A Don-kanyarban elesett katonáink mártírok voltak
- Részletek
- 2010. január 20. szerda, 07:51
- Illés Mátyás
Illés Mátyás
A második világháború számunkra egyik legtragikusabb eseménye volt az 1943. január 12-én indított szovjet hadművelet, melynek során a Vörös Hadsereg áttörte a doni magyar arcvonalat, és megsemmisítő csapást mért a második magyar hadseregre. A tragikus esemény évfordulójáról országszerte megemlékezéseket tartottak. Obersovszky Péter és riportalanya Szakály Sándor történész az Echo tv Heti mérleg műsorában erről beszélgettek. A műsorvezető megállapította, hogy „…most legalább hősnek lehet nevezni a kint harcoló életben maradt, és ottmaradt katonákat egyaránt…” Egyetértettek abban is, hogy „a háborúban az ellenség behatása következtében elesett katona hősi halottnak számít… még akkor is, ha az egyén abban a pillanatban nem épp a leghősiesebben viselkedik.” A műsor bemutatta az áldozatok emlékére celebrált misét is. Bíró László tábori püspök „a százhúszezer magyar áldozat emlékét példaként állította a mai fiatalok elé, mert a halottak hallgatnak, az események újra ismétlődnek.”
Nem értek egyet az elhangzottakkal! Azért, mert valakinek a kezébe fegyvert nyomnak, és gyilkolásra kényszerítik, attól nem válik hőssé, még akkor sem, ha bátran küzd vagy lelkesen kaszabolja az ellenséget! Hős az, aki az életét kockáztatja, vagy áldozza egy nemes ügyért, eszméért! A hőstettek végrehajtásához nem szükséges eszköz a fegyver! Sőt, eszköztelenül is hőssé lehet válni, például akkor, ha valaki embertársát vagy akár egy bajba jutott állatot élete kockáztatásával a jeges vízből kiment. A harcoló katonák közül csak azok a hősök, akik igaz ügyért, hazájuk védelméért önfeláldozóan harcoltak.
Tudom, nehéz eldönteni mi számít igaz ügynek, de Magyarországnak a második világháborúban való részvételét még akkor sem számíthatjuk annak, ha az elcsatolt területek visszaszerzése lebegett katonáink szeme előtt. Ártatlanok meggyilkolását semmilyen ésszerűnek tűnő cél nem szentesítheti! Nemrég mesélte egy idős ismerősöm, hogy a hatvanas években szovjet „elvtársak” elvitték egy orosz özvegyasszonyhoz, aki elmondta neki, hogy férje és fiai a doni ütközetben a magyar katonákkal folytatott tűzharcban estek el. Nagyon kellemetlenül érezte magát, pedig ő személyesen részt vett a német megszállás elleni fegyveres ellenállás előkészítésében. Szerintem csak az asszony halottai tekinthetők hősöknek, az őket elpusztítók nem. 
Azok a magyarok, akik a Don-kanyarban meghaltak, mártírok voltak, kegyelettel kell emléküket ápolni! A tábori lelkész úr is inkább azokat állítsa példaképnek a mai fiatalok elé, akik életük kockáztatásával tiltakoztak hazánk hadba lépése ellen, vagy azokat, akik a háború pusztítása után önfeláldozóan vetették bele magukat az újjáépítésbe. A püspök úrnak azt az indokát a példaállításáról, hogy „a halottak hallgatnak, az események újra ismétlődnek” mélységesen elítélem! Ha a magyarok külföldi katonai szereplését bírálná a lelkész úr, azt megérteném, de egy lelkipásztor ne „papoljon” az események ismétlődéséről! A békét, a megbékélést hirdesse, azért küzdjön, hogy hazánk többé ne keveredjen a doni eseményekhez hasonló kalandokba!