rss      tw      fb
Keres

Mártonffy Marcell









Nyelv és hatalom



A közbeszédben terjedő verbális agresszió és a jogállam elleni tettlegesség nap mint nap tapasztalható együttműködése láthatóan épp a történelmi keresztény egyházakat nem háborítja fel. Egyedi megszólalásokról talán csak én nem tudok. A folyamat a magát kereszténynek nevező nemzeti eszmeiség védernyője alatt zajlik, ami méginkább kézenfekvővé tenné egyházi vezetők és keresztény hívők tiltakozását. Jóérzésből, keresztény és polgári öntudatból, a békességszerzők küldetésével vagy más megfontolásból. S nem utolsó sorban azért,  mert a bibliai szövegek teológiai jelentőséggel ruházzák fel a beszéd minőségét.

Nyelv és hatalom legalapvetőbb összefüggését a Biblia az átok és az áldás szavával jelöli. Az áldás: jó beszéd, amely jóra fordíthatja egyének és közösségek sorsát. Az átok ennek ellenkezőjét műveli. Mindkét, végletesen hatékonynak tekintett beszédaktus olyan erőt mozgósít, amely meghaladja az ember saját képességét. A zsidó vallástörténetnek abban a kiágazásában, amelyből a kereszténység eredezteti magát, Jézus tanítása megtiltja az átokmondást, és egyedül a jó beszédre hatalmaz fel. A felebarát- és ellenségszeretet parancsa nem feltétlenül érzelmi energiákat kíván felszabadítani ellenséges vagy ellenszenves személyek irányában, hanem a mindenkor kötelező jó tettel összhangban a beszéd legjobb lehetőségét vetíti előre. Ennyiben áldás például a megbocsátás vagy a megszakadt kommunikáció folytatása. Aki magára nézve érvényesnek tartja ezt a parancsolatot, az hiszi, hogy a jó szó képes befolyásolni a rosszat. Legyen bár a megértés szava vagy követeljen igazságosságot. A kereszténység történetében a szeretet reflexiója összefonódott a helyes cselekvésről való gyakorlati filozófiai és teológiai gondolkodással, ugyanakkor megőrizte az archaikus tudást: a jó szó és tett természetfölötti hatékonyságába vetett bizalmat.

A történelemre érzékeny gondolkodók a huszadik század civilizációs szakadékába tekintve a szeretetparancs megszólítottjainak kudarcát is felismerték. Amikor javaslatot tettek a keresztény világkép radikális megújítására, természetesen nem az eredeti tanítás érvényét vonták kétségbe, hanem a tömegvallás intézményi és társadalmi modelljét minősítették folytathatatlannak. Szembenéztek az egyházi antijudaizmus és a keresztény antiszemitizmus örökségével. Részt vettek a közös gondolkodásban arról, hogy az egyházak és tagjaik milyen felelősséget viselnek a holokauszt katasztrófájáért, amellyel szemben a szeretetvallás hagyománya tehetetlennek bizonyult. Meggyőződésükké vált az is, hogy a politikai katolicizmus – amelyet Magyarországon többek közt már Babits Mihály pontosan jellemzett egy emlékezetes, 1933-ban íródott jegyzetében – olyan képződmény, amely fölött ítéletet mondott a történelem. Továbbélése anakronizmus, amely ismétlődő formájában felerősíti előzményének kártékony vonásait.

Napjaink Magyarországának nyilvános keresztény diskurzusa fő szólamát tekintve nem Babits, hanem Prohászka Ottokár frazeológiájára hajik vissza. Ezzel mutat rokonságot az új alkotmányba felvett egyik kifejezés is: „a kereszténység nemzetmegtartó szerepe”. Ha e szókapcsolat a múltra vonatkozik, akkor tagadja a domináns vallási intézmények szerepét a tragédiában, amely a magyar zsidóságot és a magyarság egészét sújtotta. (Számos egyéb problematikus vonatkozásáról nemrég Fazekas Csaba írt.) Ha viszont „a kereszténység nemzetmegtartó szerepe” kifejezés a jövőre értendő, akkor érdemes talán felvetni e szófordulat értelmezésének tartalmasabb lehetőségét. Lehetne bizonyos – bár nem könnyen kihámozható – pozitív jelentése is, feltéve, hogy a kereszténység fogalma az alapító gondolatot jelöli; s feltéve, hogy a szóban forgó kisebbség megszólal, és segít feltartóztatni a verbális agressziót, a politikai tettlegességet. Kérdés azonban, hogy a vallási beszéd képes-e még ellenszegülni, ha saját erózióját tapasztalja. S nem akkor tapasztalja meg, amikor a politikai szitkozódás műfaji keretében Orgovány Istennel találkozik: duhaj zsidózás fohászra hívó jámbor buzdítással – ez csak egy újabb boncasztal. Hanem akkor, amikor mindezt szótlanul tűri vagy talán észre sem veszi.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!