amúgy három hét múlva esedékes hulladékgyűjtési akciójának beharangozóját tördeli, a címoldalon. Gyurcsány fotója és a cím között kábé egy cicerós hasáb, a közepén finom lénia. Kitakarítják a szemetet az országból, ezt a címet bírta adni a Magyar Nemzet, a tipográfiai rendnek megfelelően, tehát tulajdonképpen ártatlanul előre – azaz Gyurcsány fotójához  – zárva.

Mi dolgom ezekkel.

Gyurcsány Ferenc egyébként Kovács Kati Úgy szeretném meghálálni című felvételével köszöntötte az édesanyákat, Orbán Viktor pedig az LGT Neked írom a dalt című felvételével. Föltehetően úgy érezték, hogy köszönteniük kell az ország összes édesanyját. Az kéne, meg eső. És tényleg, mind a kettő meg is lett.  Nem. Köszöntsd anyádat! Legyen ez. Az enyémet pl. ne, hadd nyugodjon békében a Farkasréti temetőben.

Kicsit belealudtam a délutánba, menekülésből, ez elől menekültem, elhamarkodott döntésem következményei, konkrétan ez elől a szöveg elől.  Hogy öt napon át úgynevezett megfigyeléseket osztok meg a közélettel kapcsolatban, a G-7 ismeretlenül is tisztelt olvasótáborával. Belealudtam a végzetes fölismerésbe, hogy nem érdekel az úgynevezett politika, mi több, már a nem-érdeklése sem érdekel, hogy tulajdonképpen nem érdekel már engem ez az egész. Tulajdonképpen. Csak rámegy az életem, az életünk, ami még rosszabb,  még rámegy a lányomé meg a fiamé is.

Pedig már nyolcvankilencben sem voltak illúzióim.

Tényleg, alig valami, épp csak szájíznek, pour la bonne bouche. Mással voltam elfoglalva. Elváltam, meghalt az anyám. Úgynevezett krisztusi kor. Előre lemondtam mindenről, nagyjából. Aztán a harmincharmadik születésnapomon megismertem leendő gyerekeink leendő anyját. Néztük a tévén, hogy dől le a Fal.

Az úgynevezett parlamentáris demokráciáról tényleg azt gondoltam, hogy a legkisebb rossz, ami előfordulhat velem. Röviden szólva, hogy az igazság nem szavazás kérdése, jó királyok meg nincsenek,  tehát továbbra is az általam elgondolt igazságokhoz képest igazságtalan dolgok történnek majd velünk. Egy árnyalattal élhetőbb ország, világútlevél, korlátos francia sajtok az ABC-ben, szabad, tehát olvasható sajtó, valamivel jobb borok, meg hogy minden szíre-szóra azért nem állíthat majd meg az utcán a rendőr, kábé ezek voltak remélve.  A Fradi lesz a bajnok. Vagy az MTK. Nem hálnak az utcán. Nem kartotékoznak. Nem tartanak számon. Na jó, ez megvan vagy három árnyalat.

Mész a Lenin vagy milyen körúton, hetvenhárom nyara, a kezedben valami vacak nejlonszatyor, legyen mondjuk Marlboro, amiért persze egy úgynevezett „szovjet ember” az egyhavi fizetését odaadná, a szatyorban vizes fürdőgatya és törülköző, fényes hétköznap délután, épp leszálltál a hatosról, jössz a Szigetről, mész a Mátra moziba. És akkor odalépnek, ketten,  megkérdezik, hová mész, hol voltál, mi van a szatyrodban.  Gimnazista. A nép potenciális ellensége, nyári nagyvakáción, második és harmadik között. Megadod a megfelelő válaszokat. Elkérik a személyid, ellenőrzik, hogy biztos te vagy-e te. Utadra engednek. Hogy ezt ne, ne turkálhasson soha többé senki ok nélkül a szatyrodban, se a Lenin, se a semmilyen körúton, nagyjából ez volt remélve.

A történelem gennyes seb, bekötötték, nem mentek vele orvoshoz. Most majd, ötven év után, lekerül a mocskos kötés, fölcsap a bűz, aztán lassan kitisztul, beheged, nem fáj már annyira, csak a helye látszik, gondoltam nyolcvankilencben. Kitisztítják. Vagy legyen inkább a többes szám első személy. Bár nem akartam ilyesmivel foglalkozni. Úgy volt elgondolva, hogy ez különbözteti meg a demokráciát a diktatúrától. Elmegyek négyévente, vagy el se megyek, amúgy meg szakemberekre bízom az egészet. Inkább nem mentem el. Nem mentem el egészen tavalyig, akkor elmentem, hogy ne lehessen rám fogni a kétharmadot. Mondhatnám, hogy ne kérje senki rajtam számon a készülődő nemzeti szocializmust. Nem voltam elegen, sajnos. Nagyszerű barátaim vállvonogatva a felhatalmazásról beszéltek, ami a régóta esedékes, ún. elengedhetetlen változásokhoz kell. És hogy természetes, hogy egy politikus a kétharmadra hajt. Hiába mondtam, hogy maga a szándék, a puszta ötlet is mélyen antidemokratikus, vagy, ami még rosszabb, a demokrácia alapelveinek totális félreértéséből származik.

Gyurcsány Ferencnek, jut eszembe, csendben kellene maradnia. Orbán Viktornak pedig egyszer meg kellene hívnia egy sörre, és kurvára megköszönnie a kétharmadot.

Találkoztam a Lukácsban a Fidesz egyik alapítójával, régi jó ismerősömmel,  akinek már régóta semmi köze egykori bajtársaihoz. Onnan ismerem, hogy nyolcvankilencben hívott Fidesz-filmklubot csinálni. Nem lett belőle semmi. Kérdezte, hogy-hogy itt vagyok, mondtam, valaha én is ide jártam, de sajnos elkúrták a felújítást, azóta inkább a Rudasba, ott viszont újabban túl sok náci beszéd szálldos a gőzben. Fürdősapka volt a fejébe húzva, recsegtette a vállízületeit, szelíd, vidám bácsi úszás előtt. Elnevette magát. Hát, abból itt is akad, több mint elég. És elmesélte, hogy bement a kriminálisan elrontott gőzbe, ahol két fiatalember éppen reményének adott hangot, miszerint akkor most majd biztos megváltoztatják a Wallenberg utca nevét, mire ő, mit csináljunk, nem bírta ki, megkérdezte, hogy az majd miért lesz akkor jobb, meg hogy mi volna a baj a Wallenberg névvel. Szóval eszdészes vagy, kérdezték a nácik. Az a baj, hogy az eszdészesek patkányok. Vagyis nem, rosszabbak azoknál is, mert rajtuk sajnos Mengele óta nem szabad kísérletezni. Ezek lehetséges magyar mondatok a Lukács satöbbi magyar fürdőkben. A jó ismerősöm annyira felháborodott, hogy teljesen kivetkőzött magából: távoztában elfúlva rasszizmusnak nevezte az ilyesmi megnyilvánulást. Kimenőben még elérte a mondat a hátát, remélem, öreg, te is rajta leszel a vonaton. És hogy tudom-e, mi a legfurcsább? A legfurcsább az, hogy végig bácsizták, az egész idő alatt, és hogy ez esett neki a legrosszabbul. Nevetünk, én meg arra gondolok, hogy a fekete szemöldöke menti meg. Hogy attól eggyel kevésbé bácsiszerű, mint én.

Tamás Gáspár Miklós a Népszabadságban szelíd és vidám forradalmat kívánt, mert csak az tudja elsöpörni Orbánékat. Hogy az konkrétan mi volna, elfelejtette részletezni.  A feleségem viszont tegnap látott egy telefonfülkét. Volt rajta egy plakát, azzal a szöveggel: ez nem az én forradalmam. Szelíd és vidám. Mint II. János Pál volt, akit ma Rómában boldoggá avattak.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!













Ki ölte meg Káint?



A New York Times fényképén amerikai fiatalok, húsz és harminc között, arcukon felhőtlen boldogság, a fotó éles előterében szőke lány ül, hamisítatlan wasp, kezében fél pohár sör, mosolyog a tökéletesre szabályozott, vakítóan fehér harminckét fogával, így, ezzel a tiszta örömmel az ember csak a szerelmére néz, ha fél év távollét után végre föltűnik a reptér várójára nyíló ajtóban, na jó, maximum még a kétéves gyerekére, amikor először kapaszkodik fel egyedül a csúszdára a játszótéren. Két fiú fölfelé mutat, valahová kifelé és föl a képből, nyilván valami képernyőre, amit a pult fölé szereltek. Az egyik srácon az obligát kockás ing, a másikon piros bézbólsapka, vagy legyen inkább Holden Caulfield szarvaslövője, a nyakába vetve az amerikai zászló, épp, mintha törölköző volna egy kiütéssel megnyert, félnehézsúlyú meccs után. Lehetne standfotó egy Budweiser-reklámból. Vagy lenyomták a kanadaiakat a kassai hokivébé selejtezőjében, és most játsszák vissza az LCD-n a döntő gólt a hirtelen halálból.

Hirtelen halál.

„At Cain and Able’s, a watering hole near the University of Texas, Austin, patrons held an impromtu celebration.”

Andrew Edmonson elment a Káin és Ábelbe, és kattintott egy párat, ahogy a New York Times képaláírása mondja, a „rögtönzött ünneplésen”.

Halálnak így még nem örültek, írja a Népszabadság.

Az egész világ, de szűken fogalmazva is minimum a zsidó-keresztény kultúra maradéka által felügyelt része most úgy gondolja, hogy az igazság győzött. Az igazság beöltözött feketébe, fölszállt négy helikopterrel, és negyven perc alatt megfizetett egy tíz éve halmozódó adósságot. Törvényes eljárás és bírói ítélet nélkül, fölülírva az évezredeken át finomított büntetőjog írott és íratlan szokásrendjét, a szó szoros és átvitt értelemben is fölülemelkedett mindenen, hogy aztán az Úr angyalaként lecsapjon, a bosszú ősi ösztönétől vezérelve.

Ki ölte meg Káint, kérdezte egykor a SICC-ben Karinthy titkára, igaz, megfelelő előkészítés után, és nem volt gyerek-ember, aki ne vágta volna rá azonnal, hogy Ábel.

Pedig Káin győzött megint, polgári nevén Oszama bin-Laden, mert nemcsak könyörtelen életével, hanem abból egyenesen következő halálával is elérte, hogy száz- és százezrek utcabálokon ünnepeljék az Úr hatodik törvényének megszegését. Hogy az emberi élet érinthetetlenségének tabuját megint egyszer eltörölje a vérbosszú édes kéje.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!













Nem vagyok jó



Legelőször Amy Winehouse nevét veszem észre. Arrogáns, rekedt, elviselhetetlen és zseniális. „I told ya / I was troubled / you know / that  I’m no good.” Olyan a plakát, mintha félórával ezelőtt írta volna tele valaki szénnel az egész fehér hirdetőoszlopot. Aztán a régi csibészek nevét keresem, de nem akadok rájuk, se Bowie, se Lou Reed, se Iggy Pop, se Marianne Faithful, minek menjek akkor a Szigetre. Hacsak nem Amy Winehouse-ért. Meg is kell azt érni, bácsi, súgja valahonnan a védördögöm, hihetetlenül mély gyomorhangon. Talán, mert éppen kórházba megyek, igaz, még csak látogatóba. Kajszilé, egy zacskó mézes puszedli. Csak még megvárom, hogy üres legyen az út, hogy átmehessek a zebrán. Várok, nézelődök, nézegetem a plakátot.


Csúszik lefelé a tekintet, egészen a földig, aztán arrébb kalandozik.

Az oszlop mögött pár méterrel harminc körüli nő guggol a betonon, a karján ridikül, ütemesen mozog, néha beleér a porba. Masszíroz, ahogy jobban megnézem, egy koldus lábát masszírozza. Fekete gyapjúharisnya a posztó nagymamacipőben, az is fekete, és kicsit feljebb a lábszárhoz tapad a fekete, poros klott, ennyi látszik belőle. Ezek a nénik a zajló időn kívülről kerülnek az utcára, a hetvenes évek óta látom mindenfelé ugyanezt a lábat, rongycsomóvá görnyedt öregasszonyok végződnek ilyenben, valamikor hajnalban odatérdelnek, előrehajolnak, arcukat a földre vagy valami kartonra szorítják, két előrenyújtott, könyörgő kezükben szentkép és műanyagpohár, vagy mint most ez, a földön ülnek, ütemesen hajlonganak, néha nekidöntik a hátukat valami mozdulatlannak.  Talán egy csenevész fa törzsének, csak azt most takarja nyilván a hirdetőoszlop. Az nem lehet, hogy ez még mindig ugyanaz az öregasszony, nem lehet, hogy eleve nyolcvannak született, eleve nyolcvannak és eleve koldusnak, évezredekkel ezelőtt.

Lehetetlen.

Hirtelen meglátom az ötéves lányom arcát tizenöt évvel ezelőttről, ahogy uralkodni próbál az elemi erővel feltörő iszonyaton, mert először életében megpillantotta ugyanezt a nénit,  a nyers reménytelenség eleven szobrát, és vele azt a feneketlen mélységet, amiről addig csak a rémálmaiban volt tudomása.

Vasorrú bába, csak a mesében létezik.

Masszíroz a nő, és valahogy tudni lehet, semmi köze a koldushoz, a mozdulatai gyengédek, de mégis energikusan személytelenek, holott ezt az intimitást egyetlen dolog magyarázhatná, az azonban a legkevésbé sem személytelen.

A farmerszoknyája valószínűtlenül tiszta, selymesen fénylik a varkocsba fogott haja. Ez nem a sorstársak gyengédsége. Ahogy két férfi egymásnak dől az októberi este hirtelen jött hűvösében, akármelyik redőny előtt. Tegnap is láttam egy efféle párt, az idősebb jött meg valahonnan, benyúlt a dzsekije felső zsebébe, és két elgörbült cigarettát húzott ki onnan, az egyiket átnyújtotta a várakozónak, a másikat a szája sarkába lökte.

Nem ez, valami egészen más.

Az egyik holland unokatestvérem a sok közül a hetvenes években abbahagyta a festést, aztán szaxofonozni kezdett egy dzsesszegyüttesben, majd pár évre lelépett Indiába, ahonnan heroinistaként érkezett vissza a szülővárosába. Ült valamelyik grachtpartján, aztán meglátott egy szimpatikus nénit, és úgy gondolta, leveszi néhány guldenre. Történetesen a nagyanyám testvérét próbálta levágni, az anyját tehát, akit évek óta nem látott, és aki ebből tudta meg, hogy a fia végre visszatért a városba. Megpróbált nem összeesni. Aztán előkapart a táskájából valami gyűrött pénzt. A fia megköszönte, és anélkül, hogy felismerte volna, visszaült a haverjai közé.

Mégis, valahogy, talán a mozdulatok magabiztosságából nyilvánvaló volt, hogy nem ennek a fordítottja zajlik, nem az van, hogy a varkocsos nő meglátta az évek óta eltűnt anyját a járdán, és azt súgta neki a hirtelen tébollyá nőtt fájdalom, hogy ezzel kezdje, hogy masszírozni kezdje az anyjának lábát, hogy masszírozással hozza vissza az újra kezdődő, közös életükbe.

Pedig ez lett volna a másik elgondolható magyarázat.

Hiszen az tényleg nem fordulhat elő, hogy csak úgy odalépsz egy emberi lényhez, akihez amúgy semmi közöd nincsen, koszos és büdös, a földön fekszik, mégis leguggolsz hozzá, és simogatni kezded.

Mint most ez a nő a farkaskutyát.

Nem mintha én megtenném bármikor is.

Mert az volt, fekete farkas, vagyis hát ó-német juhászkölyök, most már látszott, ahogy jobban megnéztem, tisztán látszott, hogy azt néztem az öröknéni fekete lábának.

Persze fogalmam sincs, mi köze ennek a politikához.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!













Morzsáinkat feléltük



A London Review of Books legfrissebb számában Jordan Sand a Fukushama-kataklizmáról ír, és cikkét  az egykori japán fővárost, Tokió elődjét, Edót sújtó 1855-ös katasztrófa felidézésével kezdi. Az írást színes fametszet illusztrálja.  A sogunátus betiltotta a korabeli sajtót, ezért a cunamit is előidéző egykori földrengésről kizárólag ilyen fametszeteken maradtak fent képes és szöveges információk. Az első metszetet az első  rengést követő második napon készítették.

A japánok a pusztítást Kashima istenének hanyagságával magyarázták,  azt feltételezve, hogy az istenség időről-időre elmulasztja a földrengés és a cunami – többnyire óriásharcsaként ábrázolt – démonának fékentartását. Az illusztrációként közölt képen a démon arra kényszeríti Pénzeszsák Urat, hogy aranypénzt hányjon a munkásai közé.


Képzeljük el a névtelen művészt, ahogy a tatamira térdel.

Akkoriban évente pusztítottak a Föld és az ó ceán mélyén várakozó erők, a lakosság pontosan tudta, hogy az első rengéseket továbbiak követik majd, nincs biztonságban. Az első rengést követő második napon egy japán művész mégis nekikezd az éppen zajló katasztrófa ábrázolásának, a tradíciók, az ikonográfia és a műfaj szabályainak tiszteletben tartásával,  lenyűgöző invencióval és kitartással.

Ülünk az Urániában, a Színművészeti Egyetem szervezésében rendezett konferencián, Enyedi Ildikóval és Rajk Lászlóval, várunk az első előadás kezdetére, mutatom nekik az újságot. Néha azért jót tesz, ha betiltják a sajtót, ugratom Lacit. Elneveti magát. Az 1985-ös alternatív Európai Kulturális Fórumon, amit a demokratikus ellenzék szervezett, Danilo Kis hosszan érvelt a cenzúra mellett, arra hivatkozva, hogy anélkül soha nem írtak volna szimbolista verseket, mondja. Eszembe jut Eörsi, ahogy a cenzúra bevezetését követeli. Meg az Európa Kiadó, naná. „Agyamban kopasz cenzor ül”.

Előző nap a Rádióban voltam, beszélgettem egyik régi kollégámmal, szelíd mosollyal mesélte, milyen gyorsan alkalmazkodtak a Such-korszakban érkezett, tehetséges fiatalok a megváltozott körülményekhez.

Az internet korában nem lehetséges többé a totális cenzúra, ezért hát nem is érdemes megpróbálkozni vele. Éppen elég az egzisztenciális félelem, a hatalom apásan forró tenyere a tarkódon.  A kellemetlen igazságokat meg lehet írni blogokban. Nem térdel le senki a földre a katasztrófa közepén, hogy nekikezdjen ércnél maradóbb fametszetekhez.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!













Tantalosz-reciprok



Május elseje van.

Orbán Viktor leül egy padra a Szabadság-téren, néha hajába borzol a szél, ma reggel arra ébredt, hogy „útjára indítja”, igen, így, egyszemélyben, a „szociális konzultációt”.

Talán emlékszem rá, beindította az alkotmányozó konzultációit is, és az is milyen sikeres volt, meg is ragadja az alkalmat, megköszöni azt is szépen.

Belenéz a szemembe, és megkérdezi, szerintem mi legyen a rezsivel.

Az legyen, Viktor, hogy ne legyen, ez a remek ötletem támadt, ne legyen rezsi, és segély se legyen, ne kapjanak ingyen pénzt a cigányok. Legyen örök élet, túró rudi bérletre, négy kerék, három gyerek. Nyerjen a Videoton BL-t, vagy nem is, ne nyerjen eleve, hanem igazolja le az állam az egész Mencseszter Junájtidet az új debreceni stadionba, oszt’ játssza ez a kettő a döntőt, és nyerjen a jobbik, demokratikusan.

Az a helyzet, Rózsa, angyalom, kéne még egy kis pénz, foltozni befele a lukas büdzsénket. Drága Viktor, édes ‘elnököm, már vonom  is össze az egyetemeket, tényleg, a francnak kell annyifelé járkálni, magamtól is eszembe juthatott volna. Az is csak viszi ész nélkül a pénzt.  Sőt, jobbat mondok, legyen az, hogy a Corvinus meg ne is legyen egyáltalán, úgyis állítólag – te állítod –  baloldali fészek. Meg azt figyelem meg, hogy művészpalánták is nagyon szét vannak ám esve, kaparjuk hát össze szépen őket a Gezamtkunszt Művekbe, kivéve a zenészeket,  mer’ azok úgyis folyton össze vannak stimmelve.

Ha aranyhoz nyúlnak, az is sárrá változik.

Hát még, ha nem ahhoz.

És nem múlik el nap ecsetvonás nélkül, mindenre akad ész, erő, elszánt akarat. Tegnapelőtt a filmgyártás, tegnap a felsőoktatás, és még mennyi jó ötletük volna. Mint a viccben az egyszeri rabbinak. Milyen kár, hogy a libák száma véges.

A döntéseket nem hatástanulmány, döntéselőkészítés, érdekegyeztetés és szakmai vita, hanem nyolcszázmilliós kérdőívek szétküldése előzi meg.

Ülünk a Színművészeti Egyetemen, kitalálunk ezt-azt, spórolunk, hogy majd ne érje szó a ház elejit. Igyekszünk megfelelni. Igazi paradoxon: ha akár az oktatás minőségének veszélyeztetése árán, a legképtelenebb módszerekkel, de mégis valahogy összespóroljuk a ránk mért penitenciát, azt bizonyítjuk, hogy az ukáz teljesíthető volt. Ha nem, akkor meg az egyetem létét veszélyeztetjük. Tegnapig úgy tudtuk, hogy idén nyolcvanvalahány milliót kéne lecsípni, mindenre van megoldás, három héttel korábban kezdünk, aztán télen bezárunk majd egy hónapra, este bezárjuk az iskolát, fejvesztés terhe mellett betiltjuk a fénymásolást, mindenki maga hozza otthonról a budiba a papírt.

Inkább az anyagcserét kéne betiltani, lehet, hogy be is adom újításnak.

Egy évig dolgoztunk az oktatás reformján, párhuzamos szakindítás, integrált gyakorlatok, epochális rendszer, szinergia. Valamivel több pénz kéne, nem pedig kevesebb, hiszen mindenki jóval nagyobb terhelést kap, több technikára, nyersanyagra volna szükség, a fizetések pedig úgy hat éve változatlanok. Az óraadó tanárokat megrostáljuk, egyszerre csökkentjük drasztikusan az összóraszámot és növeljük az egyéni terheléseket. A vizsgafilmekre annyi pénz se lesz, mint eddig, cserébe viszont többé nem  lesz hová pályázni velük. Vajna bejelenti, hogy a forgatókönyvírás tanításának fejlesztéséről az  ELTE filmszakával tárgyal, ott ugyan eddig nem volt ilyesmi, nálunk tíz éve van, ezért aztán velünk nem áll szóba, a mi hallgatóinkat majd koprodukciós forgatásra küldi tapasztalatokat szerezni. Ahogy elnézem, rá is szorulnak, mert saját filmeket nem nagyon készíthetnek majd.

A megkérdezett producerek szinte mindegyike üdvözli a strukturális változást. Muhi András (Dealer, Womb) szerint a Vajnáék által felvázolt szisztéma egy ’tiszta és világos, az amerikai stúdiórendszert idéző, piacszerű rendszer’, Csáky Attila (Papírrepülők, Kolorádó Kid) pedig ’átlátható, ellenőrizhető’ modellnek tartja a filmalap felvázolt működését. Angelusz Iván (Fehér tenyér, Bibliotheque Pascal) elmondta, hogy ugyan hozzá nem áll olyan közel az a finanszírozási rendszer, amelyben ’egy állami filmközpont van, nagyjából egyszemélyi vezetéssel és felelősséggel’, de úgy véli, az eddigi, szakmai önkormányzaton alapuló finanszírozás ’nálunk megbukott’. Emellett neki ’tetszik a bürokrácia csökkentése’, valamint ’a demokratizmust növeli, hogy a pályázatok az új rendszerben folyamatosak és nincsenek pályázati díjak’.”

A nevek mellett elkészült filmek címei, valamennyit a megszüntetett MMKA „szakmai önkormányzaton alapuló, megbukott finanszírozásának” segítségével, az MMKA alkalmatlannak bizonyult szakkollégiumai által megítélt támogatások felhasználásával készítették. Megértem őket, piacról él az ember, mégis szomorú látni, hogy egyetlen ember akadt közöttük, Kovács Gábor, aki a magyar film jövőjét az ízlés túlzott központosításától félti. És nincs egy se, aki legalább megemlítené, hogy a támogatásokra ajánlatot tevő szakkollégiumok tagjait eddig a szakmai szervezetek jelölték, demokratikusan. Ehhez képest mégiscsak visszaesés, hogy egy messziről jött ember számolja ki az ujján, ki legyen az az öt bölcs, aki dönteni fog a nemzeti filmkultúra jövőjéről.  A rossznyelvek szerint, brrrrr, ki hinne nekik, azért pont ő, mert egykor, még az Óperencián is túl enkezével mutatta be a Terminátornak a Legkisebb Királyfit.

Itt a vége, fuss el véle.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!