Romastratégiák – I. rész
- Részletek
- Krémer Ferenc
- 2011. április 26. kedd, 04:12
Pintér Sándor belügyminiszter szégyennek nevezte azt, ami Gyöngyöspatán történt. Ez az elmúlt hetek legjobb híre is lehetett volna, hiszen a(z elmulasztott) tetteink miatti szégyenkezés az első lépés lehet magatartásunk megváltoztatása felé. Csakhogy nem a „polgárőrök”, vagy a Véderő potenciális mészárosainak tevékenységéről beszélt, még csak nem is arról, hogy a rendőrség több mint másfél hónapja asszisztált ezeknek a szervezeteknek a tevékenységéhez – értsd: semmilyen módon nem akadályozta meg őket a terveik végrehajtásában. A belügyminiszter a kormány álláspontját képviselve a roma gyerekek és nők evakuálását nevezte szégyennek. Ugyanezt tette Kocsis Máté az országgyűlés rendészeti bizottságának elnöke, és Balog Zoltán felzárkózásért felelős államtitkár, valamint Szijjártó Péter is. Biztosan állíthatjuk tehát, hogy a kormány úgy érzi, neki nincs miért szégyenkeznie. Ez nagyon fontos ahhoz, hogy megértsük, miféle romastratégiát is akarnak felkínálni a magyar társadalomnak és talán Európának is.
Elöljáróban szögezzük le, az európai romastratégia kitűnő ötlet. Európának, és benne az évszázados demokráciáknak is nagy szükségük van rá, hogy végre szembenézzenek a saját tehetetlenségükkel. A tét pedig sokkal nagyobb, mint a romák társadalmon kívüli helyzetének kezelése. A tét az, képes lesz-e Európa olyan együttélésmódokat kialakítani, amelyek révén sikeresen fogadhatja be a jövőben egyre növekvő számú bevándorló sokaságot. Még pontosabban a tét az, hogy képesek vagyunk-e úgy befogadóvá válni, hogy közben megőrizzük Európa legjobb hagyományait. Úgy tűnik, hogy az egész Unióban nagy az ellenállás az elkerülhetetlen átalakulással szemben. Legutóbb éppen a finn választásokon jutott a parlamentbe egy idegenellenes párt, az „igazi finnek”, és hasonló szervezetek már szinte mindenütt vannak. A problémák azonban közel sem azonosak az Unió egyes régióiban, ezért a kezelési módok sem lehetnek egyformák. Itt a keleti végeken teljesen mások a feladataink, mint nyugatabbra.
Mint minden stratégiát, ezt is alapvetően két tényező alapján lehet megítélni, a célok és a hozzájuk rendelt eszközök és módszerek alapján. Első lépésben a célok alapján – amelyek a magyar politikában a romákat tekintve mindig is látensek voltak – tehetünk különbséget a stratégiák között. Lehetségesek olyanok, amelyek a többség számára legzavaróbb vagy a pillanatnyi politikai irányvonalba nem illeszkedő jelenségeket célozzák meg. Ilyenek voltak például a rendszerváltás előtti nyomortelep-felszámolási programok, a „C” lakások és hasonlók. Ezek azonban sokszor újabb, a korábbitól kissé különböző gettókat eredményeztek, és növelték a romákkal szembeni ellenszenvet1. Ezeket a programokat akkor és azóta is az jellemezte és jellemzi, hogy csak a legelső lépést tették meg, például másik helyre és házba költöztették a családokat, aztán azt várták tőlük, hogy „rendesen” viselkedjenek. Azt képzelték – és ez nagyon jól megfelelt a vulgármarxista elképzeléseknek –, hogy a tárgyaknak, az anyagi javaknak varázserejük van, és képesek átformálni az emberek életét. Ezek a programok megelégedtek a közvetlenül látható életfeltételek megváltoztatásával. Eredménytelenségük és ürességük akkor vált végképp világossá, amikor a rendszerváltás a romákat ismét, ahogyan a 20. század közepéig mindig is volt, társadalmon kívüli csoporttá tette. Ez nem történhetett volna meg, ha nem egyoldalú a „beillesztésük”. Minden eddigi romaprogram kudarccal végződött, egyik sem segített a romákon és ezzel egyidejűleg fenntartotta, sőt növelte a többség ellenszenvét. Az egyetlen, ami ideiglenesen javította a helyzetüket és a többséggel való kapcsolatukat, az nem célzott politikai program, hanem egyszerűen csak a kommunista gazdaságpolitika szándéktalan következménye volt. Eredményeként majdnem teljes lett a cigány férfiak foglalkoztatottsága és növekedett az iskolázottságuk is, egészen a rendszerváltásig.
Elméletileg lehetséges egy másik típusú romastratégia is, de az annyira komplex, hogy az átlag magyar politikus képtelen átlátni és felfogni az előnyeit. Éppen ezért ilyen program ebben az országban még sohasem volt. Tegyük hozzá, hogy – pártállástól függetlenül, hisz ellenkező példát eddig még nem láttunk rá – az átlagos magyar politikus nem is akar olyan típusú programot, amely elkerülhetetlenül konfliktusokat generál, és ezért a konfliktusok menedzselést követeli meg. A legelső, amit mindenkinek tudomásul kellene vennie Magyarországon, hogy a mai helyzetből lehetetlen a konfliktusok felvállalása nélkül kitörni! Ilyen konfliktusokat a politikusaink csakis a saját hatalmuk növelése érdekében vállaltak. Egy ilyen stratégiában a feladatok megoszlanak az állam, az önkormányzatok és egyéb intézmények, valamint a vállalkozók és a polgárok között. Ez a stratégia nem elégszik meg a közvetlenül látható manipulálásával, hanem a nyomort, a munkanélküliséget, a bűnözést stb. csak következménynek tekinti. Innen viszont elágaznak az utak. Egy részük visszavezet az első típushoz, mert a cigányokat és általában a nyomorban élőket tekinti saját helyzetük okának. Ilyen a Fidesz minden elképzelése, ezért mondják folyton2, hogy „a romaprogram azok számára jelent majd lehetőséget, akik valóban szeretnének felemelkedni, kitörni a mélyszegénységből”. Ez legfeljebb néhány száz embernek jelent majd valódi változást. Nem azért, mert a többiek továbbra is nyomorban akarnak élni, hanem azért, mert teljesíthetetlen feltételeket szab számukra. Mondjuk olyan ez, mintha Balog urat megkérnénk, hogy saját erejéből, eszközök nélkül emelkedjen fel és repülje körbe a parlamentet, és ha ez sikerült neki, akkor esetleg tárgyalhatunk a továbbiakról. Viszont ezek a mondatok megnyugtatják a többséget, akiknek pedig éppen hogy okuk lenne megijedni! Ettől ugyanis az eddigi katasztrofális trendek nem fognak megfordulni, vagyis a helyzet egyre rosszabb és rosszabb lesz.
Memory of flying – flickr/amarda
A másik úton eljuthatunk ahhoz a következtetéshez, hogy a romák társadalmon kívüliségének számos oka van, és mindet másféle módon kell kezelni, viszont ezeknek összhangban kell lenniük, és egyszerre kell működésbe lépniük, mivel kölcsönhatásban vannak, és csak együttesen indíthatják el és idézhetik elő a változást. Ehhez mindenekelőtt az eddigiektől eltérő célmeghatározás kell. Mindeddig a beilleszkedés, az integráció és a felzárkózás alkották a célt, amit el kellett volna érni, de amit még megközelíteni is alig-alig sikerült. Ez a célmeghatározás azért rossz, mert akarva-akaratlanul feltételezi, hogy a társadalomnak van egy „jó”, vagy mondjuk „normális”, része és van egy „rossz” vagy „deviáns” része. Az utóbbinak kellene olyanná válnia, mint amilyen az első. Ez a kép azonban teljesen hamis! Valójában lehetetlen, hogy ilyen kettősség létezzen, pontosabban csak akkor lenne elképzelhető, ha semmilyen kölcsönhatás nem lenne a társadalom csoportjai között, márpedig van. Ez a kép csak arra jó, hogy általa a többség becsapja és fényezze önmagát, meg arra, hogy konfliktusokat mindig a gyengébb fél nyakába varrja. Talán világosabb lesz, mire gondolok, ha az integráció jelentését vizsgáljuk meg. Annak ellenére, hogy már lassan ötven éve az integráció két összekapcsolódó jelentését használja a szociológia, a magyar politikai gondolkodásban csakis a rendszerintegráció jelentésben fordul elő. Ez pedig nemcsak a rendszerek egymáshoz illesztését jelenti, hanem az egyének rendszerszerűségét, vagyis alkalmazhatóságát is. Amikor tehát a politikusok a romák integrációjáról beszélnek, akkor arra gondolnak, hogy a romák alkalmazkodjanak a gazdasági, az oktatási és a helyi hatalmi rendszerekhez, úgy, ahogyan azt a nem romák többsége is tette. Ha ezt megteszik, minden rendben van és lesz. Egyáltalán nem törődnek azzal, hogy ennek az alkalmazkodásnak az egyik feltétele a szociális integráció, vagyis az, hogy az interakcióba lépők rendelkezzenek olyan közös értékekkel, amelyek lehetővé teszik az egyenlő félként való együttműködésüket. Félreértés ne essék, nem a domináns fél által preferált, hanem közös értékekről van szó! Ilyenek pedig Magyarországon nincsenek! Csakis a domináns többség által kedvelt értékekről van szó, amelyeket feltétel nélkül kellene elfogadniuk a kisebbségieknek. Hallom az ellenvetéseket, hogy dolgoznia mindenkinek kell(ene), hogy lopnia senkinek sem szabad stb. Mindez igaz, ha ilyen steril formában mondjuk ki, de azonnal kérdések sokasága merül fel, ha például a munka általános követelményét a munkaadók elutasító gyakorlatával együtt nézzük. Ha adódik is munkalehetőség, az sokszor megalázó viszonyokat eredményez: a munkát feketén, adó- és járulékfizetés nélkül kell elvégezni, vagyis a dolgozó számára a jövő bizonytalan és kiszámíthatatlan marad. Vajon mit jelent a lopni nem szabad parancsa egy olyan országban, ahol a vállalkozások jelentős része adócsaló, feketén vagy szürkén alkalmazza a munkásait, ahol a közszférát átszövi a korrupció, ahol diplomákat és a nyelvvizsgákat lopnak? És akkor még nem is beszéltünk a politikusokról, akik minden lehetőséget kihasználnak, hogy előnyökhöz jussanak. Szóval sokkal könnyebb lenne, ha nem lennénk folyton álszentek.
A sikerhez más célt kell választani, olyat, amely nem az egyik csoportnak a másikhoz való idomulását követeli meg, amely nem csak a domináns csoportoknak hoz hasznot, hanem mindenkinek. Ilyen cél lehet az a társadalom, amelyben egyenrangúként élhetnek és működhetnek együtt a különböző emberek és csoportok, vagyis ilyen cél az élhető társadalom. Etzioni megfogalmazásában3 egy olyan társadalom, amelyben „az emberek célként és nem eszközként kezelik egymást, és ahol mindannyian tiszteletben tartják egymás méltóságát”. Magyarországon azonban nincsenek egyenlő felek, a romák még mindig sokadrangú állampolgárok. Az élhető társadalom alapja a társadalmi javakhoz való egyenlő hozzáférés, mert csak ez teheti egyenlőkké az embereket. A kormány politikai céljai azonban ellentétesek ezzel, így például a 15 évesen befejezett tanulás lehet hogy rövid távon hasznot hoz némely nemzeti színűre festett tőkésnek, de bizonyos, hogy hosszú távon társadalmi és gazdasági csődöt, a mainál is súlyosabb gondokat okoz.
(Az írás második részét szerdán olvashatják)
_________________________
1 - Dupcsik Csaba: A magyarországi cigányság története, Osiris, Budapest, 2009, 204. p.
2 - Romaprogram: Vége a tömeges juttatásoknak
3 - Amitai Etzioni: Next. The road to the good society, Basic Books, 2001, 1. p.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
