rss      tw      fb
Keres

Csodatétel után – csodavárás előtt

Fazekas Csaba


Alig néhány óra telt el a választások első fordulója óta, az első fideszes nyilatkozatok máris felidézték az első Orbán-kabinet egyik legjellemzőbb tendenciáját: közismert politikai-közéleti fogalmak egészen más tartalommal való megtöltését. A leendő miniszterelnök a választások legfontosabb tétjét jelentő kérdésről, a Fidesz parlamenti támogatottságának mértékéről például április 12-én így nyilatkozott: „a kétharmad csonka, egy ország nem lehet csonka, egy ország három harmadból áll”. A gondolat szép és nemes is lehetne, hiszen kifejezhetné, hogy Orbán Viktor a nem fideszes szimpátiájú szavazók miniszterelnöke is akar lenni. Kár, hogy a Fidesz korábbi kirekesztő nyilatkozatai („haza nem lehet ellenzékben” stb.) után ez meglehetősen hiteltelenül cseng. Kormányzati és ellenzéki pozícióban egyaránt azt közölték, hogy igazán csak azt tekintik „nemzetinek”, aki rájuk voksol. Orbán sajtótájékoztatóján többször is hangot adott azon véleményének, hogy a „nemzeti ügyek” kormányzásához csak a mindennél nagyobb Fidesz-frakció tud hátteret biztosítani. Minél nagyobb a felhatalmazás, annál nagyobb lesz a változás – fejtegette, amiből logikusan következik, hogy a most romhalmazként vizionált ország teljes változása csak korlátlan Fidesz-kormányzással képzelhető el. Azt is mondta, hogy a második fordulóban induló Fidesz-jelöltek sikere nemcsak pártjának, hanem „egész Magyarországnak” érdeke.

Orbán tavaly novemberben Kecskeméten arról beszélt, azért szeretne tisztán fideszes kormányt alakítani, hogy „egyedül, rossz kompromisszumok nélkül” vezethesse az országot. Ez már önmagában a kizárólagosság igényét sugallja, vagyis azt, hogy a másokkal való együttműködés csak rossz kompromisszumokat takarhat, jókat, előremutatókat nem. (Kétségtelenül ügyesen játszott rá arra, hogy az MSZP és az SZDSZ korábbi vitái kapcsán a közvéleményben összecsúsztak a terméketlen veszekedés és a demokratikus vita határai.) Ugyanitt azt is fejtegette, hogy „csoda lenne a Fidesz kétharmados győzelme”. A csoda, úgy tűnik, bekövetkezett, most már az a kérdés, hogy mihez kezdünk vele.


flickr/fdecomite


Miközben mindenki a kétharmados Fidesz-többség következményeit találgatja, nem árt felidézni, hogy mi is volt (és mi még ma is) az értelme annak, hogy az összesen 49 alapvető jogszabályt kétharmados parlamenti támogatottsághoz kötötték. A Fidesz-retorikában gyakran szereplő „nemzeti egység” (amely kialakítja az alapvető alkotmányos szerkezetet és a politikai rendszer működésének kereteit) a pártok, több meghatározó politikai irányzat kompromisszumaként és nem egy párt diktátumaként jöhet csak létre. (Így értelemszerűen nem az élet minden területére, hanem bizonyos minimumfeltételek rögzítésére irányul.) Bármekkora szavazatarányt söpörjön is be egy párt vagy pártszövetség, nem határozhatja meg egymaga a nemzeti egységet, hiszen a nemzet – jellegéből adódóan – soha nem képezhető le egyetlen politikai erő által, álljon bár mögötte bármilyen nyomasztó többségű társadalmi akaratnyilvánítás. (Utóbbitól eltekintve mindennek megfogalmazása valóban a letűnt rendszer egyes identitáselemeit tükrözi, 1989 előtt ugyanis gyakran hallhattuk, hogy egy politikai erő is képes a nemzeti egységet kifejezni, az eltérő álláspontokat integrálni stb.) A kétharmados támogatottság elvének nemcsak az a lényege, hogy legalább 259 képviselő nyomjon egyszerre „igen” gombot, hanem legalább ekkora súllyal az is, hogy a kormánypárt(ok) és az ellenzék kompromisszuma nyomán alakuljon ki. Ezt pedig nem volna szabad szem elől téveszteni, különben a leszavazhatatlan kormánypárt támogatottsága birtokában épp a kétharmados törvények rendszerét (azok eredeti értelmét) számolhatja fel. Kétségtelen, hogy az 1989-ben ideiglenesnek szánt alkotmány jócskán megérett a korszerűsítésre. A korábbi kísérletek kudarcot vallottak, a kizárólag egy párt által dominált alkotmányozás azonban ugyanoda juttathatja vissza ezt a folyamatot, amit a rendszerváltás atyái (köztük a Fidesz is) ki akartak küszöbölni. (Ráadásul egy 2009. májusi Orbán-beszédben arról is olvashatunk, hogy a jobboldalnak szerinte ugyanúgy jár egyszer az esély a „megbízható, izmos, stabil többséggel” való kormányzásra, ahogy a baloldalnak negyven éven keresztül rendelkezésére állt…)

Orbán Viktor már túl messzire vezette híveit, nyomasztó parlamenti támogatottsága pedig végképp elhomályosíthatja a kétharmaddal való élés alapkövetelményét: a hatalmon lévőktől elvárható önkorlátozás és a kompromisszumkeresés igényét. (Gyakran hivatkoznak az 1994-1998 közötti koalíció kétharmados többségére, viszont nem elfelejtendő, hogy ez az időszak az önkorlátozásra jóval több példát szolgáltat, mint a minősített támogatottsággal való visszaélés kísérleteire.) A folyamatot a társadalom érzékelhető – a rend, a jövedelembiztonság és a gyarapodás iránti – igénye fel is gyorsíthatja, legalábbis rövid távon.

1998-ban a leendő miniszterelnök arról beszélt, hogy „soha többé ne legyen olyan kormányfője Magyarországnak, aki nyugodtan kijelentheti: rajta kívül nincs más alternatíva. Aki ezt állítja, az nem kormányozni, hanem uralkodni akar.” Az Orbán által vizionált áprilisi csoda után az lenne a következő csoda, ha szavai nem hullanának vissza rá kormányzásának minden megnyilvánulásakor.


Fazekas Csaba történész korábbi írása a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

бинарные опционы стратегии для начинающихtravel to st petersburgОлександр Васильович Фільчаков