rss      tw      fb
Keres

Kire szavazzunk?

(Az írás megjelent a Magyar Narancs 2010. január 28-ai számában, annak a tervezett sorozatnak az "első darabjaként, amelyben a szerzők más-más pártok mellett teszik le a garast".)


2002 április 22-én, a francia elnökválasztás első fordulójában az alacsony választói részvételnek és Lionel Jospin szocialista jelölt csúfos szereplésének köszönhetően a május 5-ei második fordulóra két jelölt maradt a ringben: a második elnöki ciklusára pályázó Jacques Chirac (a szavazatok 19,88 százalékával), és a szélsőjobboldali Jean-Marie Le Pen (16,86 százalék).

A következő két hét Franciaországban a pánik, a folyamatos, több százezres utcai demonstrációk, az egyéni és kollektív tiltakozások, felszólítások, de mindenekelőtt a győzködések jegyében telt: a francia pártokból és politikusokból végletesen kiábrándult jobbközép- és baloldali szavazók arról győzködték egymást és önmagukat, hogy meg kell menteni a francia köztársaságot, a demokráciát és a demokratikus értékeket: hogy kisebb szégyen az utált Chiracra szavazni, mint az otthonmaradással Le Pen malmára hajtani a vizet.

Részt vett ebben a győzködésben és buzdításban mindenki, aki él és mozog. A párizsi Sorbonne elnöke, Michel Kaplan például közleményben hívta fel az egyetem tanári karát és diákjait, hogy adják a szavazatukat Chiracra: "Az egyetemek a világon mindenütt a demokrácia, az emberi egyenlőség, a szellemi szabadság, a diszkrimináció elleni küzdelem értékeinek tisztelete köré szerveződnek.” De nemcsak a francia értelmiség legjelesebb képviselői szólaltak meg nap mint nap, hanem például Zinédine Zidane és más híres sportolók is, akik azért kampányoltak, hogy a francia választók mutassanak fel piros lapot Le Pennek és a Nemzeti Frontnak. A számomra legkedvesebb felzúdulást akkoriban egy nyugat-franciaországi kis település, Dirac futballcsapatának vezetése és tagjai produkálták, amikor úgy döntöttek, hogy feloszlatják az egyesületüket, így tiltakoznak az ellen, hogy településükön a szavazóképes lakosság (1375 fő) tizennégy és fél százaléka Le Pent támogatta voksaival."Nem tudunk egy olyan települést képviselve pályára lépni, ahol Le Pen ilyen jól szerepelt. Ez egyszerűen etikai kérdés" – ezt mondta a sajtónak Brice Laborde, a klub 24 éves elnöke.

És akkor még nem beszéltem a jelszavakról, amelyek Franciaországban közismerten nagy bőségben és szellemességben teremnek. „Első, második, harmadik generáció: mindannyian bevándorlók gyerekei vagyunk - Première, deuxième, troisième génération, nous sommes tous des enfants d'immigrés”; „A távolmaradás a hülyék csapdája –Abstention, piège à cons"; "F mint fasiszta, N mint náci – F comme fasciste, N comme Nazi" (a Front National kezdőbetűiből); és a legszebb: „Krisztusod zsidó, demokráciád görög, a számaid arabok, az írásod latin, a szomszédodnak meg azt veted a szemére, hogy bevándorló! - Ton Christ est juif, ta démocracie grecque, tes chiffres sont arabes, ton écriture est latine, et tu reproches à ton voisin d'étranger !".

Itt akár abba is hagyhatnám az írást, megvolt az analógia, és mindenki számára világos, mit akarok vele mondani. A dolog azonban mégsem ennyire egyszerű.

Először is, mert Orbán Viktor és pártja nem fasiszta és nem náci (bár ezt Le Penre sem könnyű rásütni, antiszemita kiszólásai ellenére sem). Csak együttműködik a szélsőjobboldallal (mint tette 1998 és 2002 között), besegít a szélsőjobb megszervezésébe (mint tette ezt a Jobbikkal), helyi szövetségeket köt vele (mint 2006-ban, ugyancsak a Jobbikkal), pártjában szótlanul megtűri a fajgyűlölőket, uszítókat és antiszemitákat, mármint ha a politikai-hatalmi érdekek megkívánják. És eddig még mindig megkívánták. A franciák által utált Jacques Chirackal és a francia jobboldallal ellentétben nem húzott és nem húz éles határvonalat önmaga és a szélsőjobboldal közé, így híveinek is szabad választást biztosít az olyan ideológiák, nézetek és magatartások ügyében, amelyek sehol Nyugat-Európában nem szalonképesek, és amelyek sehol Nyugat-Európában nem választhatók szabadon és következmények nélkül. De erről már sokszor beszéltünk.

Másodszor: noha a francia választók átláttak Chirac ódivatúságán, politikai cinizmusán, nagyhatalmisággal ötvözött nacionalizmusán, a nyers politikai érdekeket leplező 19. századi sakkozásain-számításain, attól egy pillanatig sem kellett félniük, hogy Chirac megvonja tőlük a felvilágosodás és a nyugati polgárosodás legfontosabb vívmányát, az individuális szabadságot, amelynek szerves része a szabad vita, a szabad mérlegelés, a szabad döntés, és mindenekelőtt az, hogy a polgárok politikai-állami-kollektív kényszerek nélkül éljék az életüket, formálják önmagukat, alakítsák a sorsukat.

Ezzel szemben Orbán és pártja, jobboldali fordulata óta, soha, egyetlen percig sem tekintette értéknek sem az individuumot, sem fogalmi elemét, a személyes szabadságot. Az ő szemében a társadalmakat nem a jól felfogott egyéni érdekek értelmes összeműködése, a különféle meggyőződések értelmes vitája-párbeszéde szervezi, hanem az intézményes – állami, politikai, egyházi – kényszer. Ő a maga autoritárius módján csak olyan gyermekded – nemcsak önállótlan, nemcsak behódoló, hanem agresszív – társadalom működését engedélyezi

– ahol kötelező igent mondani (2002. április 13.: Kossuth tér: „Többet akarunk: a nemzet egységét. Az összefogásból akkor születik meg a nemzet egysége, ha mindannyian, pártállásra való tekintet nélkül igeneket tudunk mondani.”)

– ahol  lelkileg közösülni kell (2002. április 19.: Műegyetem rakpart, kampányzáró: „…ami az elmúlt két hétben a magyar nemzettel történt, nem fog elmúlni nyomtalanul. Létrejött egy lelki közösség, több millió magyar lelki közössége. És higgyétek el, higgyék el nekem, ebből a lelki közösségből születhet meg, teljesedhet ki, terebélyesedhet ki az az erős magyar nemzet, amely az elvesztett 20. század után a 21. századot csak azért is meg fogja nyerni! Ebből a két hétből és a két hét során létrejött lelki közösségből születik meg az a jövő, amelyben magyarnak lenni nemcsak páratlan élmény lesz, hanem biztos befektetés a jövőbe.”

– ahol hitet, reményt és szeretet kell adni egy politikai pártnak (Orbán beszéde a Testnevelési Egyetemen, 2002. április 10.: „Szeretném mindannyiunk nevében, Magyarország minden polgári Magyarországot támogató polgárának megköszönni a hitet, a reményt és a szeretetet, amelyet az elmúlt hetekben kaptunk.” És: „Mindig lehetnek olyanok, akik gyűlölnek. De csak akkor győzhetnek, ha te is gyűlölöd őket. Ezért mi hiszünk a szeretet és az összefogás erejében. Mi tehát hiszünk és higgyünk továbbra is a szeretet és az összefogás erejében. Isten áldja mindannyiukat! Hajrá Magyarország! Hajrá magyarok!”)

És így tovább. Erről is sokat beszéltünk már. (Egyébként vehettem volna az Orbán-idézeteimet bárhonnan az elmúlt tíz évből. A „Voltak, lesznek” miatt 2002 friss a fejemben.)

Egy olyan ország, amelyet Orbán létrehozni és működtetni tud, csak békés egymás mellett élésre és polgárainak kreatív energiáit mozgósító fejlődésre nem képes. Ami az ő fejében van, az egy 19-20. századból ittmaradt, a nemzetek közti és polgárháborúkra szakosodott, folyamatosan hergelt és hamis ideológiákkal megbolondított, saját vezetőinek, saját ostobaságának-tudatlanságának és saját indulatainak kiszolgáltatott társadalom. Egy jól uralható társadalom.

A képletben tehát mégiscsak Orbán Fidesze áll Le Pen és a Front National helyén.

Chiracén meg a szocialisták.

Az elviselhetetlen, tűrhetetlen, siralmas MSZP.

Az a párt, amely nem volt képes önmagából húsz év alatt egy normális szociáldemokrata pártot összerakni, és egyetlen kísérletező kedvű elnökét, amely megpróbálta efelé lökdösni, úgy buktatta meg, hogy arról kódult.

Amelynek a vezető káderei ma is ugyanazok, akiket húsz évvel ezelőtt is néztünk, ráadásul sokan közülük maradtak, akik voltak.

Amely még mindig csak odáig jutott el, hogy a saját belső erőviszonyait próbálja meg karbantartani, kiegyensúlyozni, saját hatalmi harcait kezelni, erős embereit, fő demagógjait fékentartani, belső alkukat kötni, önmagához méltó klientúrát babusgatni.

Amelynek a miniszterelnök-jelöléskor Mesterházy Attilára futotta.

Amely mind a mai napig megtűri önmagán belül a kommunista tagozatot (lásd az MSZP társadalompolitikai tagozatának különféle kiáltványait, legutóbb a BKV-sztrájkolókhoz intézett felhívását. Kulcsszavak: küzdelem, összeszorított ajak, ökölbe szorított kéz, kíméletlen sanyargatás, teljes győzelem).

Amelynek egyetlen épkézláb mondata sincs arról, milyen embereket, milyen belső hajtóerőket, milyen értékrendet, milyen távlatokat képzel el a 21. századi Magyarországon. Ha van is ilyesmi az elképzelései között, csak a számok vagy a közhelyek nyelvén tudja elmondani.

De van egy olyan vonása, amelyet – különösen ellenfelével és alternatívájával szemben – nem lehet eléggé értékelni. Hogy békén hagy. Hogy nem szól bele az életembe. Nem hívja ki naponta a személyes értékrendemet, nem kényszerít arra, hogy állami és egyházi erőkkel – és hatalmi pozícióból feltüzelt honfitársaimmal – szemben harcolnom kelljen a meggyőződésemért és a személyes szabadságomért. Hagyja, hogy arra menjek, amerre saját késztetéseim-képességeim visznek, hagyja, hogy eldöntsem, visszavonulok a magánéletembe vagy tetszésem szerinti hévvel és oldalon közéletet is élek. Nem akar ideológiai karámokba beterelni, nem írja elő, mit tartsak helyesnek, nem szab meg kötelező gondolkodásmódot, életvitelt. Nem teszi tönkre, tudatosan, szándékosan, cinikusan a közmorált, a közgondolkozást és a közbeszédet. (A korrupció külön ügy: kései történész utódaink a dokumentumok birtokában – ha maradnak ilyenek, hiszen már a kormányülés-jegyzőkönyvek is hiányoznak az 1998-2002 közti időszakból – majd eldöntik, ebből a szempontból volt-e minőségi és mennyiségi különbség a rendszerváltás első húsz évének politikai alakulatai közt.)

Hogy ezt a kései Kádár-kor politikai technikái közül hozta magával? Teljesen mindegy. Mivel nem látom nyomát annak, hogy a kádárista politikai uralom másik lábát, a puha diktatúra államberendezkedését is mellé akarná rakni, ezt jó örökségként könyvelem el. És ha már itt tartunk: ne felejtsük el, hogy a szocialisták a polgári demokratikus berendezkedés alapjait és intézményeit még hatalmi végszükségben sem kérdőjelezték meg soha az elmúlt húsz évben. Szemben ellenfeleikkel, akik gátlás nélkül azonnal megteszik, mihelyt ezt látják a hatalomszerzés aktuálisan leghatékonyabb eszközének.

A nem létező SZDSZ-ről és az újra ügyesen összetákolt MDF-ről most nem beszélek. Számomra egyik sem komolyan vehető kísérletezés.

Egyszóval: mivel meggyőződésem, hogy egy felelős állampolgárnak a választásokon részt kell vennie, ami engem illet, én magamévá teszem a francia elnökválasztás első fordulója után elterjedt szlogent, még akkor is, ha a korabeli egyenlet mindkét oldala túlzó (hiszen már a franciáknál is az volt, de hát ez a szlogenek természete): „Votez l’escroc, pas le facho!”, azaz „A csalóra szavazz, ne a fasisztára!” Amit megfontolásra ajánlok minden elbizonytalanodott liberális és baloldali honfitársamnak.

Legfeljebb még egy dologban követjük majd a franciákat: ahogy ők tették, amikor Chiracra kellett voksolniuk, mi is gumikesztyűben, orvosi csipesszel, szájmaszkban veszünk részt a választáson. És bízunk benne, hogy négy év múlva újra lesz kire undor nélkül szavazni.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

лучшие фирмы ноутбуковброкерские компании россииканалы в зубе