Mártonffy Marcell
- Részletek
- 2011. április 11. hétfő, 04:43
- Mártonffy Marcell
A hagyomány garanciái
„A szabadelvű, szekularizált állam olyan feltételekből él, amelyeket önmaga nem szavatolhat.” Az Ernst-Wolfgang Böckenförde nevével összeforrt kijelentés így folytatódik: „Erre a nagy merészségre vállalkozott a szabadság kedvéért. Mint szabadelvű állam egyfelől csak azért állhat fenn, mert a szabadság, amelyet polgárainak megad, belülről, az egyesek erkölcsi szubsztanciájából és a társadalom homogenitásából szabályozza önmagát. Másfelől e belső szabályozó erőket nem kísérelheti meg önmagából, vagyis a jogkényszer és a tekintélyi parancs eszközeivel szavatolni anélkül, hogy fel ne adná szabadelvűségét és – szekularizált szinten – vissza ne hullana abba a totalitás-igénybe, amelyet a vallásháborúk idején sikerült maga mögött hagynia.”1 A magvas mondás félreértése volna az a következtetés, hogy eszerint a nagy múltú vallási hagyományok által közvetített, tételesen rögzített és intézményesen értelmezett tanítások, valamint a belőlük levezetett erkölcsi elvek annak folytán, hogy a vallási hagyomány a szekuláris államnak is elidegeníthetetlen alkotóeleme, elvben a szekuláris állam összes polgára számára előírhatók. Ehhez meg kell feledkezni a tétel kifejtéséről, amely nyilvánvalóvá teszi, hogy az „egyesek erkölcsi szubsztanciája” mint „belső szabályozó erő” működésének és hatásának szavatolója éppen hogy nem lehet „a jogkényszer és a tekintélyi parancs”.
2004. január 19-én Jürgen Habermas Münchenben a szekuláris társadalom erkölcsi alapjairól folytatott párbeszédet Ratzinger bíborossal. Habermas a Böckenförde-mondatból indult ki, elismerve, hogy annak jóváhagyható értelme szerint „a demokratikus alkotmányos állam (…) világnézeti és vallási, mindenesetre kollektív elkötelezettséggel járó etikai hagyományokra van utalva”. Figyelemre méltó azonban – és messzemenően összefér ezzel –, hogy ha a jogtudós fejtegetéseiben valami végső alapként jelenik meg, akkor az nem valamely végérvényesnek tekintett vallási felfogás, amely egyik vagy másik, a „történelmi” cimke privilégiumával bíró felekezet intézményi rendjében képeződik le. Mondhatni: nem a rend istenképe. Hanem az a belső – az egyénekben is előfeltételezett – „szubsztancia”, amely a legkülönfélébb világnézeti, vallási és erkölcsi hagyományokban, azaz voltaképp az egyénekig hatóan differenciált kulturális sokféleségben fejeződik ki. Ha van közös hit, akkor annak megnyilvánulása a sokféleség önszabályozó képességébe vetett bizalom: a kurzuskereszténység berkeiben oly metsző iróniával emlegetett másság feltétlen elismerésének a hittel analóg mozdulata, amely – mindent megelőzően – a másik saját értékének a közös tapasztalat számára evilági transzcendenciáját tartja szem előtt. Ezt a feltétel nélküli elismerést, a kölcsönös szabadság és felszabadítás gesztusát ki-ki saját felismerései vagy közösségi hagyománya szerint gazdagíthatja további etikai minőségekkel (például azzal, hogy feltétlennek vallja a felebaráti és ellenségszeretetet, amelyhez kinyilatkoztatott forrásból merít energiát).
Talán kevésbé ismert tény, hogy a saját múltjával legitimált egyházszerkezet tekintélyi kizárólagosságát, isteni jogú hagyományfölényét és uralmi pozícióját épp a demokrácia erkölcsi alapjának téziséből kiinduló Böckenförde utasítja el a legélesebben. Az idén nyolcvanegy éves jogfilozófus egy 2010-es interjújában, a pedofília egyházi leplezésének okait taglalva, egyebek közt az alábbiakat mondja – érdemes hosszabban idézni: „A tulajdonképpeni ok, a most felszínre került válság és botrány eredete az egyházi érdek szerint való cselekvés, amelynek folyamatossága mélyen gyökerezik a magas rangú egyházi hivatalviselőkben. Eszerint az egyház java és tekintélye mindenek fölött áll. (…) Az egyházi érdek szerinti cselekvést nem elegendő elismerni és hibának tartani. A vezetők magatartását meghatározó egyházi érdeket bűnként és bűnösségként kell megvallani, nem csak mint egyes személyek bűnét és bűnösségét, hanem mint az egyház strukturális bűnét és bűnösségét. Ez a belátás búcsút int a makulátlanság bizonyos, egyházi vonatkozású képzetének, minthogy a bűnösök egyházát elsősorban Isten irgalma szentelheti meg.”2
Arról volna tehát szó, korántsem paradox módon, hogy miközben az egyéntől nem tagadható meg értékhordozó mivolta – a hit szabadságával és a szabadság hitével pedig kivált megelőlegezhető, ahogy ezt például a II. Vatikáni Zsinat is tette –, a hagyományos értékek torzítatlan továbbadását a vallási intézmény mégoly megszilárdult történeti alakzatai sem garantálhatják. Hiszen maga a történetiség változékonyságot jelöl és hordoz, az alakulás jelen- és jövőbeli irányainak megfontolásához pedig nélkülözhetetlen a hagyomány alanyainak szabad véleménycseréje. Közhely, hogy a tradíció magában hordozza megértésének előreláthatatlan lehetőségeit.
Lényeges, hogy az előbb említett vitában Joseph Ratzinger, ha nem is vonakodás nélkül, jóváhagyólag viszonyult e dinamikusabb hagyomány-formulához, s a vallási erőforrások mozgósítását – Habermassal több szempontból egybehangzóan – elválaszthatatlannak tartotta a demokráciától, amikor leszögezte: „fontos minden egyes társadalom számára, hogy minden gyanú fölé emelje a jogot és annak rendezőelveit, minthogy csakis ily módon lehet gátat vetni az önkénynek és közösen megosztott szabadságként megélni a szabadságot”. Sőt, hozzáfűzte: „a valláson belül léteznek olyan patológiák, melyek rendkívül veszélyesek, s melyek szükségessé teszik, hogy az ész isteni fényét olyan ellenőrző szervnek tekintsük, melynek révén a vallásnak újra meg újra meg kell tisztulnia és rendre kell szert tennie”. A bíboros és későbbi pápa törekvése a rendteremtő racionalitásra egyházvezetői gyakorlatában messzire távolodott a „megosztott szabadságként megélt szabadság” sugallatától. Müncheni előadása során azonban felvetései még a tisztelet interkulturális dimenzióira is kiterjedtek3.
A korábbi Ratzingertől (és bennfoglaltan Böckenfördétől) a katolikus pártpolitika mezőnyében legutóbb Semjén Zsolt kanyarodott el, amikor a Parlament felsőházi termében rendezett egyik konferencián, az emlékezetes vitára utalva, ekként egyszerűsítette le a főpap mondanivalóját: a liberális demokrácia a saját alapjait támadja, amikor a hagyományos értékeket kritizálja. Ami ürügy egy klasszikus, ám kétes szavatosságú felosztás reprodukciójára – Semjén „marxista” és „liberális” érvekkel szegezte szembe az ő „keresztény szempontú megközelítését” –, az mit is tehetne hozzá a hagyományos értékek szivacsos fogalmának4 nagyobb erőfeszítést és főként nyitott párbeszédet igénylő értelmezéséhez?
___________
1 - Ernst-Wolfgang Böckenförde: Staat, Gesellschaft, Freiheit. Frankfurt, 1976, 60.
2 - E.-W. Böckenförde: „Das unselige Handeln nach Kirchenraison”. Süddeutsche Zeitung, 2010. április 29.
3 - Jürgen Habermas – Joseph Ratzinger: „Ami megelőzi a politikát. A szabadelvű társadalom erkölcsi alapjairól”. Mérleg, 39 (2004) 1, 71–90 (ford. Himfy József).
4 - Vö. E.-W. Böckenförde: „Freiheit ist ansteckend” (Interview: Joachim Frank). Frankfurter Rundschau, 2010. november 1.