Mártonffy Marcell
- Részletek
- G-7
- 2011. április 11. hétfő, 04:43
Preambulumokról
Nehéz megbecsülni, hogy kik olvassák az új magyar alkotmánytervezet bevezető szakaszát. Számuk nagyobb, mint azoké, akiknek valamilyen értelemben munkaköri kötelessége – vagy majd az lesz – a szöveggel való foglalatoskodás. Úgy képzelem, hogy többen vannak a politikai publicisztika igényes közönségénél, amely elemzéseket is olvas; vagy előbb elemzéseket, ami szintén indokolt. (Talán nincs is sorrend: kontextusokat olvasunk, és jó, hogy nem egyedül.) Többen lehetnek azoknál is, akikkel időről időre kibővül a rutinos befogadói kör (mert valaki szól nekik: „olvastad?”). Vannak, akik nem olvassák el, ahogy kommentárjait sem, hanem látatlanban helyeslik. Mások legyintenek rá vagy különféle tények ismeretében már nem legyintenek. Nem tudni, hogy az elképzelt halmazokon belül és kívül hányan recitálnák önként a Nemzeti Hitvallásnak vagy Nemzeti Nyilatkozatnak nevezett szöveget.
A nem olvasó persze nem feltétlenül rosszabb olvasó. Van preambulum, amely egyenesen tüntet azzal, hogy nem tart számot olvasásra, mivel egyrészt épphogy létezik, másrészt a lényege egyszavas memoriterként is elsajátítható. Minek hát olvasni? Közönsége – a köz ettől – még érett és tudatos (preambulum)olvasó közönség. Vagy talán értelmező közösség. Alkotmányozó időkben könnyebben felszínre bukkannak alkotmányos emlékeim; laikusként keveset hordozok magamban. Egyikük különösen éles: láttam valamikor egy dokumentumfilmet San Marino hétköznapjairól. A szépséges törpeállam valamelyik elemi iskolájában a tanár didaktikusan (felemelt ujjal) kérdez, s rögtön a választ is megadja. Valahogy így: „Mi tehát köztársaságunk alkotmányának alapzata? A szabadság.” La libertà. Alighanem az akusztikus mozzanat, a jellegzetes dupla bés kiejtés miatt emlékszem vissza rá. Lehet, hogy a tanár elhomályosuló alakja már Fellini-asszociáció. Mondjuk együtt: la libertà. A tanulók („csillogó szemű kisiskolások”) kórusban ismétlik: la libbertà. A filmből nem maradt több emlékképem, a festői várak és városkák máshonnét úsznak be. Kénytelen voltam utánanézni, mivel sem előtte, sem később nem hallottam San Marino alkotmányáról: a köztársaság jogforrásainak alapját az 1600. október 8-án kibocsátott törvénykönyv képezi az 1930-as években meghozott választási törvénnyel és az ősi szokásjogokkal együtt. Különálló alkotmányszöveg nincs, egy 1974. évi törvény, illetve ennek 2002-es módosítása szolgál alaptörvény gyanánt. Utóbbinak van egy rövidke Preambolója is, amellyel az Általános Nagytanács „a szabadság és a demokrácia dicsőséges hagyományának tudatában”, „mindenfajta totalitárius államfelfogás elutasításának” megingathatatlan szándékával, valamint a San Marinó-i nép „polgári, társadalmi és politikai előrehaladásának célját” szem előtt tartva vezeti be a polgárok jogairól és az alkotmányos hatalom gyakorlásának elveiről rendelkező törvényt1. A szabadság dicsőséges hagyománya egyaránt vonatkozik a legrégebbi – jelenleg többek közt filatéliai és numizmatikai termékeit értékesítő – köztársaság féltve őrzött függetlenségére és polgárainak szabadságjogaira, amelyeket az első törvénycikk az emberi jogokkal és a nemzetközi nyilatkozatokkal (így az európai alapjogokkal) összhangban határoz meg, és háromszor is elismétel. San Marino 95 százalékban katolikus ország. Jó okkal feltételezhető, hogy nevenincs alkotmánya értékkonzervatív szemléletet tükröz.
Pironkodva ismerem be, hogy egy kifejezetten nagy ország alkotmányának minimalista preambulumát is mostanában olvastam először, a Republikon Intézet elemzésétől ösztönözve. Ebből megtudható, hogy a német Grundgesetz bevezetője 79 szóból áll (valamivel nagyvonalúbban számolva 59-ből, a többi ugyanis a tartományok felsorolása Baden-Württembergtől Türingiáig), míg a magyar hitvallás vagy nyilatkozat 461 szót tartalmaz. A németországi szöveg kevés értéket említ: az Isten és az ember előtti felelősséget, az európaiságot, a világbéke szolgálatát, a németek szabad önrendelkezését, Németország egységét és szabadságát – valóságos dolgokat. Összehasonlításképpen: Svájc alkotmányának preambulumában, noha szintén szűkszavú, torlódnak a modernség – transzcendens forrásból eredeztetett (Isten nevében kijelentett) – értékei: a teremtett világgal és a jövő nemzedékekkel szembeni felelősség, a szabadság, a demokrácia, a függetlenség, a béke, a szolidaritás, a világ iránti nyitottság, a kölcsönös tisztelet, az egységben megőrzött sokféleség. Csupa olyasmi, amit voltaképp nem is szükséges olvasni: nincs demokratikus énkép, amely ne ismerne magára benne. Nincs olyan svájci sajátossága – holott svájcibb nem is lehetne –, amelyet ne érzett volna magáénak már előzőleg bárki, akinek valóságérzékelését demokratikus hagyományok formálták.
Mit ér a magyar preambulum? A kérdést maga a szöveg kényszeríti ki azzal, hogy esztétikai viszonyt létesít befogadójával. Mezei Balázzsal ellentétben úgy vélem: a szöveg nem szép. Historizáló retorikáját meghatározott ízlés kínálja fel meghatározott ízlésnek, előírva a teljes nemzet azonosulását a hanggal („valljuk”), és egyidejűleg meghiúsítva az azonosulás lehetőségét. Kollektív alanyát és hagyományszemléletét legfeljebb egyfajta csoporttudat és mítoszközösség töltheti meg tartalommal. Nem pusztán terjengősségével nehezíti az elfogadását, hanem azzal is, hogy kihívóan (ennyiben a műalkotások gesztusával) magára szabadítja az irodalom emlékezetét, együtt a kulturális és a történelmi emlékezettel. S mivel mindezek eredendően sokfélék, szakmai és érzelmi konszenzus csak az eltérő szemléletmódok, értékhangsúlyok és tapasztalatok jogát, valamint az ezt kifejező demokratikus mimimumot illetően születhet bennük. Az a kritikus olvasat például, amelyben a nemzeti hitvallás vagy nyilatkozat anakronizmusként mutatkozik meg, a különös stílus közös normává emeléséből giccs és erőszak összefüggésére nézve vonhat le kritikai következtetéseket. Hiszen a kisajátított igazság erőpozícióban kiszámíthatatlan akarattá változik: nem tudni, hogy ez az akarat mikor szánakozik csupán megszólítottjának érzéketlensége miatt, mikor ingerli fel az értetlenség, és mikor dönt úgy, hogy nem tűri tovább az ízlések és meggyőződések ellenállását. A nemzeti hiszekegy ráadásul a képviseleti líra kedvelőiben sem bízhat meg: ők könnyen találnak jobb Petőfit és Adyt, Illyést, Petrit és kortársakat. A hagyománytisztelő polgár pedig szívesebben ismétel bevált (konstitutív és konstitucionális) elveket, mint vall forradalmi szívvel nemzeti hitet. Az alkotmánytól felelős szabadságának háborítatlanságát, előszavától ennek tömör kinyilvánítását várja. A transzcendens megalapozás nincs ellenére, egyetért tehát Böckenförde sokat idézett mondásával: „A szabadelvű, szekularizált állam olyan feltételekből él, amelyeket önmaga nem szavatolhat.” Csakhogy a neves német katolikus alkotmányjogász e feltételeket maga is a szabadság egyetlen szavában összegzi, egyebek közt a San Marinó-i preambulummal összhangban.
___________
1 - Dichiarazione dei diritti dei cittadini e dei principi fondamentali dell'ordinamento sammarinese. San Marino, 2002, 8–9.
