rss      tw      fb
Keres

Az alkotmány nélküli ország


Miután az Országgyűlés a kormánypárti szavazatokkal megszavazta az ország új alaptörvényét, jelentős mértékben megváltozott az ország politikai helyzete. Mostantól fogva ugyanis nincs különösebb értelme elemezgetni az alkotmány szövegét, kimutatni a benne rejlő pontatlanságokat, oktalanságokat, értelmetlenségeket, ellentmondásokat. Nincs értelme arra várni, hogy Schmitt Pál talán meggondolja magát, és nem írja alá az alaptörvényt. Nincs értelme azt remélni, hogy majd az Európai Unió… Nincs értelme áltatni magunkat – mostantól ez, az erőszakkal az országra kényszerített alkotmány az, ami keretbe foglalja a politikát és mindannyiunk életét. Éppen ezért mostantól csak annak van értelme, hogy azon gondolkozzunk, hogyan tovább. S bár ez nem különösebben eredeti kérdés, mostantól mégis csak az alternatívákról, a politikai cselekvésnek a demokratikus ellenzék számára adott lehetőségeiről, irányairól érdemes beszélni.

A kormánypárti politikusok persze „a magyar történelem nagy napjáról” beszélnek, azt hajtogatják, hogy „minden magyar büszke lehet az új alaptörvényre”, de pontosan tudják, hogy ez nem így van. Lázár János hangsúlyozta, hogy az alkotmány előkészítése során nyolcmillió embert kérdeztek meg. Azt azonban „elfelejtette” hozzátenni, hogy a megkérdezetteknek, csak alig több mint tíz százaléka válaszolt. Azt pedig, hogy mit tartalmaztak a visszaküldött kérdőívek, nem tudjuk. Ezért (is) azt kell gondolnom, hogy az ország lakosságának többsége – különböző okokból − nem érzi magáénak az új alkotmányt, és még kevésbé büszke rá. A társadalom jelentős része úgy tekint a most elfogadott alkotmányra, mint a kizárólagosságnak, a centrális erőtér eszméjének, a kulturális egyneműség mítoszának, az erőszakkal kikényszerített egyformaság, azonosság politikai filozófiájának a megnyilvánulására. A többség pontosan látja és tudja, ez az alkotmány leplezetlenül arra irányul, hogy figyelmen kívül hagyva a társadalom sokféleségét, kizárólagos, uralkodó helyzetbe juttasson egyetlen ideológiát. Mindannyian tudjuk, hogy az új alkotmány pontosan azt tükrözi, amit a miniszterelnök elhíresült kötcsei beszédében megfogalmazott. Az alkotmányozás folyamata arról tanúskodik, hogy a kormánypárt – Orbán nyomán − „megosztó, kicsinyes és fölösleges társadalmi következményeket” teremtő értékvitának tartja a társadalmon belüli, illetve a különböző politikai erők közötti, minden demokrácia alapját jelentő vitákat. Az alkotmányozásnak, illetve az alkotmánynak ezért az az elsődleges célja, hogy létrehozza azt a centrális politikai erőteret, amely „minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét”. Azért kellett az új alkotmány, hogy meg lehessen fogalmazni, törvényi erőre lehessen emelni „egy nagy kormányzópártra jellemző, állandó kormányzásra törekvő politikai erő magatartását, céljait”. Ennél világosabban nem lehet fogalmazni. De legalább ennyire világosan azt is meg kell mondani, ennek a célkitűzésnek, megfogalmazásnak semmi köze sincs a demokráciához, a demokratikus politikai kultúrához. És ez az, amit az ország, a társadalom nagyobbik része nem fogad el, elutasít. Így nem túlzás azt állítani, tegnapról mára alkotmány nélküli ország lettünk. Amely tényt talán semmi sem illusztrál „jobban”, mint a miniszterelnököt az „új alkotmányozók” társaságában megörökítő fénykép.

Ez az alkotmány azonban azért sem lehet a többség alkotmánya, mert egy sor rendkívül fontos kérdéssel, társadalmat feszítő konfliktussal kapcsolatban semmit sem mond, hanem azokat később meghozandó sarkalatos, azaz kétharmados törvényekkel kívánja szabályozni. A felsorolások persze mindig unalmasak, de azért, hadd mondjam, sarkalatos törvény fogja majd szabályozni többek között a magyar állampolgárság keletkezésének vagy megszerzésének egyes eseteit; az állampolgárságra vonatkozó részletes szabályokat; a családok védelmét; az egyházakra vonatkozó részletes szabályokat; a pártok működésének és gazdálkodásának részletes szabályait; a választójog gyakorlását és a kiskorúak szavazati jogát; a katonai szolgálat teljesítésének formáit és részletes szabályait; a Magyarországon élő nemzetiségek és népcsoportok részvételét az Országgyűlés munkájában; az országgyűlési képviselők jogállására és javadalmazására vonatkozó részletes szabályokat; az Országgyűlés rendszeres ülésezését biztosító rendelkezéseket; az Alkotmánybíróság hatáskörének, szervezetének, működésének részletes szabályait; a helyi önkormányzatokra vonatkozó szabályokat, a nyugdíjrendszer alapvető szabályait; a Költségvetési Tanács működésének részletes szabályait. E rövid felsorolásból jól látható, hogy az alkotmányban beígért sarkalatos törvények az új alkotmánynál jóval drámaibb módon lesznek képesek az ország „újjászervezésére”, a társadalom megbolygatására. Van-e bárki, aki a kormány, illetve a kormánypárti frakció eddigi tevékenysége nyomán komolyan azt gondolja, hogy majd ezekkel a meghozandó, rendkívül lényeges törvényekkel kapcsolatban lesz bármilyen tényleges egyeztetés a demokratikus ellenzék pártjaival. A kérdés költői, a választ tudjuk – nem lesz, legfeljebb látszategyeztetés lesz.


Chaos – flickr/Rixatrix

Nem véletlen azonban, hogy Lázár János máris felvetette, hogy a kormánypárt szeretné, ha az MSZP és az LMP visszatérne a parlamenti munkába a sarkalatos törvények megalkotásánál. A kérdés azonban az, hogy valóban vissza kell-e térni, illetve, hogy milyen formában érdemes visszatérni. A kérdés, illetve az arra adandó választ azért kell részletesen megvitatni és nagyon világosan megválaszolni, mert a sarkalatos törvények vitája egyrészt lehetőséget teremt az ellenzéki pártok számára, hogy alternatívákat mutassanak fel. Másrészt az is nyilvánvaló, hogy ezeknek az alternatíváknak semmiféle esélyük sincs a kormánypárti frakció szavazógépezetével szemben. Mégis, azt gondolom, a demokratikus ellenzéki pártok legfőbb kihívása, hogy ezekben a vitákban a felelősségen, a szolidaritáson, az egyenlőségen, a társadalmi igazságosságon alapuló olyan szakpolitikai javaslatokat tegyenek, olyan víziót, olyan perspektívákat fogalmazzanak meg, amelyek nemcsak a társadalmi konfliktusok és problémák feloldására szolgálhatnak, hanem képesek lehetnek a politika morális autoritásának a helyreállítására is. Ha mindemellett a demokratikus ellenzék képes lesz a gyakorlati összefogásra is, akkor 2014 valóban a jelenlegi politikai rémálom végét jelentheti.



Niedermüller Péter                   


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!