Daniel Cohn-Bendit, Orbán Viktor: ellentétes demokráciafelfogások
- Részletek
- 2011. április 07. csütörtök, 04:01
- Marsovszky Magdolna
2011. január 19-én tartotta az Európai Parlament azt a meghallgatást, amelyen Daniel Cohn-Bendit a Médiatörvény ürügyén – ennél enyhébben nem is lehetne fogalmazni – beolvasott Orbán Viktor miniszterelnöknek. Azóta többet hallunk az európai Zöldek frakcióvezetőjéről, mint az elmúlt években összesen. Úgy látszik, „Dany le Rouge” fellépése nehezen megemészthető. Nem baj. A magyar társadalomnak csak hasznára válik, ha egy-egy hasonló esemény „megfekszi a gyomrát”.
Az EU parlament nevezetes napja után már január 27-én találkozhattunk a zöld politikussal, mégpedig MIÉP által kiadott Magyar Fórum címlapján. Nagyméterű portréja mögött a még nagyobb Dávid-csillag, valamint a majd egyoldalas cikk címe „A gyerekmolesztáló” is első látásra jelezték, hogy itt bizony – mint oly gyakran – antiszemita támadás tanúi vagyunk. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy az Orbán-kormány egyik prominens tagja, mégpedig Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos portréja is ugyanazon a címlapon volt látható, igaz kisebb méretben, ellenben egészoldalas interjúval a 9. oldalon, aminek az „üzenete” a nyugatabbra fekvő demokráciákban minden kétséget kizáróan úgy csapódik le, hogy a kormánybiztos úr, s ráadásul a kormány is, szimpatizál az újsággal és tartalmával.
Március 15-en Tarlós István főpolgármester idézte fel a Cohn-Benditet: „Ezek az emberek még azt sem tanulták meg, pedig számos európai állam példázza, hogy lehet nagy nemzetközi közösség tagjává válni úgy is, hogy közben ne alázzuk önként nemzeti identitásunkat. Ehelyett külhonba szaladgálnak kicsinyes érdekeik védelmében Cohn-Benditekhez, rossz hírét kelteni saját hazájuknak.”
Ezeknek a mondatoknak is van antiszemita kicsengésük, persze az antiszemitizmusnak nem a szűkebb „zsidóellenesség”-két való értelmezését, hanem a tágabb definícióját alapul véve, miszerint az „kulturális kód” vagy „világnézet”. Ugyanez a retorika ismert volt a német nemzeti szocialista retorikában és ideológiában is, amely állandóan azt hangsúlyozta, hogy a „nemzeti identitásukat alázni” az „idegenlelkűek” és a „nemzetárulók”, a „nép ellenségei” szokták, így ezek a kifejezések már Hitlert megelőzően is egyértelműen antiszemita sztereotípiákká váltak. Azt is tudni kell, hogy annak idején is antiszemita szitokszavakkal támadták a szociáldemokratákat, kommunistákat és liberálisokat, ezzel állítva, hogy „zsidóbérencek”, s a támadások akkoriban is teljes mértékig függetlenek volt az érintettek önmeghatározásától, identitásától, sőt a zsidó szó említése nélkül is megértette mindenki, hogy ki a „hazaáruló”.
Március 22-én a Bolgár Györgynek adott interjújában Prőhle Gergely, a Külügyminisztérium helyettes államtitkára utalt vissza az eseményre: „a magyar miniszterelnök Cohn-Benditnél jóval elegánsabban, de nagyon határozottan visszautasította [Cohn-Bendit „támadását”], és azt gondolom, hogy ez az a típusú támadás, amit nemcsak most és nemcsak március 15-e alkalmával, hanem mindig és minden körülmények között vissza kell utasítani.”
Ezeknek a mondatoknak ugyan önmagukban nincs antiszemita kicsengésük, ellenben hozzátartoznak ahhoz a nagyobb és Magyarországon jól ismert gondolatkörhöz, amelynek az az üzenete, hogy egy „törpe, hazáját nem szerető kisebbség” tartja kézben, támadja – ráadásul „külföldi szövetségesei bevonásával” – a „hazaszerető” többséget, melynek a feladata a „haza, a nemzet megvédése”.
Hogy ez mennyire veszélyes gondolat, azt leginkább Németországban szocializálódott emberek tudják, akik már az általános iskolában tanulhatják, hogy ha a „haza ellenségei”-vel szembeni antiszemita támadások követeztében kialakul a „haza védelmére” irányuló jogosnak vélt igény, akkor ennek mekkora szerepe van valamely jövendő erőszak és mekkora szerepe volt a holokauszt előkészítésében. Ez az igény késztet ugyanis sok „nemzeti forradalmárt” arra, hogy megalakítsa a legkülönbözőbb „védegyleteket” és „nemzetvédő gárdákat”, és egy idő után az „ideát”, következetességet követelve, átültesse a gyakorlatba (lámpavasra kössön, szociálliberális politikusok házaira molotovkoktélt dobjon, megtisztítsa a „hazát az élősködőktől” stb.). Nem felmenteni szeretném az elmúlt évek szocialista, liberális kormányait az alól a felelősség alól, hogy nem léptek fel határozottabban a „nemzetvédő” tendenciák ellen, sőt részben maguk is részesei voltak az ilyen típusú „nemzetvédelemnek”, de azt is tudni kell, hogy az antiszemita támadásokban olyan erős az antikommunista és az antiliberális nyomás (az antiszemitizmus tipikus megjelenési formái), hogy ha egy nagy párt ezekkel mozgósít, akkor ellene a harc esélytelen lesz, mert minden baloldaliból, szocialistából, szociáldemokratából, liberálisból egy idő után kérlelhetetlenül „eltávolítandó zsidó” lesz. Egyúttal szeretettel felhívnám az LMP figyelmét is arra, hogy vigyázzon, mikor veszi át a reflektálatlan Gyurcsány-kritikát, mert az Magyarországon, éppen a leírtak miatt, az antiszemitizmus kategóriájába tartozik. A jobbikkal való némely LMP-s együttműködésről már nem is beszélek, ez Cohn-Benditnél egészen biztosan nem fordulhatna elő.
*
Március 19-i keltezéssel az LMP kiadta Cohn-Bendit közleményét a hazai sajtóban róla megjelentekre reagálva. Visszautasít minden vádat, s leszögezi, hogy „Franciaországban a Nemzeti Front kivételével minden politikai párt visszavonta az állításokat és bocsánatot kért”, de a „tendencia jól láthatóan mégis folytatódik – ezúttal Magyarországon”.
Tagadhatatlan, hogy szükséges volt a közlemény kiadása, de Magyarországon az ilyen helyreigazítások, visszautasítások majdhogynem fölöslegesek, hiszen, ha az egész kormányközeli vagy úgynevezett szélsőjobb kommunikáció a sztereotípiákat nyomja szinte éjjel-nappal, akkor nyilván az marad meg a fejekben. Hasonló a helyzet a kormánykritikus filozófusok elleni támadásokkal. Hiába nyerik mostanában egyik helyreigazítási pert a másik után, a fejekben a kormányközeli kommunikáció intenzitása már elültette a csírát, s az amúgy is virulens „kritikus/ liberális elitellenesség” (szintén antiszemita sztereotípia) újabb lökést kapott, ami idővel vélhetően pályázatok visszautasításában jelenik majd meg.
Az Orbán Viktor és Daniel Cohn-Bendit közötti demokráciafelfogás ellentéte mindenesetre antagonisztikus, s ezt nemcsak Orbán arckifejezése tette nyilvánvalóvá, amelyről, miközben hallgatta a szemrehányásokat, lerítt, hogy egyszerűen semmit sem ért belőlük. Erre maga Cohn-Bendit az EU-s vitanap vacsorája utáni sajtótájékoztatón is utalt, amikor azt mondta, hogy Orbán láthatóan képtelen megérteni, hogy a demokrácia a kisebbségek védelmének a garanciája kell hogy legyen és nem fordítva. Kijelentése bizonyítja: megértette az orbáni és a mostani kormánykoalíció demokráciafelfogásának a lényegét. Mert ez a lényeg, vagyis a fent említett, jogosnak vélt „nemzetvédelem” – a „valamely többség védelme” címszó alatt – már manifesztálódott is a Médiaalkotmányban. Hogy mit jelent a többség védelme a kisebbségi, annak kikiáltott vagy annak vélt csoportok ellen, azt az elmúlt néhány hónapban már észrevehettük, amikor roma bűnözők az elkövetett cselekményeikhez képest azért kaptak aránytalanul nagy mértékű büntetést, mert azt is rájuk fogták, hogy a többség, vagyis a „magyarság” kiirtására törekednek. Hasonlót maga Cohn-Bendit is megtapasztalhatott, hiszen ő azért született Franciaországban, mert szüleit 1933-ban, sok más sorstársukkal együtt, pontosan a „többség védelme” miatt üldözték el Németországból.
Daniel Cohn-Bendit – sygnum.com
Cohn-Bendit a Német Szövetségi Köztársaságban a hatvanas évek közepétől egyre erősödő német diáklázadások APO (Außerparlamentarische Opposition) rövidítéssel jelölt civil mozgalmának az egyik prominens figurájává vált. A mozgalom az akkor igen csekély parlamenti ellenzék miatt szinte korlátlan hatalommal rendelkező kormányzó CDU-SPD nagykoalíció ellen irányult. Az APO-nak, hibái mellett is, óriási szerepe volt többek között a német fasizmus bűneinek felvállalásában és a demokratizálási folyamat élénkítésében, valamint az antiautoriter nevelési struktúrák kidolgozásában. Ezt Cohn-Bendit egy úgynevezett antiautoriter óvodában óvóbácsiként a gyakorlatba is megpróbált átvinni. Az APO tagjai marxista alapokról indultak, de antikommunisták voltak, amennyiben elítélték a szovjet típusú kommunizmust, s intellektuális mozgalom lévén, közvetlen kapcsolatban álltak egyetemekkel és kutatókkal, többek között olyan hírességekkel, mint Jean-Paul Sartre, a francia egzisztencializmus képviselője, valamint Ernst Blochhal, Theodor W. Adornóval, Herbert Marcusével és a Frankfurti Iskola többi tagjával, akik az egyetemeken dugig telt előadótermekben, éjszakába nyúló vitákat is folytattak a diákokkal.
Marcuse és a német diákmozgalom, 1968 – coloradio.org
Mindezt Orbán Viktor ellenforradalomként értékeli. Ez egyértelműen kiderül 2007-es tusnádfürdői beszédéből: szerinte „amikor arról beszélünk, hogy a 68-asok azt mondták, hogy az egyént a szabadság érdekében meg kell szabadítani a vele született tulajdonságoktól, akkor olyasmire gondoltak, mint a nyelv köteléke, amitől szabadulni kell, a származás köteléke, amitől szabadulni kell, és a nemi identitás is, amely kötelék, és amitől jobb, ha az ember szabadul. Mindennek a gondolkodásmódnak a kerete az a morális relativizmus volt, amit köznapi nyelven úgy fogalmazhatok meg, hogy nincsen jó és rossz, csak ’attól függ’ van. Ez a 68-as életérzés, a kulturális ellenforradalom lényege. […] Természetellenes életformát kényszerítenek az európai emberekre. […] Európában mindazt, amit most elmondtam a korszellemről, azt két betűvel foglalták össze, amit angolul úgy mondunk, hogy PC, azaz politikailag korrekt. Ez azt jelentette Európában, hogy ha valaki a hazáról beszélt, akkor azonnal nacionalizmussal kellett bélyegezni. Ha valaki a családról beszélt, akkor homofóbnak kellett nyilvánítani. Ha a nemzetről kezdett beszélni, akkor megtámadták az antiszemitizmus vádjával.”
Orbán szövege bizonyítja, hogy ténylegesen semmit sem ért 68-ból, illetve a demokráciából. Amit ért, az a népnemzeti gondolat, amelynek lényege már itt is tökéletesen megjelenik (a származási kategória, a magyar nyelv védelme és a nemzetvallásos attitűd), még akkor is, ha explicit módon csak egy évvel később fogalmazza meg egyházi emberek előtt.
Jean-Paul Sartre és Daniel Cohn-Bendit Stuttgartban, 1974. december 4. – AP Archiv
Cohn-Bendit viszont tökéletesen érti, miről van szó, hiszen ezt tanulta a hosszú éveken át, mint ahogy a legtöbb német politikus és kutató idővel akaratlanul is magáévá kellett hogy tegye a Frankfurti Iskola tanításait. Értik, vagy legalábbis érzik, hogy itt a népnemzeti gondolattal állnak szemközt, s ez riasztja őket. Azt is tudják, hogy a népnemzeti gondolat velejárója az ellenségképgyártás, vagyis a „nemzet ellenségeinek” antiszemita sztereotípiák segítségével való támadása.
Így aztán azt is értik, amikor Orbán olyan mondatokat mond, mint amilyenekkel 2007-ben befejezte a beszédét, s amelyek, mint azóta látjuk, célba is értek: „Új jobboldalra van szükségünk, amely nemzeti, demokrata, versenybarát és szociális. […] Nézzük, milyen választ adott a megváltozott korszellemre a baloldal Magyarországon. […] Egyenesen fogalmazva: miközben mi azt mondjuk, hogy ennek az új jobboldalnak nemzetinek kell lenni, a baloldal továbbra is internacionalista […] a nemzeti dimenzió indifferens számára.”
1968 (a harmadik képen Daniel Cohn-Bendit) – thebeatlescompleteonukulele.com
Cohn-Bendit látogatása után a Hír TV-nek adott interjújában, 2010 április 1-jén Orbán újra megerősítette négy évvel ezelőtti gondolatait: „Vagyunk mi mindannyian magyarok. […] És bennünket különböző dolgok kapcsolnak össze: nyelv, kultúra, származás.”
Ezzel a miniszterelnök újra hitet tesz a népnemzeti gondolat és nemzetfelfogás mellett, mégpedig a definíció olyan klasszikus értelemében, ahogyan ezt eddig nem tette: hitet tesz a származás mellett, sőt kiejti a „biológia” szót is, amikor azt mondja: „Magyarok volnánk, ráadásul van, aki ezt nemcsak biológiai ténynek tekinti, hanem ennél sokkal többnek, tehát, amiből dolgok következnek a számára, az én számomra is következik néhány dolog, ezt a tényt be kell vallani és meg kell nevezni.”
Hogy a népnemzeti gondolkodás és nemzetfelfogás mennyire generálja a kirekesztést, hiszen a tudományos definíciója szerint is „ellenségképgyártásra van utalva, hogy önmagát megvalósítsa”, bizonyítja, hogy a miniszterelnök is már egy következő mondatában kitér a „nemzet ellenségeire” akik elsősorban a szocialisták: „A nemzet témája [...] az összetartozás [...] oly mértékben idegen a Szocialista Párt számára, hogy ebben a kérdésben a tagadáson túl érdemi hozzászólással még nem találkoztam.”
Egy lélegzetvétellel később pedig az anticiganizmusra játszik rá, amikor a gyerekek után járó szavazójoggal kapcsolatban kimondja: „Azt is látom, ne kerülgessük a forró kását, hogy ugye, amikor ez a gondolat először napvilágot látott, akkor a magyar közvélemény egy pillanatra [...] megrázkódott, mert hirtelen kiszámolta, hogy az országon belüli etnikai arányok meg fognak változni a választáskor. Hiszen a roma családokban sokkal több gyermek van [...] mint a nem roma családokban.”
Hiába védi meg az Alkotmánnyal kapcsolatban is a „társadalomban” gondolkozó „politikai állam” kategóriáját, amit felvázol, az az „etnikai nemzet”, amely (származási, biológiai) közösséget lenne hivatva teremteni: „Az alkotmány közösséget akar teremteni” – mondja, s a következő mondatban újra felvázolja a közösség sztereotip ellenségképét, amelytől a közösséget meg kellene védeni, s ez nem más, mint a dolgozatom elején említett „nemzetvédelmi” momentum: „Egy alkotmánynak meg kell védenie azt a közösséget, amely azt létrehozta. [...] A mostani Alkotmány nem védett meg a nemzeti vagyon elkótyavetyélésével szemben, mondhatnám, kilopták a szemünket, ellopták a magyarok életéhez szükséges feltételek tekintélyes részét, és ha most nincs kétharmad, akkor már mindent elloptak volna, a földtől a vízzel bezárólag, tehát nem védett meg bennünket az ellen, hogy kifosszanak és [...] hogy a jövőnket zálogba tegyék. Márpedig ezt tették, mert eladósították az országot.”
Dolgozatom végén meg kell említenem még valamit, amit Cohn-Bendittel együtt sokan mások is kritizálnak, és ahogy látom, félreértenek. Ez az Alkotmányban és Orbán által a beszélgetésben is említett „kereszténység nemzetmegtartó ereje”. A mostani Alkotmánytervezetben és a népnemzeti koncepció híveinek a kommunikációjában ugyanis kevésbé magáról a kereszténységről van szó, tehát arról, amit úgy hívunk, hogy istenhit vagy vallásosság, hanem sokkal inkább arról, ami a „nemzetbe vetett hit”, a „nemzetvallás” vagy szakkifejezéssel élve a „nemzet szakralizálása” kategóriájába tartozik. Ennek a megjelenítője a preambulumban a „Nemzeti hitvallás” kifejezés. Ha jól sejtem, nem véletlenül nem került a fordításba a preambulum, ugyanis pontosan ez az a pont, amelyből külföldön azonnal kibukott volna a népnemzeti gondolkodás.
Mindezek tükrében igen fontosnak érzem újra és újra felhívni a figyelmet arra, hogy a népnemzeti gondolat, a népnemzeti nemzetfelfogás mennyire szorosan összefügg a rasszizmussal. Itt ugyanis, mint a rasszizmusban, kulturális, politikai és szociális folyamatok biologizálásáról van szó (s egyáltalán nem valamiféle valóságos „fajok” létezéséről). A származási és biológiai kategóriák szerinti nép-, illetve közösségi forma meghatározása vezetett Németországban a holokauszthoz. Az Alkotmány mostani ellenzőinek ezt a végső soron nem jogi, hanem kulturális kategóriába tartozó problémát nagyon komolyan kellene venniük. Ugyanis ebben nemcsak egyszerűen arról van szó, hogy a népnemzeti koncepció nem demokratikus és szembe megy az európai gondolattal, hanem arról is, hogy itt egy olyan jövőkép körvonalazódik, amelyben a további kirekesztés és nagy valószínűséggel a nyílt erőszak borítékolható.
Marsovszky Magdolna antiszemitizmuskutató, kultúrpolitikus,
a németországi Villigster Forschungsforum zu Nationalsozialismus,
Rassismus und Antisemitismus e. V. vezetőségi tagja,
10 éven át a németországi Kultúrpolitikai Társaság
Bajor Szekciójának vezetőségi tagja
Korábban a Galamusban:
Hol vannak az antifasiszták Magyarországon?
Antiszemitizmus Magyarországon, avagy hogyan csaphat át egy ideológia erőszakba?
G-7