Christopher Adam
- Részletek
- 2011. április 18. hétfő, 05:10
- Christopher Adam
A G-7 e heti vendége:
Christopher Adam, történész
(Honlap)
***
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Alkotmány és polgári engedetlenség
Miközben a rendvédelmi szervek szombati budapesti tiltakozásához 15 ezer tüntető csatlakozott, miközben elárasztották az Andrássy utat a tűzoltók által dobált füstbombák és a kinyított tűzcsapokból ömlő víz, a kétharmados kormánytöbbség éppen olyan alkotmányt fog lenyomni a magyar Országgyűlés torkán, amely nemcsak Sólyom László volt köztársasági elnöknél és az ország legismertebb tudósainál verte ki biztosítékot, hanem a magyar bírói karnál is. A parlament gazdagon díszített, aranyozott termeiben alkotmányozó, egyre inkább öntelt kormánypárt nem vette észre, hogy egyre jobban elszakad a valóságtól, választóitól és az egész magyar társadalomtól.
Az április 14-én kiadott bírósági közlemény főleg a bírók előrehozott, kötelező nyugdíjazásáról szól, mely nyugdíjazási hullám új, függetlennek aligha nevezhető, Fidesz-közeli bírók kinevezéséhez vezethet. Az új nyugdíjkorhatár értelmében nyolc évvel korábban vonulnának vissza a bírók (tehát 62 évesen). Ennek következményeként 2012. január 1-jétől 228 bíró kénytelen feladni pozícióját, és akár több éves késések is lehetnek legalább 40 ezer bírósági ügyben, ahol új bírókat kénytelenek kijelölni. A bírósági vezetők rendkivül kemény szavakkal illették Orbán Viktor miniszterelnök kormányát, jelezve, hogy a több mint két évtizede létrehozott magyar demokratikus rend felszámolása következhet az új alkotmányból: „Képtelenségnek tartjuk, hogy 21 évvel a rendszerváltás után egy, az EU soros elnöki tisztét betöltő országban újra a demokrácia minimum értékeiért kell küzdenünk.”
A bírók példa nélküli kiállása és tiltakozása a magyar kormány ellen fontos ugyan, de a közvéleményre valószínűleg sokkal nagyobb hatással lesznek az utcai demonstrációk. Ezek a protesztek mutatják igazán, hogy nem kell többé félni a hazaárulózástól, a lekommunistázástól, az elmúlt két ciklusban valóban politikailag lejáratott szocialist párttal való azonulástól, és nem szégyen, ha valaki nyíltan felszólal a tavaly kétharmados többséget szerző Fidesz–KDNP-koalíció szociálisan igazságtalan és a demokráciára, a független intézményekre nézve kimondottan veszélyes intézkedései ellen.
Kanadából nézve egészen hihetetlen és teljesen elképesztő, hogy egyáltalán felmerülhet: bárkinek is szégyellni kéne, ha tiltakozik az ellen, amit bármely párt politikusai művelnek. Éppen múlt kedden és szerdán mentem ki kiváncsiságból az Ottawából televízión közvetített angol és francia választási (miniszterelnök-jelölti) viták alkalmából rendezett tüntetésekre, amelyeken a legtöbb parlamenti párt részt vett. Egymás mellett tüntettek (és egymással viccelődtek) konzervatív, liberális és szocialista szavazók és pártaktivisták. Egyetlenegyszer sem merült fel senkiben az, hogy kétségbe kéne vonni a számára ellenszenves párt szimpatizásainak hazafiasságát, vagy valamilyen gonosz, cinikus összeesküvést sejtenie amögött, hogy eltérnek politikai nézetei. Heller Ágnes magyar filózofus a héten interjút adott az ATV Egyenes Beszéd című műsorának, amelyben elmondta, szerinte azok, akik fenyegető sms-eket hagynak a mobiltelefonján, egy percig sem tudják megérteni, hogy vannak olyanok, akik másfajta meggyőződésük és hitük okán szólalnak fel a kormány döntései ellen, nem pedig cinikus pártpolitikai érdekektől vezérelve. Különös vicces (és egyben meglehetősen szánalmas is), hogy éppen a teljesen szervilis kormánypárti média vonja kétségbe mások függetlenségét.
Magyarországon sajnos hosszú hagyománya van annak, hogy „ellenséges” és „lojális” táborokra osztják a politikusok, állami vezetők és egyéb közszereplők a magyar lakosságot. A hatvanas, hetvenes és nyolcvanas években ez a siralmas szemlélet sajnos még Kanadába is eljutott, a Magyar Népköztársaság ottawai nagykövetségének köszönhetően, amelynek nagykövetői és ügyvivői is két ilyen csoportra osztották fel a kanadai magyar közösségeket, és szinte minden eszközt felhasználva bomlasztották a kanadai magyar emigráns szervezeteket. A megmaradt levéltári dokumentumok kétséget kizáróan bizonyítják, hogy az emigráns szervezetek bomlasztása a Magyarok Világszövetsége, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Külügyminisztérium közös célkitűzése volt, és több mint harminc éven keresztül az ottawai nagykövetség volt hozzá az eszköz. 1981-ben a kanadai Külügyminisztérium konspiratív, bomlasztó tevékenységgel meg is vádolta Szombathelyi Gyulát, az ottawai nagykövetség diplomatáját, és a kanadai-magyar kétoldalú kapcsolatok felfüggesztésének lehetőségét is kilátásba helyezték.
A bomlasztás és konspiratív munka aztán már 1986 körül véget ért a nagykövetségen, de az a hibás szemlélet, amely baráti és ellenséges csoportokra osztja a magyarországi lakosságot és az külföldön élő magyarokat, sajnos máig létezik a magyar közéletben.
A Fidesz-alkotmány körüli demonstrációk, a nyolc éven keresztül harmadikutas, markáns baloldali szólamokat trombitáló mai kormánypárt megszorításai és a magas keresetűeknek kedvező egykulcsos adórendszere jelzik, hogy többé nem kell szégyellni azt, ha valaki felszólal a kormány intézkedései ellen, és erélyesen kiáll a demokratikus rendszer, a napi pártpolitikától független intézmények és a társadalmi igazságosság mellett. Amennyiben pontos a Medián legújabb felmérése, február óta nyolc ponttal esett vissza a Fidesz támogatottsága, miközben az ellenzéki pártokat támogatók és a bizonytalanok aránya észrevehetően növekedett.
A Fideszt most két komoly politikai veszély fenyegeti. Egyrészt a fideszes alkotmány konkrét és szimbolikus célpontot adott nemcsak az ellenzéki pártok számára (amelyek eddig nem tudtak tőkét kovácsolni a kormány sorozatos balsikereiből), hanem a kormánnyal elégedetlen civil és szakszervezeteknek is. Az alkotmány – mint valami óvatosan becsomagolt születési napi ajándék – szépen összeszedett, rendezett formában foglalja össze azt az arroganciát, amely első pillanattól jellemezi a kétharmaddal maximálisan visszaélő hatalmat. Másrészt azonban a Fidesz-alkotmány azt jelzi, hogy egy nehéz gazdasági periódusban a kormány fontosabbnak tartja a „nemzeti hitvallás” retorikai fordulatait, mint a lakosság számára sokkal égetőbb gazdasági, egészségügyi és közbiztonsági problémák megoldását. Nem hazaáruló, kommunista vagy valamilyen sötét „liberál-bolsevista” alkura hajlamos személy az, aki szót emel a valóságtól elszakadt pártpropaganda ellen, hanem sokkal inkább gondolkodó, autentikus nézetekkel rendelkező polgár, akitől semmi sem áll távolabb, mint a pártpolitikai szervilizmus.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Sokszínű nemzetépítés
A nyolcvanas évek elején Montreal egyik elővárosában töltöttem gyermekkorom első hét évét. Legjobb barátaim a szomszédos házban élő Francis és Véronique, a velem egykorú kanadai-francia ikertestvérek voltak. Cseppet sem számított az a kis szépséghiba, hogy ők csak franciául beszéltek, én pedig négy éves koromig csak magyarul. Mindhármunktól egyformán távol állt az angol. Én egészen nyugodtan magyarul szóltam hozzájuk, ők természetesen franciául válaszoltak és a csendes, külvárosi rue de l'Ermitage kertjeiben rohangálva éltük az éppen regnáló Pierre Trudeau kanadai miniszterelnök ideális multikulturális álmát.
Trudeau csaknem 16 évig tartó liberális miniszterelnökségéhez köthető sok értelemben a modernkori Kanada és a kanadai társadalomról alkotott kép, hogy ugyanis ez egy sokszínű, szociális kérdésekben többnyire haladó ország. A jelenleg folyó parlamenti választási kampányt és a nyilvános párbeszédet még ma is a néhai kormányfő tematizálja, legyen szó akár Québec sorsáról vagy a francia többségű tartomány által el nem fogadott 1982-es alkotmányi patriálásról (melynek köszönhetően megszűnt a Nagy-Britanniától való közjogi függés), a multikulturalizmusról és a hivatalos kétnyelvűség mai állapotáról, vagy a szövetségi kormány szerepéről az egészségügyben, az oktatásban és a gazdaságban.
Csupán három évvel Trudeau 1968-as hatalomra kerülése előtt vezette be Lester B. Pearson liberális elődje Kanada juharleveles nemzeti lobogóját, miközben 1965. február 15-én John Diefenbaker, a konzervatív párt volt miniszterelnöke kétségbesetten nézte, ahogyan örökre eltűnik a régi brit tengerészi lobogó a kanadai parlament tornyáról.
Trudeau anakronisztikusnak tartotta az egyes angol kanadai körökben észlelhető, a brit nemzeti jelképekhez és nemzeti identitáshoz való ragaszkodást, ugyanakkor számára teljesen elfogadhatatlan volt a kanadai franciák klerikális és gyakran etnikai alapokra épülő identitása. Bár Justin Trudeau, a néhai miniszterelnök fia többször hangoztatta, hogy apja erőteljesen ellenzett mindenfajta nacionalizmust, mégis a legendás liberális miniszterelnök másfél évtizedes kormányzásához köthető egy teljesen új, a régi etnikai nacionalizmust felváltó civil hazafiasság.
A Trudeau által létrehozott kanadai patriotizmus három pillére épült: a liberálisok által „igazságos társadalomnak” nevezett politikára, a multikulturalizmusra és az erős, centralizált szövetségi államra, mely a gazdasági nacionalizmustól sem riad vissza. Trudeau alatt a kanadai liberális párt sokkal inkább európai szociáldemokrata mozgalmakhoz hasonlított, esetleg az amerikai demokrata párt balszárnyához, mint egy klasszikus liberális gazdaságpolitikát valló erőhöz. Ez részben azzal is magyarázható, hogy 1972–1974 között a liberálisok kisebbségből kormányoztak, így a markánsan baloldali új demokrata párt támogatására szorultak. Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy Trudeau-tól sem állt távol a szociáldemokrata, sőt, a szocialista gondolkodás. 1965-ben együtt lépett be a liberális pártba Jean Marchand közeli barátjával, aki a Kanadai Katolikus Munkásszövetség nevű szakszervezet első titkáraként a 1949-es québeci Asbestos városban kirobbant kulcsfontosságú, illegális, négy hónapig tartó sztrájk egyik vezéralakja volt. 1949-ben Trudeau újságíróként dolgozott a Le Devoir című montreáli napilap prominens szerzőjével, Gérald Pelletier-vel együtt, és mindketten erősen kiálltak a sztrájkoló munkások mellett. Később a római katolikus egyházvezetés is szakított a jobboldali, erősen autoriter québeci kormány támogatásával és a sztrájkoló munkások mellé állt.
1965-ben Trudeau, Marchand és Pelletier együtt lépett be a kanadai liberális pártba és a három szókimondó québeci vezető „a napkeleti bölcsekként” lett ismert a szövetségi politikában. Trudeau szinte első perctől fogva nekilátott nemzetépítő politikájának. 1969-ban az igazságos társadalom építését a homoszexualitás dekriminalizásával kezdte, mondván, hogy „az államnak nincsen helye a nemzet hálószobáiban”.
A homoszexualitáról szóló C-150-es törvény az abortuszt és a válást is megkönnyítette. Amikor az egyik újságíró a heves ellenállásról és az ominózus törvény körüli vitákról kérdezte Trudeau-t, a kormányfő válasza kifejezte azt a harcias szellemet, amely 16 éves regnálását szinte végig jellemezte: „Mindig úgy gondoltam, hogy ha liberális vagy, fontos a haladás mellé állni. És ha esetleg elveszted a csatát, akkor azért veszítsd el, mert túlságosan progresszív voltál.”
A liberális nemzetépítéshez és Trudeau kontraverziális haladó politikájához tartozott a hivatalos kétnyelvűség kikiáltása is. Ez 1969-től arra kötelezte a kanadai szövetségi kormányt, hogy valamennyi szolgáltatását franciául is elérhetővé tegye. A kétnyelvűségről szóló törvénycikk arra is feljogosított valamennyi állampolgárt, hogy francia nyelvű kiszolgálást követeljen az állami cégektől, és franciául szólalhasson fel bírósági tárgyalásokon.
Az 1969-es kétnyelvűség egyrészt a Pearson-kormány által felállított, a kétnyelvűséget és a „duális kulturát” (biculturalism) vizsgáló szövetségi bizottság tevékenységének, másrészt a Front de libération du Québec nevű szélsőbaloldali szeparatista csoport által elkövetett sorozatos robbantásoknak volt a következménye. Trudeau esélyegyenlőséget kívánt teremteni a kanadai francia lakosság számára a közszférában, és egyben szerette volna meggyőzni a québeci lakosságot arról, hogy hazájuk nem csupán a saját tartományuk, hanem az egész ország, melynek egész területén otthon érezhetik magukat.
De Trudeau talán jobban érzékelhette, mint sokan a liberális pártban, hogy Kanada mindenképpen kétnyelvű, de egyáltalán nem „kétkultúrájú” ország, hiszen már az 1963-as, Pearson-féle Bilingualism and Biculturalism bizottsági meghallgatások idején kiderült, hogy az emigráns közösségek rossz néven veszik, ha róluk teljesen megfeledkeznek. Különösen fontos szerepet játszott az ukrán közösség, amely számottevő kisebbség Kanada nyugati tartományaiban. Trudeau 1971. október 8-án jelentette be a parlamentben, hogy kormánya „a kétnyelvűség kereteiben megvalósuló multikulturalizmus” híve. „Csak akkor lehet a nemzeti egységnek igazi jelentősége, ha minden állampolgár személyes identitására és a személyes önbizalomra épül. Kormányunk hangsúlyos multikulturális politikája fogja felépíteni ezt az önbizalmat” – mondta Trudeau egyik legfontosabb parlamenti felszólalásában.
Pierre Trudeau
Ezzel az utolsó mondattal jelezte, hogy egy olyan multikulturális modellt kíván létrehozni, mely jelentősen eltér az amerikai kulturális sokszínűségtől. A kanadai modell legfontosabb eleme nem a kisebbségek iránt tanúsított tolerancia, hanem az állam aktív szerepe a pluralisztikus társadalom felépítésében és fenntartásában. Ehhez hozzátartozott a kisebbségi rendezvények és egyesületek (például iskolák, néptánccsoportok és publikációk) anyagi támogatása. Trudeau multikulturalizmusa úgy is értelmezhető, hogy például nem a magyar kultúrát kívánta erősíteni Kanadában, hanem egy kanadai-magyar világnézetet létrehozni, mely támogatja ugyan az egyén kíváncsiságát az óhaza nyelve és hagyományai iránt, de úgy, hogy ezt áthatja a kanadai szokszínűséghez és társadalmi igazságossághoz való lojalitás. Bár Trudeau liberalizmusa az egyén vágyaira és e vágyak támogatására tette a hangsúlyt, úgy gondolta, előállhat olyan helyzet, amikor az államnak szerepe van e vágyak létrehozásában. „Szabadok vagyunk, hogy önmagunk legyünk, de ezt a szabadságot nem lehet a véletlenre bízni” – érvelt a liberális kormányfő.
Trudeau multikulturális politikájának köszönhetően állt elő az a bizonyos fokig mai is létező állapot, hogy a liberális párt egyik legfontosabb támogatói csoportja a „harmadik erő”-nek titulált bevándorló közösségek lettek. Ez még akkor is igaz, ha a liberális pártra szavazó bevándorlók saját világnézetüket tekintve tulajdonképpen cseppet sem liberálisak, Trudeau egyes szociális intézkedéseit pedig túlzásnak tartják.
Ha a liberális államnak fontos szerepe van a multikulturális társadalom kiépítésében és fenntartásában, akkor bizonyára legalább ennyire fontos a feladata a gazdasági életben. Trudeau politikájának talán legvitatottabb elemét a gazdasági nacionalizmus képezte, mely a kanadaiakat és a kanadai vállalatokat kívánta előnyös helyzetbe hozni a többnyire amerikai és brit cégek visszaszorításával. A hetvenes évek olajválsága idején Trudeau például problémának tartotta, hogy az olajban gazdag Alberta tartomány tartalékait amerikai nagyvállalatok kontrollálták. 1975-ben a liberális kormány létrehozott egy Petro-Canada nevű állami vállalatot, amely kulcsfontosságú szerepet játszott Trudeau energiapolitikájában. A világárakhoz képest olcsóbb hazai olaj biztosításával próbálta felvirágoztatni Ontario és Québec gyárait és feldolgozóiparát, ugyanakkor komoly ellenállást váltott ki Albertában, mert a tartomány úgy látta, hogy az ottawai kormány a gazdasági érdekeit feláldozva akarja szubvenciókkal segíteni Közép- és Kelet-Kanadát. A calgary Petro-Canada központot „Vörös térnek” titulálták az albertai konzervatívok, és elindult egy máig tartó nyugati elidegenedés a szövetségi kormánytól.
Bár Trudeau gazdaságpolitikájának eredményei ma is vitákat váltanak ki, a néhai miniszterelnök nemcsak új választ adott arra a kérdésre, hogy mit jelent kanadai liberálisnak lenni, hanem egy fiatal ország hazafiasságát és függetlenségét is megteremtette, méghozzá nem etnikai és kirekesztő alapokra helyezve, hanem a szociális igazságosságot, a pluralizmust és a kulturális sokszínűséget megbecsülve és ünnepelve. A nemzetépítésre alkalmas és hajlandó liberális politika akadályozta meg, hogy a hazafiasság jelszavait és a nemzeti szimbólumokat szélsőséges erők kisajátítsák.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Bűn és bűnhődés
Az Egyesült Államokban minden százezer állampolgárból 748 börtönbüntetését tölti, és ezt a rendkivül magas arányt egyedül Oroszország közeliti meg. A felnőtt lakosság csaknem egy százaléka rab (azaz több mint 2,4 millió állampolgár), és ez ötszáz százalékkal magasabb, mint a Nagy-Britanniában börtönbüntetésüket töltők aránya. Az ötven éven felüli rabok aránya is egyre növekszik: többek között Bernie Madoff is gyarapította soraikat százötven éves letöltendő büntetésével. A rabok közül kétszázezren már ötven éven felüliek. Az amerikai igazságügyi hivatal adatai szerint drámaian nőtt a rabok száma az elmúlt harminc év alatt. 1980-ban a börtönlakosság csupán félmilliós volt, és tíz éve lépte át a kétmilliós küszöböt. Észak-amerikai választási kampányokban annál nagyobb rágalmat aligha lehet felhozni egy liberális vagy egyszerűen középpárti jelölt ellen, mint azt, hogy „puha”, vagy „elnéző” a bűnözéssel szemben („soft on crime”). Pedig nincs rá meggyőző bizonyíték, hogy a hosszú, kemény börtönbüntetések csökkentenék a bűnözést, és észrevehetően javítanák a közbiztonságot. Arra azonban vannak konkrét jelek, hogy a hosszú évekre (és évtizedekre) zsúfolt fegyházakba zárt, nem erőszakos bűncselekmények miatt elítélt rabok egyre inkább elszakadnak családjuktól és barátaiktól, szinte lehetetlenné válik számukra a munkavállalás, és belekeveredhetnek a börtönvilág veszélyes ördögi csapdájába. E miatt szabadulásuk után rendkívül nehéz a társadalomba való reintegrációjuk, és sokkal nagyobb a visszaesés veszélye.
Bernard Madoff – Wikipedia
Az amerikai igazságszolgáltatással és büntetésvégrehajtással nemcsak az a gond, hogy nem fektet elég nagy hangsúlyt a rehabilitációra, hanem az, hogy a bírók és ügyészek nem dolgozhatnak pártpolitikától mentes környezetben. A bírók joggal tarthatnak a bulvársajtó által puhának vélt ítéletektől, az ügyészek pedig rendkívüli hatalommal vannak felruházva.
Az elmúlt évek folyamán egyre gyakrabban születnek olyan törvények, amelyek megkötik a bíróságok kezét. Ilyenek például a bizonyos ítéletekhez kapcsolódó minimum letöltendő börtönbüntetések, amelyek elveszik a bíróságtól azt a lehetőséget, hogy az elítélt cselekedeteit és helyzetét befolyásoló körülményeket is figyelembe vehesse a büntetés kiszabásakor.
De nemcsak a kötelező minimumbüntetések terelik el a hangsúlyt a rehabilitációtól, hanem az Amerikában működő magánbörtönök sem érdekeltek benne. A büntetésvégrehajtás az a terület, ahol semmiféle szerepe nem lehet a magántőkének. 2008-ban mégis száz magánbörtön működött az Egyesült Államokban, és a rabok száma meghaladta a 62 ezret. A privatizált, kiszervezett büntetésvégrehajtás elemi üzleti érdeke a minél több rab biztosítása, akiket a lehető leghosszabb ideig lehet rács mögött tartani. Ezzel szemben az adófizető állampolgár érdeke a hatékony rehabilitáció, nem pedig a nem erőszakos elítéltek évente több tízezer dollárba (Kaliforniában például ötvenezer dollárba) kerülő hosszú távú bebörtönzése. Az óriási méretű börtönlakosság rendkívül olcsó munkaerőpiacot is jelent a börtönipar számára, mivel a rabok sokszor harminc-harmincöt centes órabérért dolgoznak, és katonai felszereléstől kezdve háztartási cikkekig szinte mindent gyártanak vagy összeállítanak. A magánbörtönök rabjai számára nem jár minimum órabér, ezért lehetett például Kolorádó államban akár 17 centért is dolgoztatni a privát büntetésvégrehajtó intézmények lakóit. Jelenleg 37 állam engedélyezi, hogy rabokat nagyvállalatok dolgoztassanak, és a legnagyobb magáncégek húztak hasznot ebből az áldatlan helyzetből, köztük az IBM, a Texas Instrument, a Hewlett-Packard és a Macy’s. A Center for Research on Globalization 2008-as tanulmánya szerint a legjobban megfizetett privatizált börtönökbe zárt rabok is csak ötven centet keresnek óránként. A magánbörtönöket mozgató profittényező nemcsak ösztönzi a kelletnél sokkal hosszabb börtönbüntetéseket, hanem lenyomhatja a „szabad világ” munkabéreit is.
Helen Prejean – prejean.org
A hosszú börtönbüntetések mellett az amerikai igazságszolgáltatás másik „különlegessége” (legalábbis a demokratikus világban) a halálbüntetés és a kivégzések magas száma, különösen Texas államban. A halálbüntetések egyik leghangosabb kritikusa Helen Prejean római katolikus nővér, aki 1984-ben ismerkedett meg a börtönvilág legsötétebb oldalával, és sokszor a legszörnyűbb tettek elkövetőivel. Miután csatlakozott a Szent József kongregációhoz, Prejean úgy látta, hogy helye leginkább a szegények és elnyomottak között van, így került New Orleans egyik legnyomorúságosabb lakótelepére, a St. Thomas Housing Projectbe. 1984-ben kezdett el leveleket váltani Patrick Sonnier-val, aki a Louisiana állambeli Angola börtönben várta kivégzését. Prejean volt a kivégzés egyik tanúja. Ezt követően még hat másik rabbal is levelezett és az ő kivégzésükre is elment. „Nézz az arcomba és én leszek számodra Krisztus arca” – mondta Prejean Sonnier-nek a kivégzése előtti órákban (lásd a Ments meg, uram című filmet). Sokan furcsának találták, hogy egy katolikus nővér halálbüntetésre váró gyilkosok felkarolásában látja hivatását, de Prejean szerint ez áll legközelebb a krisztusi tanításokhoz. „Az emberekben él egy sztereotip kép arról, hogy mi egy katolikus nővér feladata. Szerintük ez a tanításban és betegek ápolásában merül ki. De nézzük meg, hogy Jézus kikkel vállalt közösséget. Leprásokkal, prostituáltakkal, tolvajokkal – azokkal, akiket kitaszítottak az akkori társadalomból.”
Patrick Sonnier – executedtoday.com
Prejeannál kevesen ismerik jobban belülről az amerikai börtönvilágot. A hatvanas évek óta vesz részt börtönlátogatásokban. Az első ilyen látogatásra gitárral érkezett, és több tucatnyi rabbal énekelte el a Peter Paul and Mary együttes által népszerűsitett „If I Had a Hammer” („Ha kalapácsom volna) című mozgalmi dalt. Az évtizedek folyamán látta, hogy milyen mélyen érinti az afrikai-amerikai közösségeket a bűnözés, a halálbüntetés és hosszú börtönbüntetések. A St. Thomas lakótelep egyik asszonya mondta, hogy fiaik csak kétféle módon szabadulhatnak a telepről: koporsóban vagy rendőrkocsiban.
A gazdasági világválság volt az a tényező, amely néhány állam politikusait elgondolkoztatta arról, hogy nem kéne-e jobban megfontolni a rendkívül drága börtönépítéseket, a börtönök fenntartását és a hosszú börtönítéleteket. De a rövidebb börtönbüntetések csak akkor lehetnek sikeresek, ha ez az intézkedés hatékony és jól támogatott rehabilitációs programokkal párosul. Ha a megelőzésre és a rehabilitációra tennék a hangsúlyt, az állam megfontoltabban költené az adófizetők pénzét, és a lehető legjobban támogatná a közbiztonság megteremtését és fenntartását. Végre kemény választ nyújtana a bűnözésre és a bűnözést elősegítő tényezőkre.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A pártállam hosszú árnyéka
A New Jersey állambeli Rutgers Egyetem New Brunswickban, az amerikai magyar emigráció egyik legjelentősebb történelmi központjában található. A harmincas és negyvenes években a város lakosságának csaknem egyharmada magyar volt, és még ma is azon egyre ritkább észak-amerikai központokhoz tartozik, amelynek még van történelmi magyar negyede, magyar nyelvű társadalmi egyesületekkel, egyházakkal és kulturális intézményekkel. Szerda délután a Rutgers Egyetem a magyar huszadik századi történelem egyik legvitatottabb korszakáról, illetve e periódust feltáró levéltári dokumentumok sorsáról rendezett konferenciát „Nagy viták egy kis országban” (Big Controversies in a Small Country) címmel. Ezen alkalmam volt előadni a magyar állambiztonsági levéltári anyag megmentéséért és kutathatóságáért indított nemzetközi kampányt, és Pók Attila, a Történeti Intézet vezetője kommentálta e rendkívül kényes kérdés körül kialakult vitát. A konferencia két összekapcsolt elemből állt, nevezetesen a világszerte hangos vitákat keltő médiatörvényből és az állambiztonsági iratokhoz fűződő kormányzati tervről, mely e gyűjtemények szétszórásához és megsemmisítéséhez vezethet.
A médiatörvényekhez és a hétfőn elfogadtatott fideszes alkotmányhoz képest Magyarországon meglepően kevés szó esett a tavaly decemberben a Magyar Közlönyben megjelent 1283/2010-es kormányhatározatról, amely nemcsak a történészek és levéltárosok számára veszélyes törvényt helyez kilátásba, hanem az egypártrendszer állambiztonsági hálózatának áldozatait, illetve megfigyeltjeit rabolja meg a teljes körű információs kárpótlástól. Rétvári Bence már ismert érvelése szerint, egy jogállam nem őrizhet olyan iratokat, amelyek nem jogállami keretek közt gyűjtött adatokat tartalmaznak, hiszen ezek „erkölcstelen” dokumentumok.
Pordány László ottawai nagykövetnek a kanadai országos levéltáros szövetség elnökéhez intézett kissé agresszív és kioktató levelén kívül máig semmilyen választ nem adott a magyar kormány a levéltári anyag megmentését szorgalmazó nemzetközi petícióban foglalt érvelésre, illetve az észak-amerikai és európai tudományos egyesületek nyilvános felszólalásaira. Kenedi János szerint a magyar társadalom követhet el harakirit, amennyiben tényleg törvény születik az 1283/2010-es kormányhatározat nyomán, és elhordhatják a levéltári anyagot. Ungváry Krisztián történész pedig épp annyira megvalósíthatónak nevezte a kormány felvetését, mint egy „buszjáratot a Nap és a Hold között.” A Közigazgatási Minisztérium terve tényleg megvalósíthatatlan, hiszen éppen a kormány által támogatott információs kárpótlást és önrendelkezést húzzák keresztül, ha a több tucat megfigyeltről szóló dossziét a reggel elsőként bejelentkező állampolgár viheti haza és semmisítheti meg. A kormány akkor hibázatott, amikor népszerűnek gondolt politikai bejelentést tett a történelmi és levéltári szakma sorsáról, anélkül, hogy először megkérdezték volna az állambiztonsági dokumentumokat kívülről-belülről ismerő szakembereket, vagy egyszerűen hagyták volna, hogy a Kenedi-bizottság a munkáját végezhesse.
Azzal sem számolt a kormány, hogy az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBTL) tulajdonképpen nem élvez monopóliumot az állambiztonsági iratok felett, hiszen hasonló jellegű állambiztonsági dokumentumokat szinte valamennyi megyei levéltárban is találhatunk. Tehát ha tetszik, ha nem, az jogállam így is, úgy is őrizni fog „erkölcstelen” iratokat az előző rendszer állambiztonságának működéséről. Bizonyos értelemben, már így is szétszóródtak ezek az iratok. Miközben egy részük valóban kutatható, az 1989–90 környékén történt (de a jelek szerint még akár 1995-ig is eltartó) iratmegsemmisítésnek áldozatul nem esett állambiztonsági iratok kb. harminc százaléka még mindig nemzetbiztonsági és egyéb állami szerveknél van, nem pedig a levéltárakban.
Amikor pártállamból jogállam született, az állambiztonság területén egyáltalán nem húztak teljes cezúrát az előző rendszerrel. Ez máshol is így volt Kelet-Európában. Például 1990 áprilisában Romániában mentették át a hírhedt Securitate szinte teljes anyagát, és a régi politikai rendőrségből alakult ki a demokratikus korszak Román Információs Hivatala. Még a volt Csehszlovákiában is, ahol komolyabb, kimerítőbb formát öltött a lusztrációs folyamat, voltak olyan jelek a kilencvenes évek elején, hogy egykori ügynökökből sima közlekedési rendőrök lettek.
Magyarország sem kivétel, ami az állambiztonsági alkalmazottak jogállamba való átmentését illeti, abban azonban egyedülálló lehet, hogy kormánya 2011-ben „erkölcsös” és „erkölcstelen” kategóriákba osztja az országos levéltári anyagot, és a társadalom bevonásával végeztetné el a nemzeti örökséget képző levéltári gyűjtemények elherdálását.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Jézus sírt
Észak-Koreában jelenleg több mint kétszázezer ártatlan állampolgárt tart embertelen internálótáborokban az ország hermetikus, neosztálinista diktatúrája, ahol a börtönőrök rendszeres erőszakot alkamaznak ellenük, a kivégzések is gyakoriak, és az emberség minimális követelményeinek sem felel meg a lágerekben létező orvosi ellátás. Iránban a homoszexualitás ára vagy brutális verés, vagy kötél általi halál. A meleg férfiakat az itélethirdetés utáni azonnali kivégzés várja, a leszbikusat pedig az ostor. Tavaly világszerte 925 millióan az éhínség küszöbén vergődtek a halál árnyékában, és több mint egymilliárd ember – azaz a föld lakosságának egyhatoda –rosszul volt táplálva.
Keresztények számára a húsvét részben Jézus szenvedéséről, másrészt feltámadásáról szól. Ekkor lenne a legfontosabb elgondolkodni azon, hogyan viszonyulunk a körülöttünk lévő emberek szenvedéséhez, legyen e szenvedésnek bármilyen oka, akár a szegénység, a betegség, a magány és az egyedüllét, vagy éppen a diszkrimináció. Egy hívő keresztény számára Lázár feltámadásának története támpontként szolgálhat, hiszen a bibliai történet szerint Jézus nemcsak életre keltett valakit a halálból, hanem azt is megmutatta, miként nyújthatunk valódi segítséget azoknak, akik szenvednek.
Bizonyos értelemben a Lázár körüli történetből sokkal több derük ki Jézus emberi, mint isteni oldaláról. Hiszen megtudjuk azt, hogy Jézust pontosan úgy megrendítette a szomorúság, mások szenvedése, mint bárkit. Még kicsit meg is lepődött azon, hogy Márta és Mária, a Lázár halála okozta gyász és szomorúság láttán nemigen tudta magába fojtani érzéseit, és csendben sírni kezdett. Talán ez az Új Testamentum egyik legfontosabb pillanata. Jézus tehetett volna pontosan úgy, mint valamilyen ókori görög isten, aki egy nagy, sötét felhőből, villámcsattanás és dörgő ég közepette hozza vissza az életbe Lázárt, miközben példamutató macsósággal, sztoikus ridegséggel és távolságtartással néz le a két gyászoló asszonyra. Ezzel szemben Jézus elment hozzájuk, átérezte szenvedésüket, és kimutatta együttérzését.
Amikor részt veszünk bármilyen karitatív munkában, mindig fennáll az a veszély, hogy munkánk mechanikussá és bürokratikussá válik, hiszen egyedüli célunk a minél több élelem minél gyorsabb kiosztása. Gyorsan odaadunk egy pohár kávét, egy csésze levest, kerülünk bármilyen kontaktust, és ugyanezt tesszük a sorban álló valamennyi névtelen hajléktalannál. Pedig akárcsak a személyes okulás szempontjából is fontos lenne, hogy karitatív munka közben meghallgassuk azokat, akik segítségre szorulnak, hiszen ebből derülhet ki számunkra igazán, milyen mély sebet és hosszú távú érzelmi nyomot hagyhat az éhínség, a szegénység és az igazságtalanság. Van, amikor sokkal többet tudhatunk meg az ilyen érintkezésből, mint a legismertebb tudósok tankönyveiből.
Néhány hónapja a Bencés Obláció nevű római katolikus mozgalom egyik ottawai tagjával beszélgettem, aki tavaly a nyarat Kanada legszegényebb – és a közbiztonság szempontjából egyik legveszélyesebb – negyedében, nevezetesen a vancouveri East Hastingsben töltötte, ahol naponta hatszáz rászoruló számára osztott ki szendvicseket, levest és (jobb napokon) egy gyümölcsöt. Az illető egy meditációs központot működtetett. East Hastingsben (más néven a vancouveri East-side-on) a lakosság 62 százaléka munkanélküli, és az átlag havi kereset kb. 98 ezer forintra jön ki, ami éppen hogy eléri a teljes időben dolgozó kanadaiak minimálbérének egyharmadát. East Hastings egyik legvitatottabb szolgáltatása az országban egyedülállóan biztonságos, intravénás drogfogyasztóközpont. A drogfüggő embereknek évente ingyenesen szétosztott tűk száma immár a hárommilliót is meghaladja. Kíváncsi voltam, hogyan válaszol az East Hastingsben lévő rendkívüli társadalmi problémákra és kihívásokra egy katolikus szerzetesrend tagja. A válasz, amit kaptam, először kissé váratlan volt. „Drámaian csökkenne a drogosok száma, ha kirúgjuk a kerületből a kábítószerkereskedőket? Valószínűleg nem. Segítene-e a helyzete, ha elvonókúrákat és programokat hoznánk létre? Esetleg igen, de senkit sem kényszeríthetünk arra, hogy adja fel a drogfüggőségét. Igazán csak egyet tehetünk értük: ott lehetünk, meghallgathatjuk őket és szeretet tanúsíthatunk irántuk. Hiszen ha valakit tényleg tisztelek és szeretek, az önmagában elég lehet ahhoz, hogy legalább elkezdődjön a gyógyulása” – mondta a kanadai Obláció-tag Vancouverben végzett munkájáról. Szerinte időnként még csodák is vannak, de ezek a Bibliában rögzítettekhez képest meglehetősen szerénynek tűnnek. Általában abban merülnek ki, hogy valaki abbahagyja a kokaint, halvány reményt ad arra, hogy az elvonás embert próbáló tünetei ellenére is sikerül esetleg véget vetnie a drogfüggőségének.
Ottawai egyházközségünkben legtöbbször nem a plébános vagy pap mondja a homíliát, hanem a közösség egyik laikus tagja. Ez katolikus körökben kissé vitatott és nem teljesen ortodox gyakorlatnak számít, nálunk azonban a pap mégis átengedi a mikrofont, és csak öt-hathetente egyszer prédikál. Nemrégiben az egyik prédikáló az egyházközség koordinátora volt, egy Mary nevű, negyvenöt év körüli nő, aki sokszor alig lát ki az irodájában tornyosuló papírok és teendők közül. Azonban amikor a mikrofonhoz lépett, félretette az általa készített homília szövegét, és helyette elmesélt egy történetet. Előző este egyedül maradt a plébánián, és nekilátott, hogy befejezze végtelennek tűnő feladatait. Az ajtót addigra már becsukták, a fogadóórák rég véget értek, mégis erős, folyamatos kopogást hallott. Amikor kinyitotta az ajtót, egy láthatóan zavarban lévő, sebesült nő állt előtte. Férje bántalmazta, utcára került, és segítséget keresett. Mary első reflexe az volt, hogy leülteti, a plébánián erre a célra fenntartott konyhában vacsorát készít neki, aztán gyorsan visszamegy az irodájába, hogy még éjfél előtt befejezhesse a munkáját. De saját fáradtsága miatt leült egy percre az asztal mellé, miután már kiszolgálta a hajléktalanná vált nőt. Ekkor jött rá igazán, hogy pontosan ezt jelenti kereszténynek lenni. Leülni egy asztalhoz egy idegennel, a rászorulóval, és időt szakítani arra, hogy meghallgassuk.
Könnyű erről megfeledkezni és könnyű szemet hunyni a társadalomban és magában az egyházban történő igazságtalanságok előtt. Mégis egész évben – de talán különösen húsvétkor –fontos először meghallgatni, aztán megszólalni, és végül cselekedni.