rss      tw      fb
Keres

Bolgár György interjúi a Galamusban - 2011. március 30.

Deutsch Tamás, a Fidesz európai parlamenti képviselője


Bolgár György: - Gondolom tudja, csiripelni fogunk. Nem csak, de a Twitter ugye csiripelés néven került a magyar köztudatba. És Ön elkezdett ezen írogatni, csiripelni.

Deutsch Tamás: - Így van.

- És azért csiripel, mert ez nagyon rövid bejegyzéseket tesz lehetővé. Azt hiszem, száznegyven karakter vagy mennyi lehet a maximum?

- Így van, egész pontosan. Rövidebb, mint annak idején a régi rádiótelefonokban, ahol ugye csak százhatvan karaktert engedett meg egy sms. Tehát ez még a rövid szöveges üzenetnél is rövidebb.

- Igen. Szóval mondjuk úgy, hogy epigrammákat ír.

- Nagyon kedves.

- De miért arról, hogy menjen – és most finomra fordítom – a búsba Gyurcsány Ferenc?

- Nekem az tetszett meg a Twitterben, a twittelésben, hogy ez egy olyan műfaj, ami akkor érdekes, akkor vonzó, akkor tarthat számot mások érdeklődésére, ha személyes. Ha olyan módon közli valaki a maga gondolatait, véleményét, érzéseit, mintha egy baráti beszélgetésben venne részt a lakása nappalijában ülve, néhány közelálló emberrel. Tulajdonképpen anélkül, hogy most bonyolult kommunikációelméleti fejtegetésekbe bocsátkoznék, valójában ez a kettősség adja meg a jó twittereknek, a jó twitteléseknek az izgalmát. Vagy persze arra számít, esetleg tudja is valaki, különösen ha sok követője van, hogy az, amit mond, amit ír, egy szélesebb nyilvánossághoz jut el. Mégis a forma egy teljesen személyes emberi közlés. Az az igazság, hogy ez a fajta szóhasználat – ha tetszik, ez a stíluselem – trágár kifejezések, szitkozódások használata. Persze tudom jól, hogy minden szülő úgy tanítja a gyerekét, hogy semmiképpen se káromkodj fiam, csúnyát mondtál, ezt nekem nem kell elmondani, de ne legyünk szemforgatóak, ne legyünk ájtatosak, ez valamilyen mértékben része a beszélt nyelvnek. És nem egyszer fordul elő, félre ne értse, most nem szeretném Önt nyilvános önvallomásra kényszeríteni, de valószínűleg Önnel is előfordult, hogy nem is indulatból, hanem egyszerűen csak egy cifrább kifejezés hagyta el az ajkát, mert úgy tudta legjobban kifejezni azt, amit mondani akart. Nyilvánvalóan ezt nem teszi, amikor műsort vezet. Mert ez nem ennek a stílusnak a terepe. Én magam sem szólaltam meg és nem is fogok soha életemben megszólalni így tévében, rádióban, parlamenti vagy európai parlamenti felszólalásban. A twittelés vagy adott esetben ha valaki blogot nyit, vagy valaki mások blogjain kommentál, megengedi ezt a stílust. Azért választottam ezt.

- Na, ez a kérdés. Mert ha Ön azt mondja, hogy egy ilyen nyilatkozatban, mint amilyet most ad a rádiónak, nem engedheti meg magának ezt a szóhasználatot, miért gondolja, hogy a csiripelésben, a twittelésben igenis megteheti. Hiszen ugyanúgy közéleti szereplőként használja azt a másfajta médiumot, ugyanúgy a nyilvánossághoz akar eljutni, lehet, hogy itt százszor vagy ezerszer annyi emberhez jut el, mint ott, de mégiscsak politikusként akarja a véleményét kifejteni vagy száznegyven karakterben vagy tizennégy percben, ez ebből a szempontból másodlagos. Miért gondolja, hogy ott szabad trágárnak lenni?

- Eszem ágában sincsen védekezni. Nem gondolom úgy, hogy valamit rosszat csináltam volna. Nem gondolom, hogy magyarázkodnom kéne. Végiggondoltam, ma is ezt tartom, sőt – ezzel nem a Klubrádió komoly hallgatottságát szeretném újabb követők toborzására felhasználni – a jövőben is, ha úgy érzem, hogy abban a pillanatban, amikor közlendőm van, akkor száznegyven karakterben, ha adott esetben a mondanivalómat teljes stíluselemekkel jobban megjelenítő kifejezés az odavaló, akkor ezt fogom használni. Mert az a véleményem, hogy ez így emberi. Ez így természetes. Ez egy természetes hétköznapi emberi közlésnek a terepe. És remélem, nem tűnik senki számára ellentmondásnak, most már képzelje el, másfél-két órája néztem meg utoljára a twitteres profilomat, már ezret meghaladta a követőim száma. Bárki közülük vagy egy újabb követő az meg tudja nézni. Talán a százas nagyságrendet is megközelítő számú kifejtéseimből négyben-ötben van ilyen kifejezés. Miért ne lenne? 
Tehát én a kérdésre kérdéssel tudok válaszolni. Miért ne?

- El tudom képzelni, hogy több ezren akarják Önnel együtt elküldeni a búsba Gyurcsány Ferencet.

- Engem is elküldtek már sokszor a búsba.

- Kicsoda? Tabajdi Csaba?

- Ezzel az égadta világon semmi probléma nincs.

- De nem mindegy, hogy ki küldi el, az Ön követői, mert azok lehet, hogy a példát megfogadják Deutsch Tamástól, és akkor ők is felbátorodnak, vagy pedig Ön küldi el.

- De ez egy stílusvita. Azt tudom mondani, de nem sértegetés gyanánt mondom, hogy politikai értékválasztását tekintve egy liberális felfogású rádió – most a politikai alatt én nem a pártpolitikát értem, hanem a közéleti értékválasztását tekintve – a Klubrádió. Elég furcsán érezheti magát bárki, hogy egy liberális rádió egyébként a liberalizmus vélt vagy valós értékeit a nyilvános közszereplői újságírói munkásságában is képviselő tagja, jelesül Ön, most rajtam a szabad, adott esetben stílusválasztásomban is szabad, nyilvánosság előtti megszólalást kéri számon.

- Én nem azt kérem Önön számon, hogy hogy merte elküldeni Gyurcsányt tartalmilag a búsba. Hanem csakis a stílust kérem számon.

- Igen, de nem értünk egyet.

- Hogy megteheti-e egy közszereplő, egy közismert közszereplő, akit sokan szívesen követnek is a twitteren be vagy bárhol, hogy a kocsmába vigye a követőit?

- Ön szerint azért, mert valaki közszereplő, az emberi gyarlóságnak tekintendő, ha néha szitkozódó, trágár vagy adott esetben az argó kategóriájába tartozó kifejezést használ?

- Ha hirtelen indulatból, akkor megbocsátható még ez is.

- Tehát ha valaki közszereplő, akkor soha az életében már ilyen kifejezést nem használ?

- Nem. Biztos, hogy használ.

- Nem egy szemforgató hazug magatartás az? Hiszen a szerkesztett, mesterkélt kommunikációs csapatok által csinált twitterezésnek az ég egy adta világon nincsen semmi értelme. Annak van értelme, ha ugyanolyan természetességgel nyilatkozik meg közszereplő és nem közszereplő, újságíró és sportoló, történelemtanár és vasúti kalapácsoló, amikor twittel.
A magam természetességével nyilatkoztam a Twitteren. Vállalom. Ráadásul azt tudom Önnek mondani, hogy én eleve nem vagyok egy káromkodós ember. Tehát barátaim, ismerőseim tudják, hogy indulatomban sem szoktam sűrűn káromkodni. Tehát nem is indulatról van szó. Én például Spiró György Csirkefej című drámájában nagyon szeretem a trágárságot, mert nagyon fontos, a mondanivalót sokkal érthetőbb, sokkal világosabb, sokkal karakteresebb stílusban adja elő.

- Képviselő úr, nem a trágárságról önmagáról van szó, az művészet. Az valóban a szereplők jellemét, viselkedését, gondolatvilágát és magát a mondanivalót erősítő stílus.

- Vállaltam magamat. Azt írtam, ami akkor az eszembe jutott. Ami a szívemen, az a számon.

- Szóval akkor Deutsch Tamás ilyen.

- Ilyen is. Sokfélék vagyunk. Épp azt mondtam, hogy azért nem szoktam úgy argó kifejezéseket használni, mint a vízfolyás, ilyen egyáltalán nincsen.

- Mit szólnának fordított esetben, ha Tabajdi Csaba szocialista európai képviselő twittelgetne, és közben ezt írná szóról szóra Orbán Viktorra?

- Van, aki ezt mondaná, van aki azt mondaná.

- Milyen óriási botrány lenne belőle.

- Az az érdekes dolog, hogy annak idején, ha már Gyurcsány Ferencről esett szó, mert én róla twitteltem, amikor az azóta elhíresült őszödi beszédében miniszterelnökként az MSZP frakcióülésén beszélt, politikusként, politikai pozíciójában…

-… De nem a nagy nyilvánosságnak szánta. Tegyük hozzá.

- Ja, az MSZP frakció az nem volt nagy nyilvánosság.

- Nem, az nem. Az egy zárt közeg volt.

- Szóval akkor úgy káromkodott, mint a vízfolyás.

- Bocsánatot is kellett kérnie miatta. Utólag meg is tette.

- Akkor én, kérem szépen, azt tudom Önnek mondani, hogy aki úgy gondolja, hogy ez a stílus egy képviselőtől, egy közszereplőtől még a twittelésében is sok, ahol ilyen személyesen kíván megszólalni… Ha tetszik, tulajdonképpen magánleveleket küld, hiszen a technika ma már megengedi, hogy a magánlevelezés egy ilyen, egyébként széles körben hozzáférhető formában történjen. Ennyit változott a világ. És ez a magánlevelezésem, ez nem halálom után majd kései utódaim vagy esetleg levéltárosok összegyűjtésében fog megjelenni, és akkor kerül a nyilvánosság elé, hanem egyből a rövid kis magánlevélkék megszületésük pillanatában a nyilvánosság elé kerülnek.

- Akkor bocsánatot kér?

- Én egyetértek, elfogadom az Ön gondolatát. Zavarhatja ez, de hát sokfélék vagyunk, én mások stílusát, gondolatait is, amivel nem értek egyet és zavar, azt is toleránsan viselem. Tőlük is ennyi toleranciát szeretnék csak kérni.

- Igen. Csak egy zárójeles kérdés, hogy Ön egy kérdésre azt válaszolta, hogy minden vonatkozásban megtisztelőnek tartja, hogy Charlie Sheenhez, ugye a híres színészhez hasonlítják.

- Nem, nem azt mondtam.

- Nem?

- Azt mondtam, hogy szinte minden vonatkozásban. A Femina című magazin kedves hölgy újságírója csinált tegnap velem egy telefoninterjút.

- Na, melyik vonatkozásban nem érzi megtisztelőnek?

- Továbbra is a dodonai választ fogom megismételni. Hogy a szinte mire vonatkozik, azt mindenki maga döntse el.

- Ugye Charlie Sheenről sok mindent lehet tudni. Azon kívül, hogy drogos, hogy alkoholista, hogy féktelen nőcsábász, még azt is hozzátehetnénk, hogy színésznek sem túl jó.

- Kiváló színész.

- Ezt mondjuk vitatnám, mert igaz, óriási siker ez a Two and a Half Men, nem tudom magyarul hogy van. [Két pasi meg egy kicsi]

- Korábban is voltak sikerei. Szakmájában kiváló teljesítményt nyújtó ember, aki jelen pillanatban nem annyira a teljesítményével tűnik fel.

- Igen. Mondjuk szörnyetegként vált igazán világhírűvé e pillanatban.

- Azért ez szerintem egy költői túlzás.

- Ugye ki is vágták a sorozatból mint fékezhetetlen drogost, nőcsábászt és alkoholistát.

- Kérdezze meg a Feminát, hogy miért hasonlított hozzá, miért tette fel ezt a kérdést? Ráadásul ő is csak valakinek a twittelése kapcsán kezdett egy közszereplőt egy másik közszereplővel összehasonlítani.

- De nem lehet, hogy azért tartja őt kvázi példaképnek szinte…

-… Nem tartom példaképnek, azt mondtam, hogy szinte minden szempontból megtisztelő az összehasonlítás.

- Nem azért, mert Ön is olyan nagy ismertséget szeretne szerezni mint ő?  Nem erről szól az egész?

- Nem, egyáltalán.

- Elküldjük a búsba Gyurcsányt, és akkor beszél róla a fél világ.

- Nem gondolom, hogy az én ismertségem ennek köszönhető. Elég régóta vagyok eléggé ismert ember. Az Ön kérdése jogos lenne, ha engem még tegnapelőtt vagy két-három nappal ezelőtt nem ismertek volna.

- Akkor azért, hogy el ne felejtsék Önt? Erre megy ki?

- Nem is gondoltam, hogy engem elfelejtettek volna. Egy ismert közszereplő vagyok, egy ismert politikus. Az voltam, az vagyok, nem tudom, hogy meddig leszek az. A jövőbelátó képesség még nem a sajátom, úgyhogy én soha semmit nem csináltam azért, hogy ismert legyek. Volt olyan, amit megcsináltam, és ettől ismert lettem. Például 1989-ben nem azért mentem ki Prágába, hogy ismert legyek, de ami ott velem történt, az egyik pillanatról a másikra ismertté tett. Tehát, ha tetszik, nekem az ölembe hullott az ismertség, azóta élek ezzel együtt. Nem is érzem terhesnek.

- Akkor, ha megengedi, egy merész fordulattal egy dolgot kérdeznék az alkotmány tervezetével kapcsolatban. A nemzeti hitvallásban az olvasható, hogy „hisszük, hogy gyermekeink és unokáink tehetségükkel, kitartásukkal és lelkierejükkel ismét naggyá teszik Magyarországot”. Az egyik kérdésem az, hogy ezt hogy kell érteni, hogy naggyá teszik, a másik pedig, hogy de ha naggyá teszik, akkor miért bízzák vagy hagyják ezt a gyerekekre és unokákra? Miért nem Önök teszik naggyá?

- Azt gondolom, hogy minden felnőtt nemzedék természetes vágya, hogy az őket követő nemzedék, saját gyermekei, unokái nemzedéke – még azok is így gondolkodnak erről, akik adott esetben nem édesapák és nem édesanyák, mert nem lehettek azok – naggyá, magyarul erőssé, büszkévé, gazdaggá tudja tenni az országot. Szerintem ez teljesen természetes, az emberek lelkében nagyon régóta meglévő és valószínűleg az idők végezetéig is megmaradó érzést, gondolatot fogalmazza meg az alkotmány vagy az új alaptörvény.

- De ez nem a mai felnőtt nemzedékekre vár? Hanem a gyerekekre és unokákra?

- Ez a mindenkori felnőtt nemzedékek vágya, reménye. Gondolom, Ön is így gondolkodott a gyermekéről, hogy tudja folytatni azt, amit Ön megkezdett, sőt még ahhoz hozzá tudjon tenni. Én is így gondolkodom a gyermekeimről, nem vagyok még nagyszülő, de a leendő unokáimról is így gondolkodom. És feltehetőleg a fiaim meg a lányom is majd így fognak gondolkodni a saját gyermekeikről meg a saját unokáikról.

- De Ön is szeretné naggyá tenni azért, nem hagyja csak a gyerekekre?

- Persze. A jelenben élők is szeretnék naggyá tenni, de azt reméljük, hogy az ő tevékenységükhöz még hozzá tudnak tenni a gyermekek és az unokák.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!

Izsák Jenő karikatúrái