Nekünk a Securitate kell
- Részletek
- 2011. április 08. péntek, 03:57
- Endrődi Gábor
Címlapokra nem került, nemrég mégis szegényebb lett egy névvel a köztelevízió dicsőségtáblája. Nem közkatonáról van szó: történetünk hőse abban az időszakban foglalta el az állami televízió második számú pozícióját, amikor a bizonytalanság évtizedei után a nép végre visszafoglalta a képernyőt a nemzeten élősködő idegenektől. Ha hinni lehet a híreknek, ő volt az egyik motorja, mondhatni spiritus rectora a közmédia áramvonalasításának, a centrális akarat eme újabb diadalának. Ezúttal még a szokásos hiszti is elmaradt, hogy közszereplő-e az illető vagy sem.
Az igazán érdekes a történetben az, hogy a hír, mely szerint az intendáns a Ceausescu-rezsim idején éveken keresztül jelentéseket írt a Secunak, nem valami történészi kutakodás vagy az archívumok megnyitásának eredménye. Nem, a hír egyszerre csak nyilvánosságra került, mintegy véletlenül. Talán jó néhányan tudtak az intendáns előéletéről, de akkor és annyi még belefért a nemzeti médiapolitikába, s ugyanők csak később látták elérkezettnek az időt, hogy felrobbantsák a petárdát.
Tévúton jár, aki azt gondolja, hogy itt most morális problémákat fogunk feszegetni. Távolról sem. Még azt az egyébként magától adódó kérdést sem tesszük fel, milyen feladat lehet magyarként magyarokról jelentéseket írni a román állambiztonságnak, és ezzel a háttérrel avanzsálni a magyar nemzeti televízió egyik meghatározó személyiségévé. Egyébként a jelentések szövegét ismerők egyöntetűen állítják: alapos, tényszerű, jól hasznosítható dolgozatok voltak ezek, a rátermettség és az elkötelezettség ritka összetalálkozásának gyümölcsei.
Alaposabb elemzés után viszont a dolgok egészen más megvilágításba kerülnek. Emberünket bizonyára nem vezette más, mint a választási eredmények feltételen tisztelete, amivel csak egyetérteni lehet. Akkoriban a Conducator rendre kilencvenkilenc százalék feletti választási győzelmeket aratott, ami a sikeresebb években majdnem száz százalékra kúszott: mégis, honnan sejthette volna hősünk, hogy nem egészen rendjén való, amit tesz? Akár egyfajta nemzeti konzultációnak is felfoghatta a jelentéseket, hiszen azt bárki beláthatta, hogy az államelnök nem beszélheti meg a fontos ügyeket mind a huszonvalahány millió polgárával. Mert végül is miről szóltak ezek az írások? Ártalmatlan kis magántitkokról, esetleg arról, hogyan halad a párthatározatok időarányos teljesítése; csupa olyasmiről, amiről akkoriban magyar értelmiségiek beszélgettek a Szamos-parton, ha néhanapján összejöttek. Aztán majd a megfelelő emberek összegzik a jelentéseket; így formálódik a nemzet ügye.
Történetünk hőse valószínűleg akkortájt sajátíthatta el azt az azóta is kulcsfontosságú alapképletet, hogy vagy mi vagyunk hatalmon, és akkor a nép megfellebbezhetetlen akarata érvényesül, vagy az ellenség, és akkor az idegen uralom nehéz időszaka következik. Egy ilyen egyszerű igazság egyenesen a sztratoszférába emelheti ismerőjét. Talán ott tanulhatta meg, hogy a nép hangját nem lehet elfojtani a nemzetközi fináncoligarchia átlátszó trükkjeivel, mindenféle BBC etikai kódexekkel, paritásos irányító testületekkel meg efféle sületlenségekkel. Hogy a kétfrontos harc alapkövetelmény.
Nicolai et Elena – flickr/cod-gabriel
Minden a helyére került tehát. Mégis, egyvalami nem hagyja nyugodni az embert és megkeseríti a szájízét. Hogy most, amikor az elnyomás évei után végre adódik egy igazán izgalmas, testhezálló feladat, az állampárti köztelevízió újjáélesztése, miért kell nekünk mindjárt a külföldhöz rohangálni. Hogy mikor látjuk be végre, már nem 2006 szeptemberét írjuk, amikor a diktatúra rendőrsége olyan kíméletlenül rátámadt a békésen, kimondottan építő szándékkal gyújtogató fiatalokra. S most, amikor végre saját kezünkbe vettük a sorsunkat, vajon miért tartja magát az a makacs kisebbrendűségi érzés, hogy egy tisztességes, egypárti médiaszabályozást csak a román kollégák tudnak megfelelő színvonalon megalkotni? Hát nincs erre a mi hazánkban megfelelő ember, nincs elég szellemi kapacitás, ha máshol nem, abban a testületben, amelyet anno kedveskedve APO-nak nevezett kicsi és nagy?
Mert tévedés, hogy az a jó apa, aki engedi, hogy a gyerekek mindenfélét firkáljanak és beszéljenek bele a vakvilágba. A jó apa, ahogy azt a szép emlékű Agitációs és Propaganda Osztály is tette, orientál, terelgeti az apróságokat a helyes útra, de míg a gyerekek hancúroznak, csendben a jövőre függeszti tekintetét. S kíméletlen a haza ellenségeivel szemben. Annak idején szeme egyetlen villanásával a határon túlra parancsolta az egységbontókat, a Heller-féléket: szaladjanak csak a megbízóikhoz, panaszkodjanak Párizsban, New Yorkban, ahogy a szájukon kifér, a magyar nemzet csak kacagni fog rajtuk.
Most, amikor végre a svábhegyi és a lyukóbányai kiskertekben egy ütemre dobbannak a szívek, a magyar nép új alkotmánnyal köszönti a tavaszt, s a rendvédelmi dolgozók végre szabadon, félelem nélkül, sok-sok tízezres tömegdemonstráción emelhetik fel a szavukat a brit kormány durván megszorító politikája ellen, erősödik a bizonyosság: közel a heppi end. Talán az Ezüsthajó is.
Endrődi Gábor közgazdász, cégvezető
