Hegedűs István
- Részletek
- G-7
- 2011. április 25. hétfő, 05:32
Időutazás
Sólyom László nemrég csatlakozott ahhoz az illusztris társasághoz, amelynek tagjai az uralkodó jobboldali felfogás szerint nem átallották a kormányt külföldön vagy külföldiek előtt bírálni. Pontosabban Lázár János szerint csak először kellett volna itthon kifejeznie fenntartásait. (A fideszes frakcióvezető hosszú felsorolást kapott válaszul, hogy hol mindenütt fejtette már ki hazai terepen a volt államfő az alkotmányozásról a véleményét.) Akkor levonhatjuk azt a következtetést, hogy amennyiben a kormánykörök nem fogadják el a magyar politikai nyilvánosság valamelyik fórumán megfogalmazott, tévesnek minősített nézeteit, másodszor már nyugodtan „rohangálhatott” volna a nemzetközi sajtóhoz? Inkább úgy tűnik, hogy nem sikerült tökéletesre a pellengérre állítás. Hiszen ha az Alkotmánybíróság egykori elnöke kritikus hangvételű interjút ad a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak vagy bármely ismert értelmiségi a kormány politikáját támadja egy világlapban publikált cikkében, a hivatalos felfogás szerint mindig a nemzetnek árt vele.
Nem újdonság, hogy a kormányon lévők le akarják járatni a bírálatukat az országhatáron túl (is) hangoztató „másként gondolkodókat”. A tabusítás a huszonegyedik században is a zárt társadalom idejéből örökölt régi reflexekre és a teljesen tartalmatlan nemzeti egység állítólagos követelményére játszik rá. Emlékszem, hogy a kilencvenes évek elején egy hollandiai konferencián, amely a parlamentek ellenőrző szerepét vizsgálta – a rendezvény elején Beatrix királynő is tiszteletét tette –, a külügyi bizottság munkájáról beszélve felhánytorgattam a Zwack-ügyben tanúsított kormányzati titkolódzást (amikor az üzletembert váratlanul visszahívták a washingtoni nagyköveti posztról): a jelenlévő néhány MDF-es képviselő azonnal azzal támadott meg, hogy kvázi felmondtam a közösen kialakított külpolitikai konszenzust.
Ez a gondolkodásmód már akkor is anakronisztikusnak tűnt. Vajon egy ellenzéki képviselő miért tegyen úgy, mintha kormánypárti lenne? És egyáltalán: miért kellene mást mondani itthon és külföldön? Mi van, ha „ők” is tudják, amit „mi” tudunk, mert a nyelvi akadályok ellenére követik a magyar politikai élet fejleményeit, mert a posztkommunista országok helyzetéről beszámol a nemzetközi média, és mert a demokratikus közéleti vitákról jelentést írnak a nagykövetségek? Húsz évvel később, a globalizáció és az internet korában pedig egy európai uniós tagállam esetében már csak a tagállami és az európai szint közötti kompetencia-megosztás rendjén lenne érdemes elmélkedni. Manapság, amikor a hagyományos belpolitika ideje végleg lejárt, azzal visszautasítani az egyébként legfőbb európai partnerünknek és szövetségesünknek remélt német kormány álláspontját (vagyis hogy Werner Hoyer külügyi államtitkár aggodalmának adott hangot az új alkotmánnyal kapcsolatban és még a médiatörvényre is képes volt visszatérni), hogy ezzel beavatkoztak a belügyeinkbe, színtiszta időutazás.
Kétezer-hatban az MSZP volt felháborodva, hogy a Fidesz ki akarta vinni a pesti utcán túlra, Brüsszelbe is a belső vitákat, amikor a párt képviselői levelet írtak Franco Frattini biztosnak, és egyébként különösebb visszhangot nem kapott meghallgatást szerveztek a rendőri atrocitások ügyében az Európai Parlamentben. Mégsem intézhetjük el azzal a laza kézlegyintéssel a problémát, hogy mindig az üléspont határozza meg az álláspontot. Mert máshol van a kutya eltemetve: a kis ország szindrómában szenvedő, egyre erőteljesebb identitászavarral küszködő legerősebb magyar elitcsapatban állandóan keveredik a görcsös megfelelni vágyás és az ellenségesnek érzett külvilággal szembeni dacreakció. Utóbbira rengeteg elrettentő idézetet hozhatunk fel a miniszterelnök idei beszédeiből: Orbán legdrámaiabb kijelentése egyértelműen az ellenállás meghirdetése volt a Bécs-Moszkva-Brüsszel párhuzam felállításával március 15-én, ami – túl az összehasonlítás nyilvánvaló hamisságán – nemcsak azért súlyos, mert a fortyogó, zavaros, ambivalens europesszimista érzelmeknek új ideológiai hátteret adott, hanem azért is, mert nem igaz: a kormány némi hezitálás után a médiatörvény elleni „támadások” elhárítására az Európai Bizottságot elfogadta döntőbírónak (tudván, hogy az európai intézmény politikai mozgástere még a Lisszaboni Szerződés életbe lépése után is meglehetősen szűk).
Előbbire pedig példa az a borzasztó nyelvezettel megfogalmazott és egyáltalán nem csak a jobboldalhoz köthető narratíva, amelynek értelmében a féléves uniós tanácsi elnökség szinte legfontosabb kérdése állítólag az lenne, hogy miként alakul Magyarország „külső megítélése”. Az elnökség sikerét kívánni manapság kötelező, egyetlen komoly politikai alakulat sem tehet ironikus megjegyzéseket a külügyi apparátus erőfeszítéseire – miközben kétlem, hogy magabiztosabb tagállamok ennyire görcsösen igyekeznének teljesíteni a hat hónap alatt rájuk háruló feladatokat.
Ebbe az imázsjavító PR-logikába illeszkedik a gyöngyöspatai cigányok üdültetéséről szőtt dajkamese. Csakhogy ezúttal, ellentétben a klasszikus Virág elvtárs-idézettel, nem az imperialistákat, hanem kizárólag saját magát csapta be alaposan a kormányzat.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
