Bérlet a lelátóra?
- Részletek
- Lánczos Vera
- 2011. március 31. csütörtök, 03:43
A parlamentben alkotmányozgat a kétharmados pártszövetség, s nincs olyan erő, amely ebben megakadályozhatná. Nincs, ami az „akármilyen lesz is” alkotmány elfogadását meggátolhatná. Egy dolog, ami nem rajtuk múlik, viszont változhatna. Nőhetne azok felelőssége, akik a folyamatról a közt tájékoztatják.
Kedvenc témáim egyike a politikai elemzők szerepének firtatása a közgondolkodás lebutításában. Manapság szinte minden beszélgetés az alkotmány körül forog, s a beszélgetések résztvevői jobbára politikai elemzők. A műsorok, amelyekben megszólalhatnak, állítólag tájékoztató műsorok. Most már csak tájékoztatni és elemezni kéne, érdemben.
Hogy mi történik valójában alkotmányozás címén, hogy miért nem érdemes ebben részt venniük a demokratikus pároknak, azt pl. a Galamus oldalain pl. Bauer Tamás nagyon pontosan és részletesen kifejtette, de foglaljuk össze egyes politikai elemzők kedvéért a lényeget. A 89-es alkotmányozók plurális demokráciát teremtettek az egypárti uralom helyett. Olyan demokráciát, amelyben szabad és egyenlő polgárok alkotnak politikai közösséget, vagyis származásuktól, politikai felfogásuktól, a világról kialakított elgondolásaiktól függetlenül egyenlő tagjai a társadalomnak. Az ennek megfelelő intézményrendszert úgy alkották meg, hogy abban a hatalommegosztás elve érvényesüljön; belső ellensúlyokkal képes legyen meggátolni, hogy bármelyik világnézeti vagy politikai felfogás egyeduralomra tegyen szert; legyen képes megfékezni a törvényhozó többség uralmát; megvédeni a minden egyes embert születésénél fogva megillető alapjogokat. (Sajnos az alkotmány egyoldalú megváltoztatásának lehetőségét kizártnak vélték azzal, hogy a módosítást annak idején kétharmados többséghez kötötték.)
Most a Fidesz–KDNP pártszövetség ezt az alkotmányos rendet számolja fel módszeresen. A kormányzó hatalom számára ellensúlyt jelentő intézményeket súlytalanná teszi, illetve jogkörüket csorbítja. A cél a végrehajtó hatalom ellenőrzésének megnehezítése vagy kiiktatása. Olyan szabályokat alkotnak, amelyekkel a jelenlegi hatalom leváltását is megnehezítik, sőt azzal, hogy bizalmi embereiket helyezték kulcspozícióba, egy sikeres választási győzelem után is meggátolható lesz egy más színű többség (ha ez nem lesz kétharmados) hatékony kormányzása. Csökkentik az alkotmányos alapjogok védelmének szintjét. Az egész országra a jelenleg kormányzó pártszövetség világképét erőltetik rá.
Ebben a helyzetben a kétharmados többség azt mímeli, hogy vitába hívja az ellenzéket, miközben nem engednek valódi részvételt a döntésbe. (Valódi részvételt ugyanis csak az jelentene, ha jogi garanciákat adtak volna ahhoz, hogy az ellenzék többségének támogatása nélkül ne lehessen elfogadni az új alaptörvényt.)
Az elemzőkkel való beszélgetések nagyobb része – tisztelet a kivételnek – úgy értékeli a politikai magatartásokat, mintha erről az alaphelyzetről nem lenne tudomása. Résztvevői úgy tesznek, mintha nem értenék a lényeget. Vagy abban érdekeltek, hogy mások se értsék. Mindenesetre számos példa hozható a rossz kérdésekre adott rossz válaszokra, vagy akár jó kérdésekre adott mellébeszélő reakciókra – mindegy, az eredmény ugyanaz.
Vegyük pl. az ATV új reggeli műsorát, az ATV Start kedélyeskedően felszínes március 23-ai adását.
A Stúdióban Szomszéd Orsolya, a Nézőpont Intézet és Bíró Nagy András, a Policy Solution elemzője, valamint a műsorvezető, Rónai Egon, aki így kezdte az interjút: „Az alkotmányról fogunk beszélgetni, illetve az alkotmányozási folyamatról, meg azokról az állításokról, amik elég kemények, és amit elég keményen meg is fogalmaztak tegnap a Parlamentben, már azok, akik ott voltak egyáltalán”
(„Már azok, akik ott voltak egyáltalán” – ezzel a félmondattal műsorvezető megadja az alaphangot. Van itt ez az ellenzék, amelyik nincs ott, ahol lennie kéne. )
Majd folytatja: „Kövér László azt mondta, hogy egy érvénytelen alkotmány helyére kell egy érvényeset alkotni. Ez azért érdekes… mert az érvénytelen alkotmány miatt ül ő a pulpituson. Hogy van ez?”
Valóban érdekes lenne, ha az elemzők reagálnának arra, vajon miként mondhatja a házelnök a még hatályos alkotmányra, hogy érvénytelen, ám téved, aki azt hiszi, hogy a beszélgetés lényegi kérdésekről fog folyni. Szomszéd Orsolya válasza ugyanis így hangzik:
„A Fidesznek nyilván van egy politikai célja az alkotmányozás kapcsán, ez a cezúra meghúzása (...) Ezenkívül több tartalmi célja is lehet (…) a hatályos alkotmányunk a keletkezés körülményeit illetően különböző legitimitásproblémákkal küzdött. Ezek a számozással kapcsolatos, eljárással kapcsolatos vagy tartalmi legitimációs problémák. Tehát a Fidesz ebből indul ki, hogy nyilván e helyett kell egy új és nyilván egy elfogadható alkotmányt létrehozni.”
Ami tényleg nyilvánvaló, hogy az elemző megkerülte a választ. Amikor az a kérdés, hogy nevezhető-e érvénytelennek-e a jelenleg hatályos alkotmány, amelynek köszönhetően kétharmadot szerzett és most alkotmányozhat a Fidesz–KDNP, akkor erre nem adekvát válasz, hogy a Fidesz politikai célja szimbolikus – mellesleg teljesen önkényes – korszakhatárok kijelölése. Ám a műsorvezetőt nem zavarta, hogy nem kapott érdemben feleletet. Láthatólag nem rendítette meg, hogy mit fejez ki ez a házelnöki megnyilvánulás, és nem törekedett arra, hogy a nézők számára közvetítse a dolog jelentőségét. Ellenkezőleg, rezonált a hatályos alkotmány legitimációs problémáinak felvetésére: „Hát meg a keletkezési évszáma, 1949, ami rossz reflexeket indít be az emberben.”
Miután a megfelelő mederre közösen rátaláltak, Szomszéd Orsolya így folytatta: „…hogy a legitimitásdeficitet egyáltalán hogyan lehet kezelni, avval kapcsolatban már …felmerülnek kérdőjelek, többen kifogásolják, hogy most sem lesz meg ez a politikai konszenzus, ami 89-90-ben sem volt meg, hiszen akkor ez kényszerű politikai kompromisszumok eredménye volt. Tehát senki nem értett egyet.”
Ezen a ponton már el lehet jutni az elképedés állapotába. A 89-es alkotmányról úgy beszélni, hogy a mostani alkotmányozás végén pont úgy nem lesz meg a politikai konszenzus, mint ahogyan 89-ben sem volt meg, mert akkor állítólag kényszerű politikai kompromisszumok eredményeként született meg az alkotmány, az nem egyszerűen nem helytálló állítás, de kifejezetten félrevisz. Ez azt jelenti, hogy a jelen helyzet visszásságának elfedése érdekében átírjuk a múltat. És akkor még nem említettük az elemző megfogalmazásában fellelhető, általa nem érzékelt ellentmondást: 89-ben volt kompromisszum, ma meg semmilyen kompromisszum nincs.
De a műsorvezetőnek mindez nem szúrt szemet. Sőt, ismét rátett még egy lapáttal:
„…erre mondja a Fidesz, hogy ha arra várunk, az életben nem lesz alkotmány, mert soha nem fogunk megegyezni mi kormánypártiak és ti, ellenzékiek, akárki ül bármelyik székben is.”
Értjük, ugye? A konszenzus, az valami allűr, kákán is csomó, lilaködös ellenzéki kifogás, miközben annyira kell az az új alkotmány.
Ekkor kapott szót Bíró Nagy András, aki viszont hangsúlyozta, hogy hosszú távon is, meghatározó tényező lehet, hogy milyen a társadalom viszonyulása az új alkotmányhoz. A 89-es alkotmány keletkezésének körülményei, hogy ugyanis egy politikai elit úgymond paktumként, a társadalom felhatalmazása nélkül fogadta el, keletkeztetett némi legitimációs deficitet, de az alkotmány működését az elmúlt évek igazolták. Ugyanakkor most egy egypárti alkotmányt fognak elfogadni, ami azt vetíti előre, hogy hosszabb távon az alkotmány támogatottsága a Fidesz támogatottságához lesz kötve. Ha a cél egy tartós alkotmány, akkor fontos szempontként kellene kezelni, hogy a társadalmi támogatottság folyamatos legyen, és ez a jelen esetben kérdésessé válhat.
A műsorvezető azonban még véletlenül sem ragaszkodott ahhoz, hogy a beszélgetés a lényegi összefüggések irányába haladjon. Azzal a kérdéssel reagált, hogy vajon számít-e a társadalmi támogatottság, ha a hétköznapi emberek számára az alkotmány megfoghatatlan.
Szomszéd Orsolyának erről az jutott eszébe, hogy az új alkotmányt is el fogják fogadni, ha az ország sikeres lesz. Vagyis – mondom én – könnyedén túllendültünk azon a tényen, hogy most egy konszenzus nélküli, egypárti alkotmányról van szó.
Sajnos a műsorvezetőt sem érdekelte ez a vonulat, mert nem firtatta, hogy akkor vajon miért is kell egy már elfogadott és bevált alkotmányt lecserélni egy olyanra, amely később vagy elfogadottá válik, vagy nem, de alapvetően változtatja meg a működő alkotmányos rendet és legitimitási deficitje is nyilvánvaló, hisz az ellenzék bojkottálja.
A bojkott előkerült témaként a műsor végén, de egész más összefüggésben, így: „…mi az elemzők véleménye arról, hogy az ellenzéki pártok, az LMP és az MSZP nem mennek be a Parlamentbe? Ők azt mondják, hogy nem legitimizálják ezt a vitát és az alkotmányt.”
Bíró Nagy válasza erre az volt, hogy pontosan ez az ok. A műsorvezető kétkedő visszakérdezésére, hogy vajon ez jó érv-e, úgy válaszolt, hogy igen, mert „Az első pillanattól kezdve az volt a kérdéses, hogy az ellenzéki pártok látják-e annak értelmét, hogy jelen legyenek. Akkor láthatnák értelmét, ha érvényesíteni tudnának bármilyen szempontot azok közül az értékek közül vagy azok közül az érvek közül, amelyeket ők fontosnak tartanak.” Mindkét ellenzéki párt demokrácia-felfogása azonban annyira különbözik a Fideszétől, hogy ezt a folyamatot semmilyen módon nem kívánják legitimizálni.
Itt véget ért a beszélgetés, láthatóan anélkül, hogy szóba került volna a lényeg, hogy milyen alkotmányt cserélnek le, és milyet készülnek elfogadni helyette. Pedig a tárgyszerű tájékoztatás fő üzenete ez lenne. A lényeg ismerete tenné érthetővé, amit az egyik elemző próbált is magyarázni, hogy nem vállalható a két demokratikus ellenzéki párt számára a részvétel az alkotmányozási vitában. De az nem derült ki pontosan, hogy miért nem. Ez a beszélgetés kevéssé tájékozott hírfogyasztók számára úgy csapódhatott le, hogy eddig is volt egy demokratikus alkotmányunk, és ez után is lesz, csak egy másik, a politikusok pedig, szokás szerint, nem értenek egyet.
View – flickr/spacepleb
Nem juthattunk jobb tapasztalathoz az ATV Start március 24-én Novák Zoltánnal, a Méltányosság Politikaelemző Központ politikai elemzőjével készült interjúját végignézve sem. A műsorvezető személye azonos.
Rónai Egon most azzal indította a beszélgetést, hogy valaki egy másik riportban fércműnek titulálta az új alkotmány tervezetét. A gyanútlan néző ezek után azt hihetné, most tartalmi kérdések kerülnek végre terítékre, de ismét téved. A folytatás megint arról szól, hogy kik vesznek részt, és kik nem, a parlamenti vitában. Bizonyos ellenzéki pártok távol tartják magukat, de bezzeg ott ül a Jobbik – mutat rá a műsorvezető. S mivel csak ők ülnek ott, úgy tűnik, mintha a Fidesszel szemben az egyedüli ellenzéki párt a Jobbik lenne a parlamentben. Nem árazza-e fel őket a két másik párt ezzel? – szólt az aggódó kérdés.
Novák Zoltán úgy vélte, abból kell kiindulni, hogy a Magyar Televízió a parlamenti vitát teljes terjedelmében közvetíti, vagyis egész nap. Így azok is, akik kevésbé érdeklődők, értesülnek az alkotmányozás részleteiről. Az erről szóló híradásokat minden hírműsorban láthatják. A műsorvezető és a riportalany megegyeznek abban, hogy ajaj, bizony, ez nagy reklámfelület a Jobbiknak. Majd ismét elérkezünk a – ki tudja, miért – egyedüli kulcskérdéshez, a „ki nem vesz részt a vitában?” címűhöz.
Sajátos fejtegetésnek lehetünk tanúi. Novák Zoltán szerint többféleképpen lehet értelmezni a kérdést. Előkerül a kelléktárból, a „hiteltelen” jelző. Mint tudjuk, ez az MSZP-hez kötődő állandó eposzi jelzővé lett fejlesztve az elmúlt években. Az elemzőnek az MSZP távolmaradásról valahogy ez tudott eszébe jutni. Azért jutott erre a következtetésre, mondja, mert a szocialista képviselők azt állítják, hogy nincs alkotmányozási kényszer. Itt természetesen nem az arról szóló levezetés következett, hogy ezzel szemben az elemző szerint igenis van ilyen kényszer, ezért meg ezért, és nem hallottunk olyan levezetést sem, hogy ez az állítás igaz, de ennek ellenére miért célszerűbb mégis részt venni a vitában. Nem. Az MSZP azért nem beszélhet kényszer hiányáról, mert már a 2006-os választási kampányában is szerepelt, hogy kéne majd egy új alkotmány. Novák számára ezek után nehezen értelmezhető, hogy mit jelent a „ nincs kényszer” állítás. (Az LMP érdemi értékelésére sajnos már nem is jutott műsoridő.)
Számomra viszont az elemzői gondolatmenet tűnik nehezen értelmezhetőnek. Mert abból, hogy az alkotmány némely korrekcióját szükségesnek véli egy párt, és tervei közt már korábban is szerepelt ez célként, miért is következne, hogy egyben az alkotmányozást is kényszernek tekinti az. Értsd: bármely körülmények között mindent felülíró sürgető követelménynek. Miért az lenne „a hiteles” politika, ha egy ellenzéki párt elfogadná mesterséges korszakhatárok szentesítését vagy a jogállam lebontását? És főleg milyen kényszer indokolja, hogy az ellenzéki pártok tudomásul vegyék, az alkotmányozó többség semmilyen érdemi beleszólást nem enged a folyamatokba?
Ezt nem tudhattuk meg. Ám azt igen, hogy az elemző azt is nehezményezi, hogy egy olyan párt nem óhajt részt venni a parlamenti vitában, amely maga a parlamenti politizálás elvét hirdeti. Főleg, ha a Fideszt éppen emiatt bírálta az elmúlt években. Ez bizony az elvi politizálás ellen való – szól az üzenet a köznek. Ehhez az analógiához csupán arról kellett megfeledkezni, hogy mit is jelent az elvi politizálás. Nem éppen a parlamentarizmus alapelveihez való ragaszkodást-e? Az elmúlt ciklusban a Fidesz éveken át nem vett részt a munkában, mert a törvényesen megválasztott miniszterelnök személyét nem fogadta el, most meg figyelmen kívül hagyja a konszenzusos alkotmányozás jogállami követelményét. Tiltakozni mindkét magatartás ellen, miért is mondana ellent egymásnak?
Ha a lényeg – hogy milyen alkotmányt vált majd le a jelenlegi többség és mire – felmerült volna a beszélgetésben, akkor más megvilágításba kerülhetett volna, hogy ebben a helyzetben mi minősül valóban elvi politizálásnak. Akkor világossá lehetett volna tenni, hogy a két ellenzéki párt dilemmája az volt, milyen ellenzéki magatartással tudja hatékonyabban felhívni a figyelmet a jelenlegi alkotmányos rend visszafordíthatatlan szétverésére és ennek következményeire.
Egy harmadik példát is hozzunk, az Egyenes beszéd március 28-ai műsorát, a vendég: Magyar Kornélia.
Kálmán Olga műsorvezető először a nemzeti konzultációról kérdez. Az elemző közli, természetesen ez nem ér fel egy népszavazással. Ez egy kommunikációs eszköz, amely a Fidesz szempontjából „jó húzás”, de a legitimitást persze nem növeli. A „jó húzás” kicsit bánthatja a fülünk, olyan jól illeszkedik egy másik, már-már szintén eposzivá vált jelzőhöz, amit korábban Fidesszel kapcsolatban annyit emlegettek: az „ügyeshez”. Ügyes a kommunikáció, ha egy politika, egy párt visszaél a jóhiszeműséggel, a szavakkal. Rendben van ez, csak ne hívjuk népszavazásnak! És a köz is rendben lévőnek tartja majd, így kell ügyesen csinálni.
A kérdésre, hogy igaz-e az érv, miszerint az emberek, amikor a nagy változásra szavaztak, akkor arra is szavaztak, hogy a Fidesz alkotmányozhat, noha konkrétan az alkotmányozásról nem volt szó, Magyar Kornélia biztosít minket, hogy ő megengedő. Szerinte azt, hogy mi hangzik el egy kampányban, taxatíve nem lehet soha számon kérni, és fordítva. Egyből eszébe is jutott egy példa: a Gyurcsány-féle vizitdíj. Mi más jutott volna eszébe? Ha Orbán van terítéken, akkor legyen Gyurcsány is. Így kerek a világ, így kiegyensúlyozott az elemzés. Az alkotmányozás egy nagyobb falat, teszi hozzá ugyancsak megengedőn, de azért ott volt ez a levegőben, lehetett rá számítani a Fidesz győzelme esetén. És azt is tudomásul kell venni, hogy kétharmaddal bármit lehet. Újra lehet szabni a jogrendszert. Akár a királyságot is vissza lehet állítani. Ő is, más elemzők is, megmondták már a választás előtt, hogy a kétharmad ezt jelenti. A választók ennek tudatában szavaztak, tehát legitim lesz az alkotmány, mert megvan a kétharmad.
A műsorvezető ellenvetésére, hogy na de az is rendben van-e, ha a Fidesz úgy érvel, hogy neki egyenesen muszáj alkotmányoznia, mert egyenesen ezt várják el azok, akik rájuk szavaztak kétharmaddal, az a válasz, hogy ez az érvelés is egy kommunikációs technika. Igaz, ezzel nem védhető ki, hogy miden konfliktushelyzetben ne olvassák majd a Fidesz fejére, hogy egymaga alkotmányozott. Orvosolhatná ezt a helyzetet egy népszavazással.
A beszélgetés vége felé pedig ismét előkerül a „központi” kérdés: ha az ellenzéki pártok nem vesznek részt a parlamenti munkában, ezzel nyernek vagy vesztenek? Nem meglepő módon az elemző szerint jobb lett volna beszállni a vitába. Vagy legalább egy kint is vagyok, bent is vagyok taktikával egy-egy képviselőt beereszteni az arénába. Mert „mediatizált” világban élünk, mert akkor a népek láthatták volna a televízióban az ellenzéki reakciókat. (Vagy nem.)
Újabb alkalom tehát, amikor a néző a „szakértőtől” nem arról hallott, ami a lényeg. Nem szembesült a valódi téttel, azzal, hogy kétharmados felhatalmazással lebontják az eddigi alkotmányos rendet, és hogy ennek milyen következményei lesznek. Nem, az elemző magyarázata azt közvetítette, miért is természetes, hogy kiépülhet körülötte az illiberális demokrácia, az egypártrendszer. Van kétharmad? Van. Lehetne akár királyság is. És a köz, miközben leszűrhette a tanulságot, hogy ez így van rendben, ahogy van, kapott még némi impulzust arról, hogy hiba, ha az ellenzéki pártok nem figyelnek eléggé a kommunikációra ebben a mediatizált világban. Pedig ugye elmondhatnák a véleményüket nagyobb nyilvánosság előtt is.
Az ellenzéki pártok botor módon az üres székek látványa miatt ragaszkodnak a távolmaradáshoz, noha az elemző szerint csak jelen idejű üzenete lehet a kiállásuknak. Ő nem érti, vagy nem vállalja fel annak az üzenetnek a megfogalmazását, hogy a cél más, több. Az, hogy a jövőre nézve maradjanak intaktak a demokratikus erők attól, amit az alkotmányos jogállammal a kétharmados többség művel. Tegyék lehetővé, hogy majd a választók is valóban világos cezúrát húzhassanak. Az egyik oldalra kerüljenek azok, akik elítélik a 89-ben megteremtett alkotmányos rend szétzilálását és egy tekintélyuralmi egypártrendszer megalapozását, a másikra pedig azok, akik ezt tették.
Hogy egy konzekvens elemzői állásponttal állunk szemben, az kiderült a köztelevízió Ma reggel című műsorából, amelyben Magyar Kornélia Szomszéd Orsolyával vett közösen részt március 29-én.
Meglepő módon a beszélgetés éppen a közmédiumban jutott a legmesszebbre a „kulcskérdés” szempontjából. A műsorvezető, Jegyes-Tóth Kriszta felvetette, vajon a kormánytöbbség megtett-e mindent annak érdekében, hogy visszaterelje az ellenzéket a parlamenti vitába. S egy Sólyom László által megfogalmazott intelemre hivatkozott, amely 1994-ből származik, amikor az alkotmány olyan módosítását javasolta a későbbi köztársasági elnök, akkor az AB elnöke, amely kizárná, hogy egy bármekkora kormánytöbbség kizárólagosan belenyúlhasson az alkotmányba*. Magyar Kornélia előbb emlékeztetett arra, hogy a Fidesznek módja lett volna nem „kiszerelni”, hanem feléleszteni azt a négyötödös szabályt, amely kormányra kerülésekor még szerepelt az alkotmányban, és amelynek értelmében az ellenzék nélkül nem lehetett volna új alkotmányt elfogadni. Ám ezt a Fidesz nem akarta. A jelen helyzetben – mondta – érthető az a szerinte „pusztán” politikai stratégia, hogy az ellenzék nem vesz részt az alkotmányozásban, ám így nem tudják elmondani ellenérveiket. (Arra, hogy bárhol másutt miért tudnák kevésbé hatékonyan elmondani – míg a házon belül minden befolyás-érvényesítés nélkül ártanák bele magukat a jelenlegi alkotmányozásba –, ismét nem tartotta indokoltnak, hogy kitérjen.) Szerinte a választók, akik üres padsorokat láttak évekig a parlamentben, éppen a Fidesz oldalán, ezt az ellenzéki magatartást nem értik és nem értékelik.
Sajnálatos – ezt már én teszem hozzá konklúzióként –, hogy az elemzők nem tartják fontosnak, hogy figyelő közönségüket valóban segítsék a tájékozódásban. Úgy tűnik, nem szempont, vajon érdeke-e minden magyar állampolgárnak, hogy értse, mi történik ma az alkotmánnyal, amely ténylegesen az alapvető életkereteiket jelöli ki.
Megszokhattuk már, az elemzők „értéksemlegesen” analizálnak. A mérkőzésben ugye csak „mi”, az ország veszünk részt. Nekik a lelátóra van bérletük. Legalábbis ezt hiszik.
* Ezt Török Gábor idézi a blogjában Sólyom László 1994. október 6-án Siófokon, a Második Magyar Jogászgyűlésen elmondott beszédéből:
„Alapvető alkotmányossági problémát okoz azonban, hogy az Alkotmány maga is az összes képviselő kétharmadának szavazatával módosítható. (…) Az Alkotmány módosításánál a kétharmados többségnek értéktartalma van, nem csupán számbeli fölényt, hanem azt is ki kell fejeznie, hogy az Alkotmány nem egyedül a kormánytöbbség akaratától függ. (…) Akik korábban, ellenzékben lévén, sorozatban (…) hivatkoztak a Kormány és ellenzéke közötti konszenzus szükségességére, most, többségbe kerülve csak a puszta törtszámot látják a kétharmadban. A formális szemlélet azonban az Alkotmányt a közönséges törvények szintjére silányítja. Örvendetes jogállami fejlődésünknek az felelt volna meg, ha a Kormány rögtön hatalomra kerülése után a régi eljárási renden egyetlen alkotmánymódosítást terjeszt elő: az Alkotmány csupán kormánytöbbséggel való megváltoztathatatlanságát.”
