rss      tw      fb
Keres

Bauer Tamás









Hitek állami szűrőn



Azt írtam korábban az új alkotmány preambuluma ügyében: „Minthogy a ’történelmi alkotmány’ nem állt a népszuverenitás talaján, nem volt köztársasági alkotmány, nem a polgárok egyenlősége alapján állt…” Meg azt is: „Eleve kizárják, hogy egy nem hívő országgyűlési képviselő megszavazza azt.” Orbán alaptörvényével csak hívők azonosulhatnak, a nem hívő magyaroktól a szöveg idegen, mint ahogy idegen tőlük Orbán és párttársainak az alkotmánytervezet parlamenti vitájában hallható retorikája is. Nem érik azonban be a nem hívő magyarok millióinak megalázásával. A „történelmi alkotmányhoz” való visszatérés, az 1945 előtti Magyarországgal való kontinuitás ráerőszakolása a 21. századi Magyarországra további fontos következménnyel jár: az állam arra készül, hogy különbséget tegyen a hívő magyarok között is.

A magyar jobboldal keresztény fundamentalistái már az első Orbán-kormány idején az 1990. évi IV. törvény, az egyházügyi törvény módosításával próbálkoztak. Meg akarták szigorítani az egyházak bejegyzésének feltételeit: ne lehessen egyház hívő emberek mindenféle hirtelen támadt közössége. A huszadik században világszerte vallási megújulásnak voltunk tanúi, és ez Magyarországra is átterjedt, noha a nagy egyházak a pártállammal szövetségben igyekeztek ezt minden eszközzel akadályozni. Részben a régi, sokak szemében hitelüket vesztett egyházakon belül jelentek meg új közösségek, részben a nagy egyházakon kívül, velük szemben alakultak újak, és megjelentek Magyarországon a világ más részein gyökerező vallási csoportosulások is, melyek keretei között sokan találtak maguknak új lelki azonosulási lehetőséget. A rendszerváltást követően, amikor állam és egyház szétválasztásának a régi alkotmányban is leírt tétele az Állami Egyházügyi Hivatal megszűnésével és az állam semlegességét rögzítő vallásügyi törvénnyel valósággá vált, háborítatlanul terjedhettek az új hitek, megerősödhettek az új lelki közösségek. Ha volt Magyarországon 1989 után vallási reneszánsz, az ezekben a közösségekben történt, míg a régi egyházak befolyása –  papjaik várakozásával szemben – nem növekedett a társadalomban. Az e fölötti csalódottság késztette a parlamenti politikában jelen levő híveiket arra, hogy törvényhozási eszközökkel próbáljanak rendet teremteni a hitek világában. 2010-ig azonban a parlamenti erőviszonyok nem tették ezt lehetővé.

A Fidesz kétharmada annyi más mellett erre is megteremtette a lehetőséget. Az új alaptörvénnyel elsősorban az állam és egyház szétválasztásának üzentek hadat, mint erről már írtam. Az új egyházügyi törvénnyel készülnek megtenni a következő lépést: visszatérni ahhoz az 1945 előtti állapothoz, amikor az állam különbséget tesz az egyházak között. Megvalósítják azt a régi tervet, hogy szigorítják az egyházként történő bejegyzés feltételeit, s a mai, több mint háromszáz egyházból kevesebb mint száz marad. A hivatkozási alap egy évtizede változatlan: a ma bejegyzett egyházak között Szászfalvi László illetékes államtitkár, civilben református lelkész szerint „sok olyan is található, amely nem folytat vallási tevékenységet”. Kétséges, hogy vajon tényleg több mint kétszáz álegyház működne az országban, de ennek elfogulatlan megítélését aligha várhatjuk attól az államtitkártól, aki maga is az egyik régi egyház papja.

Az egyházak körének szűkítésénél is súlyosabbnak tartom a tervezett törvény másik újítását, amely valójában nem új, hanem – mint annyi minden, amit a Fidesz csinál – nagyon is régi: különbséget tesz a továbbra is egyházként tudomásul vett közösségek között, s kialakítja az első és másodosztályú egyházak körét, megkülönböztetve a történelmi és az elismert  felekezeteket. A magyar politika gesztusaiban folyamatosan jelen van a történelmi egyházak kiemelése az egyházak köréből. A pártállamban képviselőiket ültették be az Országgyűlésbe és az Elnöki Tanácsba, a rendszerváltás óta az állam folyamatosan a történelmi egyházakkal tartott hivatalos kapcsolatot, főpapjaikat hívta meg az állami ünnepekre, az ő egyházi ünnepeikre küldi el az állami méltóságokat. (A szocialista-szabaddemokrata kormányok idején is.) Az 1995-ös médiatörvényben, a nagy kuratóriumokba való delegálásnál törvényben is megjelent a kétféle egyházi kör megkülönböztetése. Most viszont hivatalossá válna – az egykori „bevett” és „elismert” felekezetek megkülönböztetését újrafogalmazva – a történelmi és elismert egyházak megkülönböztetése. Bekerülne a törvénybe, hogy a százéves magyarországi jelenlét vagy a tagok száma alapján választódna ki az egyházak körül a „belső kör”. Ha jól értjük a terveket, akkor a kategorizálásnak nagyon is húsba, pontosabban zsebbe vágó jelentősége lenne: egy százalékos adórendelkezésnek csak egyházak lehetnének kedvezményezettjei, a vallási egyesületek nem, az állampolgári rendelkezéssel juttatott egy százalékokat pedig csak a történelminek minősített kör számára egészítené ki az állam a költségvetésből.

E ponton megállnék. Az egyszázalékos rendszer az, ami egykori képviselői tevékenységemből tartósan megmaradt. A Horn-kormány idején tettünk kísérletet néhány MSZP-s és SZDSZ-es képviselőtársammal – Gellért Kis Gábor akkori bizottsági elnökkel, Donáth Lászlóval, Mészáros István Lászlóval együtt – egyházfinanszírozási reform kidolgozására, s az ebből kialakult álláspont és a katolikus klérus szándékai közötti kompromisszum lett a vatikáni megállapodás. (Ha mi nem ugrálunk, akkor is kötött volna Horn Gyula megállapodást a Vatikánnal, de nem került volna bele az egyszázalékos rendszer, ami állam és egyház pénzügyi elválasztásának csírája volt. Olyan csíra, amely azután nem szökkenhetett szárba, mivel 1998-tól az első Orbán-kormány több tekintetben – a hitoktatók állami fizetésével, a falusi papok külön fizetés-kiegészítésével és egyéb egyházi támogatásokkal – visszakötötte az egyházakat az állami köldökzsinórra, miközben az egyházak ezekről a Horn-kormány idején a megállapodás fejében lemondtak.) Az egyszázalékos rendelkezések fontos jelzést adtak arról, hogy milyen mértékű valójában az egyházak támogatottsága a mai magyar társadalomban. A rendszer bevezetésekor átmeneti intézkedésként mondták ki, hogy az állam bizonyos mértékig – az összes személyi jövedelemadó 0,5, vagyis a lehetséges rendelkezések 50 százalékáig – átmenetileg kiegészíti a tényleges rendelkezések alapján járó összeget, arra számítva, hogy a tényleges rendelkezések összege évről-évre emelkedik majd, amire az egyházak számítottak, s így néhány év elteltével a kiegészítés megszűnhet, az egyházak e nélkül is meg tudnak élni. A rendelkezések összege azonban sokkal lassabban emelkedett a reméltnél, a kiegészítés megszüntetése nem merült fel, maradt a köldökzsinór. Az első Orbán-kormány idején Semjén Zsolt a kormány államtitkáraként megállapodott a Vatikánnal, hogy mindazt a kiterjesztést, amit a Horn-kormánnyal kötött megállapodáson felül nyújtottak az egyházaknak, a továbbiakban a megállapodás részének tekintik, az egyszázalékos rendelkezések kiegészítését pedig nem a rendelkezések megoszlása, hanem az egyházakhoz tartozásra vonatkozó népszámlálási adatok alapján osztják el az egyházak között. Ezzel hozta az állam kedvezőbb helyzetbe a sok-sok születésekor megkeresztelt, de egyébként az egyház életében részt nem vevő passzív követőt számon tartó katolikus egyházat és a többi régi egyházat az új kisegyházakkal szemben, amelyek nyilvántartott hívei többségükben hétről-hétre részt vesznek egyházuk életében, és adójuk egy százalékáról is fegyelmezetten rendelkeznek. Ezt a módosítást a szocialista-szabaddemokrata koalíció azután hatályon kívül helyezte, de hogy ne járjanak rosszul a katolikusok, 50-ről 90 százalékra emelte azt a garantált értéket, ameddig az állam az adófizetői rendelkezések összegét kiegészíti. Ezzel alig maradt valami az állampolgári döntés jelentőségéből: akár rendelkeznek a hívek, akár nem, az egyházak megkapják a személyi jövedelemadó egy százalékát. Egyelőre minden egyház.

Az új egyházi törvény viszont változtat ezen. Akit az állam nem ismer el, annak a javára az adófizető nem rendelkezhet, hiába szeretné támogatni egyházát. Akit az állam elismer, annak a javára igen. Az állami kiegészítés viszont csak annak jár, akit az állam befogad a történelmi egyházak exkluzív körébe.

Nem hallottunk eddig indokot arra, hogy miért készül a fideszes állam szimbolikus és materiális különbséget tenni egyház és egyház között. Látni kell azonban: amikor az állam ezt teszi, nemcsak egyház és egyház, de ember és ember között is különbséget tesz. Az egyik istenhitét többre tartja, mint a másikét. Tőlem, a megrögzött ateistától az egyik is idegen, meg a másik is, de ez az én dolgom, és nem zavar abban, hogy nagyra becsüljem azokat a barátaimat, akik az egyik vagy a másik vallás követői, és őket sem zavarja abban, hogy barátaim legyenek. A huszonegyedik századi államnak azonban semmi alapja rá, hogy istenhitük szerint különbséget tegyen polgárai között. Meggyőződésem, hogy a történelmi és az elismert egyházak megkülönböztetése még az orbáni alaptörvény szerint is alkotmányellenes lesz. Kérdés persze, hogy lesz-e, aki az új egyházügyi törvénnyel szemben az új alaptörvény szerint az alkotmánybírósághoz fordulhat.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!