Bauer Tamás
- Részletek
- 2011. április 06. szerda, 02:48
- Bauer Tamás
A médiavita magva
Itt járt Budapesten Frank La Rue, az ENSZ sajtószabadság-ügyi különmegbízottja, találkozott sok mindenkivel, konzultált a kormány illetékeseivel, és súlyosan elmarasztaló véleményt mondott a Fidesz médiatörvényéről. Akárcsak az európai intézmények, ő is az egypárti médiahatóságot, a hatósági ellenőrzésnek az írott sajtóra és az internetre való kiterjesztését és a „kiegyensúlyozottság” követelményét kifogásolta. Kovács Zoltán államtitkár, aki közös sajtótájékoztatót tartott a vendéggel, majd megint sorra járta az ügyben a tévéstúdiókat, szintén ugyanazokat az érveket ismétli, mint januárban és februárban. Két fő érve: a korábbi, több párti médiahatóság nem működött, a sajtószabadságot pedig nem fenyegeti veszély, hiszen mindenki azt ír, azt mond a törvény hatályba lépése óta is, amit akar, és nem történik semmi baja.
A magam részéről nem tartom szerencsésnek, hogy az elmúlt hónapokban a süketek párbeszéde folyt. Ott ácsorgott ötvenezer ember az Erzsébet híd pesti hídfőjén, kitűnő beszédeket hallhattak a sajtószabadság és általában a szabadság fontosságáról, és magától értetődőnek tekintették, hogy igazuk van. Hallgatom az államtitkárt vagy a Fidesz politikusait, köztük az érdemdús Deutsch Tamást, aki annak idején a prágai Vencel téren és ellenzéki képviselőként a magyar Országgyűlés kulturális bizottságában is a szabadság rendíthetetlen harcosának bizonyult, akik azzal nyugtatgatnak bennünket, hogy a sajtószabadság sértetlen.
Érvelésük arra támaszkodhat, hogy mindeddig valóban nem sújtotta semmilyen retorzió az írott sajtót, a nem fideszes rádió- és tévéadásokat (tudtommal ma egyetlen ilyen országos tv-adás és egy, az ország felén fogható rádióadás van). Ne vitassuk: ez igaz. Elhangozhatnak, leírathatnak a leggyalázatosabb dolgok is (amit sok demokrata bajnak tart, én nem, ez egy hosszú ideje tartó vita, de most tegyük félre), és az is igaz, amire Orbán Viktor hivatkozott az Európai Parlament vitájában, hogy mindent le lehet írni büntetlenül róla is. Ma.
Van azonban egy fontos elem, mégpedig ma, amikor Szalay Annamária hatósága még senkit sem büntet az új törvény alapján, ami mégis a médiatörvény ellenzőinek bizalmatlansága mellett szól. Az Alkotmány és annak alkotmánybírósági értelmezése alapjában persze azt mondja, hogy a sajtószabadság azt jelenti, hogy mindent le lehet írni és el lehet mondani. De van itt még egy elem, amit az Alkotmánybíróság leszögez, noha a hatályos alkotmány nem tartalmazza, csak az 1995-ös médiatörvény, és nem tartalmazza a Fidesz alaptörvénye sem. (Érdekesség, hogy a Petrétei József igazságügy-minisztersége alatt készült alkotmánytervezet viszont tartalmazza ezt az elemet, és egyebek mellett ez is az erényei közé tartozik.) A közszolgálati rádió és televízió semlegességéről, kiegyensúlyozottságáról van szó. Miután újságot bárki kiadhat, internetes portált bárki indíthat, ezzel szemben a frekvenciák száma véges, közszolgálati rádió és televízió pedig csak egy-kettő lehet, és az minden háztartásba ingyen eljut. A közszolgálati rádió és televízió kiegyensúlyozottsága tehát alkotmányos követelmény. A közszolgálati televízióról viszont a Fidesz hatalomátvétele óta (amely ott már jó félévvel a választások előtt megtörtént) elmondható, hogy abban pártatlanságnak, kiegyensúlyozottságnak nyoma sincs, az mostanra a Hír TV és az Echo TV után a Fidesz harmadik televíziója lett. Világosan megmutatkozik ez a közéleti műsorok szereplőinek megoszlásában, és a műsorvezetők politikai elfogultságában: abban, ahogy a kormányzati és fideszes interjúalanyokkal kritikátlanul alákérdező interjúkat készítenek, kérdéseiket ugyanaz a nézet hatja át, mint amit a válaszadó képvisel, az ellenzékiekkel szemben viszont az agresszivitásig menően durvák. „Szakértőket” jobbára csak a Fidesz holdudvarából hívnak a stúdióba. A közéleti műsorokból eltűntek mindazok a neves, korábban szakmailag elismert televíziós újságírók – idősek és fiatalok egyaránt –, akiket nem tekint bizalmasának a Fidesz. Ez elégséges alap ahhoz, hogy médiaügyben bizalmatlanok legyünk a Fidesz-kormány iránt.
Az államtitkárnak azzal az érvével szemben, hogy eddig nem korlátozta a fideszes médiahatóság a közszolgálati körön kívüli médiát és az írott sajtót, azt kell mondanunk, hogy ez majdnem igaz, de semmi biztosítéka nincs annak, hogy így is marad. Ma azért majdnem igaz, mert a frekvencia-engedélyeknek mindössze néhány hónapra való meghosszabbítása máris kiszorítja például a Klubrádiót a hirdetési piacról, az ott érzékelhető politikai korlátok mellett, és ezzel gazdaságilag lehetetlenülhet el a független csatorna. Egyelőre nem tudni, hogyan történik majd a frekvenciák végleges elosztása, de azok után, ami a közszolgálati adókkal történt, no meg ami az élet minden más, a Fidesz által uralt szférájában háromnegyedév óta történik, nem lehetnek illúzióink. És itt jutunk el az alapkérdéshez: van-e az új média-törvénycsomagban bármiféle garancia arra, hogy a fideszes hatóság ne szorítsa ki a médiapiacról a neki nem tetsző hangot? Kovács államtitkár és társai arra hivatkoznak, hogy eddig nem tette, és a jövőben nincs is ilyen szándéka. Csakhogy a demokratikus jogállamot nem az különbözteti meg az önkényuralmi rendszertől, hogy a hatalmon levőket jó szándékok vezetik, hanem hogy az államrend garanciákat tartalmaz arra, hogy ha vannak is rossz szándékaik – a hatalmon levőknek gyakran vannak –, azokat ne érvényesíthessék. Ez az elem nem kerül elő a médiavitában, amikor néha-néha nem Fidesz-párti újságírónak nyílik alkalma kérdezni őket: mi a garancia az új rendszerben a sajtószabadság korlátozása ellen. Merthogy nincs ilyen garancia.
Kovács államtitkár másik, rendre ismételgetett érve, hogy amíg olyan ORTT felügyelte az elektronikus médiát, és olyan kuratóriumok működtek a közszolgálati médiumok fölött, amelyekben kormány és ellenzék paritásos alapon vett részt, és jelen voltak bennük civil kurátorok is, addig a modell működésképtelen volt. Emlékezetes, hogy milyen nehézségekbe ütközött új rádió- és televízió-elnökök megválasztása kétszeres (a kuratóriumi elnökségben illetve a nagy kuratóriumban) kétharmaddal – ismételten nem is sikerült. Ugyanarról van szó, mint az alkotmánybírák vagy az Állami Számvevőszék vezetői esetében. Az alkotmánybírói helyek ügyében is újra meg újra nehézségekbe ütközött a kormányoldal és az ellenzék egyetértésének elérése a lejárt mandátumú alkotmánybírák pótlásánál, a Számvevőszék vezetését pedig egyáltalán nem sikerült megoldani a tavalyi választásokig. Amikor azután a kétharmados többséget elért Fidesz az ellenzékkel való együttműködés nélkül választott új alkotmánybírót és számvevőszéki vezetőket, diadalmasan közölték, hogy helyreállt a jogállam. Ugyanez a helyzet a médiahatósággal is. Kovács államtitkár és az egész Fidesz rendellenes állapotnak tartja az elmúlt húsz év „zavaros” gyakorlatát, amikor a mindenkori kormányoldalnak és ellenzéknek kellett megegyezésre jutni a kormánytól független intézmények vezetőinek kiválasztásában, ami függetlenségük legfontosabb garanciája volt. Azt tartják rendes állapotnak, ha a kétharmados többséggel élve maguk ültetik mindenhova a maguk bizalmi embereit. Így konfliktusmentesen működik a rendszer, hiszen mindenki – mint a korábbi pártállamban – egyetlen akarat végrehajtója.
Ismét megmutatkozott tehát, hogy a médiavita a demokrácia alapkérdéséről szól. Plurális berendezkedést akarunk, elfogadjuk-e a sokféle megegyezés szükségességét, ami egy plurális rendszerrel jár, és ami összhangban van egy modern társadalom érdek- és értéktagoltságával, vagy monolit rendszert akarunk. Európa, a demokratikus világ ide vetődő képviselői a plurális demokrácia értékeit és normáit kérik számon a Fidesz illetékesein. Ők ezt idealizmusnak tekintik, szerintük Magyarországnak olyan – Kovács államtitkár kifejezésével – specialitásai vannak, amelyek miatt az effajta számon kérésnek itt nincs helye. Olyan ez, mint amikor a Kínai Népköztársaság hatóságai tiltakoznak az ellen, hogy a külvilág a nyugati demokrácia normáit kéri rajtuk számon, és nem veszi tudomásul a kínai sajátosságokat.