Németh Gábor
- Részletek
- 2011. máj. 02. hétfő, 04:33
- Németh Gábor
Nem vagyok jó
Legelőször Amy Winehouse nevét veszem észre. Arrogáns, rekedt, elviselhetetlen és zseniális. „I told ya / I was troubled / you know / that I’m no good.” Olyan a plakát, mintha félórával ezelőtt írta volna tele valaki szénnel az egész fehér hirdetőoszlopot. Aztán a régi csibészek nevét keresem, de nem akadok rájuk, se Bowie, se Lou Reed, se Iggy Pop, se Marianne Faithful, minek menjek akkor a Szigetre. Hacsak nem Amy Winehouse-ért. Meg is kell azt érni, bácsi, súgja valahonnan a védördögöm, hihetetlenül mély gyomorhangon. Talán, mert éppen kórházba megyek, igaz, még csak látogatóba. Kajszilé, egy zacskó mézes puszedli. Csak még megvárom, hogy üres legyen az út, hogy átmehessek a zebrán. Várok, nézelődök, nézegetem a plakátot.
Csúszik lefelé a tekintet, egészen a földig, aztán arrébb kalandozik.
Az oszlop mögött pár méterrel harminc körüli nő guggol a betonon, a karján ridikül, ütemesen mozog, néha beleér a porba. Masszíroz, ahogy jobban megnézem, egy koldus lábát masszírozza. Fekete gyapjúharisnya a posztó nagymamacipőben, az is fekete, és kicsit feljebb a lábszárhoz tapad a fekete, poros klott, ennyi látszik belőle. Ezek a nénik a zajló időn kívülről kerülnek az utcára, a hetvenes évek óta látom mindenfelé ugyanezt a lábat, rongycsomóvá görnyedt öregasszonyok végződnek ilyenben, valamikor hajnalban odatérdelnek, előrehajolnak, arcukat a földre vagy valami kartonra szorítják, két előrenyújtott, könyörgő kezükben szentkép és műanyagpohár, vagy mint most ez, a földön ülnek, ütemesen hajlonganak, néha nekidöntik a hátukat valami mozdulatlannak. Talán egy csenevész fa törzsének, csak azt most takarja nyilván a hirdetőoszlop. Az nem lehet, hogy ez még mindig ugyanaz az öregasszony, nem lehet, hogy eleve nyolcvannak született, eleve nyolcvannak és eleve koldusnak, évezredekkel ezelőtt.
Lehetetlen.
Hirtelen meglátom az ötéves lányom arcát tizenöt évvel ezelőttről, ahogy uralkodni próbál az elemi erővel feltörő iszonyaton, mert először életében megpillantotta ugyanezt a nénit, a nyers reménytelenség eleven szobrát, és vele azt a feneketlen mélységet, amiről addig csak a rémálmaiban volt tudomása.
Vasorrú bába, csak a mesében létezik.
Masszíroz a nő, és valahogy tudni lehet, semmi köze a koldushoz, a mozdulatai gyengédek, de mégis energikusan személytelenek, holott ezt az intimitást egyetlen dolog magyarázhatná, az azonban a legkevésbé sem személytelen.
A farmerszoknyája valószínűtlenül tiszta, selymesen fénylik a varkocsba fogott haja. Ez nem a sorstársak gyengédsége. Ahogy két férfi egymásnak dől az októberi este hirtelen jött hűvösében, akármelyik redőny előtt. Tegnap is láttam egy efféle párt, az idősebb jött meg valahonnan, benyúlt a dzsekije felső zsebébe, és két elgörbült cigarettát húzott ki onnan, az egyiket átnyújtotta a várakozónak, a másikat a szája sarkába lökte.
Nem ez, valami egészen más.
Az egyik holland unokatestvérem a sok közül a hetvenes években abbahagyta a festést, aztán szaxofonozni kezdett egy dzsesszegyüttesben, majd pár évre lelépett Indiába, ahonnan heroinistaként érkezett vissza a szülővárosába. Ült valamelyik gracht partján, aztán meglátott egy szimpatikus nénit, és úgy gondolta, leveszi néhány guldenre. Történetesen a nagyanyám testvérét próbálta levágni, az anyját tehát, akit évek óta nem látott, és aki ebből tudta meg, hogy a fia végre visszatért a városba. Megpróbált nem összeesni. Aztán előkapart a táskájából valami gyűrött pénzt. A fia megköszönte, és anélkül, hogy felismerte volna, visszaült a haverjai közé.
Mégis, valahogy, talán a mozdulatok magabiztosságából nyilvánvaló volt, hogy nem ennek a fordítottja zajlik, nem az van, hogy a varkocsos nő meglátta az évek óta eltűnt anyját a járdán, és azt súgta neki a hirtelen tébollyá nőtt fájdalom, hogy ezzel kezdje, hogy masszírozni kezdje az anyjának lábát, hogy masszírozással hozza vissza az újra kezdődő, közös életükbe.
Pedig ez lett volna a másik elgondolható magyarázat.
Hiszen az tényleg nem fordulhat elő, hogy csak úgy odalépsz egy emberi lényhez, akihez amúgy semmi közöd nincsen, koszos és büdös, a földön fekszik, mégis leguggolsz hozzá, és simogatni kezded.
Mint most ez a nő a farkaskutyát.
Nem mintha én megtenném bármikor is.
Mert az volt, fekete farkas, vagyis hát ó-német juhászkölyök, most már látszott, ahogy jobban megnéztem, tisztán látszott, hogy azt néztem az öröknéni fekete lábának.
Persze fogalmam sincs, mi köze ennek a politikához.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!