rss      tw      fb
Keres

IDEA-állásfoglalás Gál András államtitkár történelemismeretéről

Kulturális emlékezet helyett kollektív amnézia?


Az Intézet a Demokratikus Alternatíváért (IDEA) állásfoglalása a Holokauszt Dokumentációs Központ és Emlékgyűjtemény (HDKE) állandó kiállítása kapcsán

Dr. Gál András közigazgatási államtitkár Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium honlapján megjelent interjúban a következőképpen fogalmaz: „Jeleztem a HDKE képviselőjének, hogy át kell értékelni a kiállítás egy részét, mivel az úgy épül fel, hogy a különböző bevonulásokat mutatja, ami egy teljesen más jellegű dolog. Más, mivel nincs ok-okozati összefüggésben az, hogy a magyarlakta vidékek visszatérnek Magyarországhoz és oda Horthy Miklós kormányzó és a magyar hadsereg bevonul, azzal, hogy később menetben hajtották az embereket a halálba. (…) Meg lehet nézni, hogy Márai Sándor hogyan ír ezekről az eseményekről például az »Ajándék a végzettől« című kötetében, és meg lehet nézni azt is, hogyan emlékezik meg a Holokausztról, amit úgy aposztrofál: az aljasság, az irigység és a birtoklási vágy hajtotta. Sajnos a jómódú zsidó polgárság javait kívánta meg számos olyan ember, aki az aljasság irányába terelte a jogképességétől megfosztott Magyarországot. Jogképességétől megfosztott, hiszen 1944. március 19-én a német csapatok által kikiáltott bábkormány vette át a hatalmat.”

Az államtitkár mondatai egy új „történetírás” irányába mutatnak, mégpedig a Horthy-korszak negatívumainak relativizálása felé. Az IDEA állásfoglalásában nem kívánja elvégezni az államtitkár történelmi ismereteinek korrekcióját, azonban utalnánk arra, hogy a „kikiáltott bábkormányt” Horthy Miklós nevezte ki, továbbá az Adolf Eichmannal együttműködő Endre László és Baky László belügyi államtitkárok kinevezése is a kormányzó jóváhagyásával történt. Ugyanakkor Horthy Miklós volt az is, aki 1944 júniusi leiratában a következőket írta Sztójay Dömének a deportálásoknál tapasztalható brutalitások kapcsán: „…számos vonatkozásban több történt nálunk, mint maguknál a németeknél, részint pedig olyan brutális, sőt olykor embertelen módon, ahogyan maguknál a németeknél sem történtek intézkedések.” E a sorok azonban aligha mentik fel a korszak névadóját az alól, hogy kormányzóságának időszaka alá esik a numerus clausus (1920), az első (1938), a második (1939) és a harmadik zsidótörvény (1941), illetve további, 1942 után született zsidótörvények és rendeletek.

Dr. Gál András félreolvassa a történelmet akkor is, amikor „számos olyan emberről” beszél, aki részt vett a fosztogatásban. Csak Budapesten 1944-ben 30 ezer lakást és 18 ezer üzletet koboztak el zsidó tulajdonosaiktól, az ingatlanok jelentős részét széles körűen hasznosították. Nagyjából 20 ezer csendőr, összesen 200 ezer közbiztonsági, közigazgatási és egyéb szakember vett részt a „zsidótalanítás” folyamatában. A hallgatásban, a (hallgatólagos) beleegyezésben és az elmulasztott segítségben pedig több millióan „vétkesek”.

Az államtitkár a mennyiségi korlátozással („számos”) azt üzeni: nekünk, magyaroknak nincs részünk, nincs felelősségünk a holokausztban, nem velünk történt. Ahelyett tehát, hogy a múltfeldolgozás „velünk történt, mi tettük” útját javasolná, a kiállítás átrendezésének tervével az elfojtás 1945 utáni politikai és kulturális hagyományát folytatja. Holott a demokratikus politikai közösség alapja a demokratikus kulturális emlékezet, amelynek része a nyilvános gyász, a bűn elkövetéséért és az azért viselt felelősség beillesztése, illetve a trauma beemelése a magyar történelembe.

Magyarországon a felnőtt lakosság közel 20 százaléka egyértelműen pozitívan vélekedik a Horthy-korszakról, minden negyedik honfitársunk pedig kizárólag a Nyugat és a belső ellenség számlájára írja a történelmi tragédiákat. Ebben a helyzetben minden, a történelem újraírására vagy fejezeteinek elhallgatására irányuló politikai szándék a kollektív amnézia konzerválásával jár.

A nemzeti emlékezetközösség kialakítása nem politikai érdekek, hanem a történelmi önismeret mentén lehetséges. Ebben pedig nem Dr. Gál András sajátos történetírása, hanem a Páva utcai állandó kiállításhoz hasonló emlékezetpolitikai projektek vannak segítségünkre. Álláspontunk szerint ezért nem egy közigazgatási államtitkárnak, hanem a történész szakmának kellene értékelnie bármit is, ami a kiállítással, illetve a történelemmel kapcsolatos.

Budapest, 2011. március 28.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!