Mártonffy Marcell











A G-7 e heti vendége:


Mártonffy Marcell irodalomtörténész, teológus

A rovatról



Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Preambulumokról



Nehéz megbecsülni, hogy kik olvassák az új magyar alkotmánytervezet bevezető szakaszát. Számuk nagyobb, mint azoké, akiknek valamilyen értelemben munkaköri kötelessége – vagy majd az lesz – a szöveggel való foglalatoskodás. Úgy képzelem, hogy többen vannak a politikai publicisztika igényes közönségénél, amely elemzéseket is olvas; vagy előbb elemzéseket, ami szintén indokolt. (Talán nincs is sorrend: kontextusokat olvasunk, és jó, hogy nem egyedül.) Többen lehetnek azoknál is, akikkel időről időre kibővül a rutinos befogadói kör (mert valaki szól nekik: „olvastad?”). Vannak, akik nem olvassák el, ahogy kommentárjait sem, hanem látatlanban helyeslik. Mások legyintenek rá vagy különféle tények ismeretében már nem legyintenek. Nem tudni, hogy az elképzelt halmazokon belül és kívül hányan recitálnák önként a Nemzeti Hitvallásnak vagy Nemzeti Nyilatkozatnak nevezett szöveget.

A nem olvasó persze nem feltétlenül rosszabb olvasó. Van preambulum, amely egyenesen tüntet azzal, hogy nem tart számot olvasásra, mivel egyrészt épphogy létezik, másrészt a lényege egyszavas memoriterként is elsajátítható. Minek hát olvasni? Közönsége – a köz ettől – még érett és tudatos (preambulum)olvasó közönség. Vagy talán értelmező közösség. Alkotmányozó időkben könnyebben felszínre bukkannak alkotmányos emlékeim; laikusként keveset hordozok magamban. Egyikük különösen éles: láttam valamikor egy dokumentumfilmet San Marino hétköznapjairól. A szépséges törpeállam valamelyik elemi iskolájában a tanár didaktikusan (felemelt ujjal) kérdez, s rögtön a választ is megadja. Valahogy így: „Mi tehát köztársaságunk alkotmányának alapzata? A szabadság.” La libertà. Alighanem az akusztikus mozzanat, a jellegzetes dupla bés kiejtés miatt emlékszem vissza rá. Lehet, hogy a tanár elhomályosuló alakja már Fellini-asszociáció. Mondjuk együtt: la libertà. A tanulók („csillogó szemű kisiskolások”) kórusban ismétlik: la libbertà. A filmből nem maradt több emlékképem, a festői várak és városkák máshonnét úsznak be. Kénytelen voltam utánanézni, mivel sem előtte, sem később nem hallottam San Marino alkotmányáról: a köztársaság jogforrásainak alapját az 1600. október 8-án kibocsátott törvénykönyv képezi az 1930-as években meghozott választási törvénnyel és az ősi szokásjogokkal együtt. Különálló alkotmányszöveg nincs, egy 1974. évi törvény, illetve ennek 2002-es módosítása szolgál alaptörvény gyanánt. Utóbbinak van egy rövidke Preambolója is, amellyel az Általános Nagytanács „a szabadság és a demokrácia dicsőséges hagyományának tudatában”, „mindenfajta totalitárius államfelfogás elutasításának” megingathatatlan szándékával, valamint a San Marinó-i nép „polgári, társadalmi és politikai előrehaladásának célját” szem előtt tartva vezeti be a polgárok jogairól és az alkotmányos hatalom gyakorlásának elveiről rendelkező törvényt1. A szabadság dicsőséges hagyománya egyaránt vonatkozik a legrégebbi – jelenleg többek közt filatéliai és numizmatikai termékeit értékesítő – köztársaság féltve őrzött függetlenségére és polgárainak szabadságjogaira, amelyeket az első törvénycikk az emberi jogokkal és a nemzetközi nyilatkozatokkal (így az európai alapjogokkal) összhangban határoz meg, és háromszor is elismétel. San Marino 95 százalékban katolikus ország. Jó okkal feltételezhető, hogy nevenincs alkotmánya értékkonzervatív szemléletet tükröz.

Pironkodva ismerem be, hogy egy kifejezetten nagy ország alkotmányának minimalista preambulumát is mostanában olvastam először, a Republikon Intézet elemzésétől ösztönözve. Ebből megtudható, hogy a német Grundgesetz bevezetője 79 szóból áll (valamivel nagyvonalúbban számolva 59-ből, a többi ugyanis a tartományok felsorolása Baden-Württembergtől Türingiáig), míg a magyar hitvallás vagy nyilatkozat 461 szót tartalmaz. A németországi szöveg kevés értéket említ: az Isten és az ember előtti felelősséget, az európaiságot, a világbéke szolgálatát, a németek szabad önrendelkezését, Németország egységét és szabadságát – valóságos dolgokat. Összehasonlításképpen: Svájc alkotmányának preambulumában, noha szintén szűkszavú, torlódnak a modernség – transzcendens forrásból eredeztetett (Isten nevében kijelentett) – értékei: a teremtett világgal és a jövő nemzedékekkel szembeni felelősség, a szabadság, a demokrácia, a függetlenség, a béke, a szolidaritás, a világ iránti nyitottság, a kölcsönös tisztelet, az egységben megőrzött sokféleség. Csupa olyasmi, amit voltaképp nem is szükséges olvasni: nincs demokratikus énkép, amely ne ismerne magára benne. Nincs olyan svájci sajátossága – holott svájcibb nem is lehetne –, amelyet ne érzett volna magáénak már előzőleg bárki, akinek valóságérzékelését demokratikus hagyományok formálták.

Mit ér a magyar preambulum? A kérdést maga a szöveg kényszeríti ki azzal, hogy esztétikai viszonyt létesít befogadójával. Mezei Balázzsal ellentétben úgy vélem: a szöveg nem szép. Historizáló retorikáját meghatározott ízlés kínálja fel meghatározott ízlésnek, előírva a teljes nemzet azonosulását a hanggal („valljuk”), és egyidejűleg meghiúsítva az azonosulás lehetőségét. Kollektív alanyát és hagyományszemléletét legfeljebb egyfajta csoporttudat és mítoszközösség töltheti meg tartalommal. Nem pusztán terjengősségével nehezíti az elfogadását, hanem azzal is, hogy kihívóan (ennyiben a műalkotások gesztusával) magára szabadítja az irodalom emlékezetét, együtt a kulturális és a történelmi emlékezettel. S mivel mindezek eredendően sokfélék, szakmai és érzelmi konszenzus csak az eltérő szemléletmódok, értékhangsúlyok és tapasztalatok jogát, valamint az ezt kifejező demokratikus mimimumot illetően születhet bennük. Az a kritikus olvasat például, amelyben a nemzeti hitvallás vagy nyilatkozat anakronizmusként mutatkozik meg, a különös stílus közös normává emeléséből giccs és erőszak összefüggésére nézve vonhat le kritikai következtetéseket. Hiszen a kisajátított igazság erőpozícióban kiszámíthatatlan akarattá változik: nem tudni, hogy ez az akarat mikor szánakozik csupán megszólítottjának érzéketlensége miatt, mikor ingerli fel az értetlenség, és mikor dönt úgy, hogy nem tűri tovább az ízlések és meggyőződések ellenállását. A nemzeti hiszekegy ráadásul a képviseleti líra kedvelőiben sem bízhat meg: ők könnyen találnak jobb Petőfit és Adyt, Illyést, Petrit és kortársakat. A hagyománytisztelő polgár pedig szívesebben ismétel bevált (konstitutív és konstitucionális) elveket, mint vall forradalmi szívvel nemzeti hitet. Az alkotmánytól felelős szabadságának háborítatlanságát, előszavától ennek tömör kinyilvánítását várja. A transzcendens megalapozás nincs ellenére, egyetért tehát Böckenförde sokat idézett mondásával: „A szabadelvű, szekularizált állam olyan feltételekből él, amelyeket önmaga nem szavatolhat.” Csakhogy a neves német katolikus alkotmányjogász e feltételeket maga is a szabadság egyetlen szavában összegzi, egyebek közt a San Marinó-i preambulummal összhangban.

___________

1 - Dichiarazione dei diritti dei cittadini e dei principi fondamentali dell'ordinamento sammarinese. San Marino, 2002, 8–9.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










A hagyomány garanciái



„A szabadelvű, szekularizált állam olyan feltételekből él, amelyeket önmaga nem szavatolhat.” Az Ernst-Wolfgang Böckenförde nevével összeforrt kijelentés így folytatódik: „Erre a nagy merészségre vállalkozott a szabadság kedvéért. Mint szabadelvű állam egyfelől csak azért állhat fenn, mert a szabadság, amelyet polgárainak megad, belülről, az egyesek erkölcsi szubsztanciájából és a társadalom homogenitásából szabályozza önmagát. Másfelől e belső szabályozó erőket nem kísérelheti meg önmagából, vagyis a jogkényszer és a tekintélyi parancs eszközeivel szavatolni anélkül, hogy fel ne adná szabadelvűségét és – szekularizált szinten – vissza ne hullana abba a totalitás-igénybe, amelyet a vallásháborúk idején sikerült maga mögött hagynia.”1 A magvas mondás félreértése volna az a következtetés, hogy eszerint a nagy múltú vallási hagyományok által közvetített, tételesen rögzített és intézményesen értelmezett tanítások, valamint a belőlük levezetett erkölcsi elvek annak folytán, hogy a vallási hagyomány a szekuláris államnak is elidegeníthetetlen alkotóeleme, elvben a szekuláris állam összes polgára számára előírhatók. Ehhez meg kell feledkezni a tétel kifejtéséről, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy az „egyesek erkölcsi szubsztanciája” mint „belső szabályozó erő” működésének és hatásának szavatolója éppen hogy nem lehet „a jogkényszer és a tekintélyi parancs”.

2004. január 19-én Jürgen Habermas Münchenben a szekuláris társadalom erkölcsi alapjairól folytatott párbeszédet Ratzinger bíborossal. Habermas a Böckenförde-mondatból indult ki, elismerve, hogy annak jóváhagyható értelme szerint „a demokratikus alkotmányos állam (…) világnézeti és vallási, mindenesetre kollektív elkötelezettséggel járó etikai hagyományokra van utalva”. Figyelemre méltó azonban – és messzemenően összefér ezzel  –, hogy ha a jogtudós fejtegetéseiben valami végső alapként jelenik meg, akkor az nem valamely végérvényesnek tekintett vallási felfogás, amely egyik vagy másik, a „történelmi” cimke privilégiumával bíró felekezet intézményi rendjében képeződik le. Mondhatni: nem a rend istenképe. Hanem az a belső – az egyénekben is előfeltételezett – „szubsztancia”, amely a legkülönfélébb világnézeti, vallási és erkölcsi hagyományokban, azaz voltaképp az egyénekig hatóan differenciált kulturális sokféleségben fejeződik ki. Ha van közös hit, akkor annak  megnyilvánulása a sokféleség önszabályozó képességébe vetett bizalom: a kurzuskereszténység berkeiben oly metsző iróniával emlegetett másság feltétlen elismerésének a hittel analóg mozdulata, amely – mindent megelőzően – a másik saját értékének a közös tapasztalat számára evilági transzcendenciáját tartja szem előtt. Ezt a feltétel nélküli elismerést, a kölcsönös szabadság és felszabadítás gesztusát ki-ki saját felismerései vagy közösségi hagyománya szerint gazdagíthatja további etikai minőségekkel (például azzal, hogy feltétlennek vallja a felebaráti és ellenségszeretetet, amelyhez kinyilatkoztatott forrásból merít energiát).

Talán kevésbé ismert tény, hogy a saját múltjával legitimált egyházszerkezet tekintélyi kizárólagosságát, isteni jogú hagyományfölényét és uralmi pozícióját épp a demokrácia erkölcsi alapjának téziséből kiinduló Böckenförde utasítja el a legélesebben. Az idén nyolcvanegy éves jogfilozófus egy 2010-es interjújában, a pedofília egyházi leplezésének okait taglalva, egyebek közt az alábbiakat mondja – érdemes hosszabban idézni: „A tulajdonképpeni ok, a most felszínre került válság és botrány eredete az egyházi érdek szerint való cselekvés, amelynek folyamatossága mélyen gyökerezik a magas rangú egyházi hivatalviselőkben. Eszerint az egyház java és tekintélye mindenek fölött áll. (…) Az egyházi érdek szerinti cselekvést nem elegendő elismerni és hibának tartani. A vezetők magatartását meghatározó egyházi érdeket bűnként és bűnösségként kell megvallani, nem csak mint egyes személyek bűnét és bűnösségét, hanem mint az egyház strukturális bűnét és bűnösségét. Ez a belátás búcsút int a makulátlanság bizonyos, egyházi vonatkozású képzetének, minthogy a bűnösök egyházát elsősorban Isten irgalma szentelheti meg.”2

Arról volna tehát szó, korántsem paradox módon, hogy miközben az egyéntől nem tagadható meg értékhordozó mivolta – a hit szabadságával és a szabadság hitével pedig kivált megelőlegezhető, ahogy ezt például a II. Vatikáni Zsinat is tette –, a hagyományos értékek torzítatlan továbbadását a vallási intézmény mégoly megszilárdult történeti alakzatai sem garantálhatják. Hiszen maga a történetiség változékonyságot jelöl és hordoz, az alakulás jelen- és jövőbeli irányainak megfontolásához pedig nélkülözhetetlen a hagyomány alanyainak szabad véleménycseréje. Közhely, hogy a tradíció magában hordozza megértésének előreláthatatlan lehetőségeit.

Lényeges, hogy az előbb említett vitában Joseph Ratzinger, ha nem is vonakodás nélkül, jóváhagyólag viszonyult e dinamikusabb hagyomány-formulához, s a vallási erőforrások mozgósítását – Habermassal több szempontból egybehangzóan – elválaszthatatlannak tartotta a demokráciától, amikor leszögezte: „fontos minden egyes társadalom számára, hogy minden gyanú fölé emelje a jogot és annak rendezőelveit, minthogy csakis ily módon lehet gátat vetni az önkénynek és közösen megosztott szabadságként megélni a szabadságot”. Sőt, hozzáfűzte: „a valláson belül léteznek olyan patológiák, melyek rendkívül veszélyesek, s melyek szükségessé teszik, hogy az ész isteni fényét olyan ellenőrző szervnek tekintsük, melynek révén a vallásnak újra meg újra meg kell tisztulnia és rendre kell szert tennie”. A bíboros és későbbi pápa törekvése a rendteremtő racionalitásra egyházvezetői gyakorlatában messzire távolodott a „megosztott szabadságként megélt szabadság” sugallatától. Müncheni előadása során azonban felvetései még a tisztelet interkulturális dimenzióira is kiterjedtek3.

A korábbi Ratzingertől (és bennfoglaltan Böckenfördétől) a katolikus pártpolitika mezőnyében legutóbb Semjén Zsolt kanyarodott el, amikor a Parlament felsőházi termében rendezett egyik konferencián, az emlékezetes vitára utalva, ekként egyszerűsítette le a főpap mondanivalóját: a liberális demokrácia a saját alapjait támadja, amikor a hagyományos értékeket kritizálja. Ami ürügy egy klasszikus, ám kétes szavatosságú felosztás reprodukciójára – Semjén „marxista” és „liberális” érvekkel szegezte szembe az ő „keresztény szempontú megközelítését” –, az mit is tehetne hozzá a hagyományos értékek szivacsos fogalmának4 nagyobb erőfeszítést és főként nyitott párbeszédet igénylő értelmezéséhez?

___________


1 - Ernst-Wolfgang Böckenförde: Staat, Gesellschaft, Freiheit. Frankfurt, 1976, 60.

2 - E.-W. Böckenförde: „Das unselige Handeln nach Kirchenraison”. Süddeutsche Zeitung, 2010. április 29.

3 - Jürgen Habermas – Joseph Ratzinger: „Ami megelőzi a politikát. A szabadelvű társadalom erkölcsi alapjairól”. Mérleg, 39 (2004) 1, 71–90 (ford. Himfy József).

4 - Vö. E.-W. Böckenförde: „Freiheit ist ansteckend” (Interview: Joachim Frank). Frankfurter Rundschau, 2010. november 1.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Nyelv és hatalom



A közbeszédben terjedő verbális agresszió és a jogállam elleni tettlegesség nap mint nap tapasztalható együttműködése láthatóan épp a történelmi keresztény egyházakat nem háborítja fel. Egyedi megszólalásokról talán csak én nem tudok. A folyamat a magát kereszténynek nevező nemzeti eszmeiség védernyője alatt zajlik, ami méginkább kézenfekvővé tenné egyházi vezetők és keresztény hívők tiltakozását. Jóérzésből, keresztény és polgári öntudatból, a békességszerzők küldetésével vagy más megfontolásból. S nem utolsó sorban azért,  mert a bibliai szövegek teológiai jelentőséggel ruházzák fel a beszéd minőségét.

Nyelv és hatalom legalapvetőbb összefüggését a Biblia az átok és az áldás szavával jelöli. Az áldás: jó beszéd, amely jóra fordíthatja egyének és közösségek sorsát. Az átok ennek ellenkezőjét műveli. Mindkét, végletesen hatékonynak tekintett beszédaktus olyan erőt mozgósít, amely meghaladja az ember saját képességét. A zsidó vallástörténetnek abban a kiágazásában, amelyből a kereszténység eredezteti magát, Jézus tanítása megtiltja az átokmondást, és egyedül a jó beszédre hatalmaz fel. A felebarát- és ellenségszeretet parancsa nem feltétlenül érzelmi energiákat kíván felszabadítani ellenséges vagy ellenszenves személyek irányában, hanem a mindenkor kötelező jó tettel összhangban a beszéd legjobb lehetőségét vetíti előre. Ennyiben áldás például a megbocsátás vagy a megszakadt kommunikáció folytatása. Aki magára nézve érvényesnek tartja ezt a parancsolatot, az hiszi, hogy a jó szó képes befolyásolni a rosszat. Legyen bár a megértés szava vagy követeljen igazságosságot. A kereszténység történetében a szeretet reflexiója összefonódott a helyes cselekvésről való gyakorlati filozófiai és teológiai gondolkodással, ugyanakkor megőrizte az archaikus tudást: a jó szó és tett természetfölötti hatékonyságába vetett bizalmat.

A történelemre érzékeny gondolkodók a huszadik század civilizációs szakadékába tekintve a szeretetparancs megszólítottjainak kudarcát is felismerték. Amikor javaslatot tettek a keresztény világkép radikális megújítására, természetesen nem az eredeti tanítás érvényét vonták kétségbe, hanem a tömegvallás intézményi és társadalmi modelljét minősítették folytathatatlannak. Szembenéztek az egyházi antijudaizmus és a keresztény antiszemitizmus örökségével. Részt vettek a közös gondolkodásban arról, hogy az egyházak és tagjaik milyen felelősséget viselnek a holokauszt katasztrófájáért, amellyel szemben a szeretetvallás hagyománya tehetetlennek bizonyult. Meggyőződésükké vált az is, hogy a politikai katolicizmus – amelyet Magyarországon többek közt már Babits Mihály pontosan jellemzett egy emlékezetes, 1933-ban íródott jegyzetében – olyan képződmény, amely fölött ítéletet mondott a történelem. Továbbélése anakronizmus, amely ismétlődő formájában felerősíti előzményének kártékony vonásait.

Napjaink Magyarországának nyilvános keresztény diskurzusa fő szólamát tekintve nem Babits, hanem Prohászka Ottokár frazeológiájára hajik vissza. Ezzel mutat rokonságot az új alkotmányba felvett egyik kifejezés is: „a kereszténység nemzetmegtartó szerepe”. Ha e szókapcsolat a múltra vonatkozik, akkor tagadja a domináns vallási intézmények szerepét a tragédiában, amely a magyar zsidóságot és a magyarság egészét sújtotta. (Számos egyéb problematikus vonatkozásáról nemrég Fazekas Csaba írt.) Ha viszont „a kereszténység nemzetmegtartó szerepe” kifejezés a jövőre értendő, akkor érdemes talán felvetni e szófordulat értelmezésének tartalmasabb lehetőségét. Lehetne bizonyos – bár nem könnyen kihámozható – pozitív jelentése is, feltéve, hogy a kereszténység fogalma az alapító gondolatot jelöli; s feltéve, hogy a szóban forgó kisebbség megszólal, és segít feltartóztatni a verbális agressziót, a politikai tettlegességet. Kérdés azonban, hogy a vallási beszéd képes-e még ellenszegülni, ha saját erózióját tapasztalja. S nem akkor tapasztalja meg, amikor a politikai szitkozódás műfaji keretében Orgovány Istennel találkozik: duhaj zsidózás fohászra hívó jámbor buzdítással – ez csak egy újabb boncasztal. Hanem akkor, amikor mindezt szótlanul tűri vagy talán észre sem veszi.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Hiszemű



Aki nem vét ellene, azt nem fogja büntetni a médiatörvény. Az új jogszabály nem korlátozza, hanem kiterjeszti a sajtószabadságot. Rosszhiszemű, aki más állít. A törvény szövegét tévesen ítéli meg, a független médiahatósághoz előítélettel és indulatosan viszonyul. Indulata rosszindulat, amely kétségbe vonja a hatóság jóindulatát. A hatóság döntései nem rossz, hanem jó döntések lesznek.

Ilyen mondatok helyettesítik a médiatörvényt érő bírálatok körültekintő argumentációval alátámasztott cáfolatát. Miután életbe lépett a törvény, születhetnek majd jó és rossz döntések. De vajon ezek előztes megítélése csakugyan előítélet-e? Nevezhető jóhiszeműségnek is, ha azt gondoljuk: minden ügyben, amely – megfigyelés vagy feljelentés nyomán – a hatóság elé kerül, jó ítélet születik majd. Legfeljebb becsúszik néhány tévedés, de a döntések túlnyomórészt igazságosak lesznek, a felmentő vagy elmarasztaló ítéletek megérdemeltek, a kiszabott büntetések arányosak. És nevezhető ez a jóhiszeműség másnak is. Ám az ellenkezőjét gondolni bizonyosan nem rosszhiszeműség.

Egy olyan törvény, amelynek koncepcióját a nemzetközi nyilvánosság a szöveg megismerése után (tehát nem látatlanban) rossznak tartja, és ez a minőség szakmai érvekkel kimutatható, nem megalapozatlan, hanem megalapozott előfeltevésekre indítja bírálóit azzal kapcsolatban, hogy a törvényt alkalmazó hatóság milyen döntéseket hoz majd a rossz szöveg alapján. A széles körű konszenzuson nyugvó súlyos bírálat igazolja a negatív előfeltevéseket. A megalapozott előfeltevés viszont nem előítélet. A fogalomnak abban az értelmében semmiképp sem, hogy kevéssé reflektált véleményekről volna szó. A hatóság munkájáról tett előzetes állítások nem rosszhiszeműek, amennyiben alapjuk, az elemző olvasat és az érvelő megvitatás nyomán előálló konszenzus épp a hiszeműség mozzanatát távolítja el abból a szövegkörnyezetből, ahová nem való: a bizonytalan vélekedést éppúgy, mint a megelőlegezett bizalmat, a megmagyarázhatatlan, irracionális bizalmatlanságot, a vakhitet vagy az ösztönös idegenkedést. Nem hit kérdése. Tapasztalat, melyet tájékozódással és ítéletalkotással szerzett az, aki negatív véleményt mond a törvényről. Az ítéletet alkotó polgár nem médiaszakember és nem jogász, mégsem ész nélkül bízik meg azokban, akikkel folyamatosan formálódó véleményközösségben van. Mérlegelte és meggyőzőnek találja érveiket. Nem a tompa alávetettség jegyében kapcsolódik hozzájuk, hanem az elsajátítás különféle, arányos módozatai szerint. Sokoldalú kölcsönösségre lépnek, együtt gondolkodnak.

Egy olyan törvény létrehozóinak – élő személyeknek –, amely közvetlenül befolyásolja tájékozódásunk mindennapjait, ezt előítéletek és indulatok nélkül kell tudomásul venniük. Jóhiszeműség részükről várható el a törvény bírálóival szemben. Bizalom létezhet személy és személy (ismerősök vagy idegenek) között, átlátható közösségek tagjai között, a véleményformálás hálózata révén láthatatlanul alakuló nagyobb csoportok tagjai vagy szerződő felek között és több más viszonylatban. Akár hatóságok részéről is a közvélemény iránt. Fordított irányban akkor, ha a két – kétségkívül minden esetben személyek alkotta – pólus közt a kritika nyilvánossága által semlegesnek vagy egyenesen jónak tekintett törvényszöveg közvetít. Ha azonban az érvelő megvitatás nyomán előálló konszenzus eredménye a törvény rosszallása, akkor a rosszhiszeműség feltételezése és szóba hozása értelmetlen. Főként ha a rosszallást a nagyobb összefüggés is indokolttá teszi: egy sor más törvény vagy intézkedés jelentős közmegegyezésen alapuló negatív megítélése. A szó használata mást tesz, mint amit kimond: az önigazoló vagy csupán elutasító retorika része.

Az egyezményes elvekből kiinduló és tág konszenzust létrehívó kritikai érvek érvtöbbséget hívnak létre. Közben az önkény apológiája szorgalmasan műveli a nyelvet. A nyilvánosság beszédterében szép magyar szavak vesztik értelmüket: sajtószabadság, jóhiszeműség, bizalom, effélék.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!










Konzerv



A sokféleség és a megosztottság ostorozása a katolikus egyházi és a politikai tekintélyelvűség posztmodern retorikájának nélkülözhetetlen eszközévé vált. Indítékai részben hasonlóak, részben különbözőek: XVI. Benedek pápát legfőképpen az évezredes tanítás életmódot szabályozó befolyásának világméretű csökkenése készteti arra, hogy szót emeljen a szorongató, arctalan ellenség, a „relativizmus diktatúrája” ellen. A népnemzeti eszme ezzel szemben minden híve által jól ismert politikai ellenfelére vetíti ki ellenségképét, és ezt látja el a „morális relativizmus” cimkéjével. (Orbán Viktor szemléletesen foglalta össze e fogalom közismert jelentését: „nincsen jó és rossz, csak ‘attól függ’”.) Az értékviszonylagosság és ellentéte, a hagyományos értékek tisztelete a nemzeti populizmus nyelvezetében köztudottan nem az erkölcsi jóról, rosszról és közömbösségről való elmélyült gondolkodást szolgálja, hanem jók és rosszak, mi és „ezek”, magyarok és idegenek stb. szembefordítását. A moralizáló fogalmak politikai használatának elemzésére ezért a nacionalizmus kutatói a leghivatottabbak. Ugyanakkor egy rövid összehasonlítás is tanulságos lehet. Az egyház vezetőjének és a nemzet elhivatott képviselőjének meggyőződését szövevényes szálakkal köti össze a vallási és kulturális hagyomány.

Közös bennük, hogy elbeszélésükben, amellyel a világot magyarázzák, éles határt húznak jó és rossz közé. Közös, hogy ellentétes típusokat különböztetnek meg: egyikük a keresztény kultúra nyugati utódkultúrájában, másikuk a nemzet tagjaiban. A tekintélyről alkotott felfogásukban nem válik szét vallás és politika. Kimondva-kimondatlanul közös nevezőjük a konzervativizmus, amelyet ugyan a vallási igazság kizárólagosságának öntudata nem tekint annak, de amely összeköttetést teremt az eredetileg eltérő távlatok, a transzcendencia-hit és az etnikai nemzetfelfogás között. Arra is módot ad, hogy keresztények sokasága nacionalista nézeteket valljon.

Ugyanakkor az időtlen tanítást hirdető intézmény és a hitetlen világ felpanaszolt ellentéte nem téveszthető össze azzal a történettel, amelynek szereplői a nemzet hűséges és elfajzott tagjai. Az élet-halál harcként elgondolt küzdelem globális terében az egyház változatlanul, tévútjai ellenére és válságai közepette is kötelezőnek tartja magára nézve az önzetlenség tanúsítását, amint az önzetlenség elmulasztása miatti bűntudatatot is. Ugyanakkor az önfényezés, a tökéletes összkép gondozása támasztékul szolgál a populista politikának, amely tömegbázisát gyarapítandó veti be a szeretet és a lelki közösség szókincsét, hibáit pedig soha nem ismeri el. Ahol az egyházi intézmény saját múltját és hierarchikus arculatát ünnepli, ott maga is hozzájárul ahhoz, hogy a hatalmi érdekek mezőnyében szétszóródjanak a hagyomány jelképei és szavai, megkülönbözhetetlenné váljanak időtálló és selejtes alkotóelemei.

A keresztény értékek megválogatott regionális készletének alkalmatlansága a társadalmi folyamatok értelmezésére a stílusérzék hiányaként lepleződött le, amikor évekkel ezelőtt a Jobbik Magyarországért Mozgalom a színre lépés brutális egyértelműségével ádventi kereszteket állított Budapest és több vidéki város közterein. A fenyegetően otromba ácsolatokat, csak mert kereszt alakúak voltak, az ifjú újkeresztények buzgalmát megillető nyájassággal és vallásos lelkesedéssel fogadta a katolikus egyház. Az elejétől fogva kiismerhető szerveződéstől csak vonakodva lépett kissé távolabb. Akkor, amikor nagyobb és megbízhatóbb politikai partnere elengedte a szélsőséges alakulat kezét. A Jobbik keresztény lelkiismeretének azonban nem kell háborognia.

A „nemzeti-keresztény” értékrend konstrukcióját Közép-Európában a modernség-ellenes egyház és a politikai konzervativitmus együttműködése hívta létre és tartotta fenn. E történelmi  kapcsolatra emlékezve a kereszténység nem (vagy ezért sem) csatlakozhat ártatlanul a relativizmus populista bírálatához. Az értékviszonylagosság, amelyet elutasít, beépült szerkezetébe: Isten autoritását az autoritárius politikának kölcsönözte ki. Vagy fordítva, saját helyi változatát a konzervatív eszmeiségből alkotta meg, s csak feltételesen fogadta be a demokrácia értékeit.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!