rss      tw      fb
Keres

Gyöngyöspata tanulsága



Vona Gábor legújabban ezt találta nyilatkozni: „mintaértékű lesz az, hogy a politika miként kezeli a gyöngyöspatai helyzetet”. Én meg azt gondolom, hogy Gyöngyöspata azt mutatja meg fájó pontossággal, mi lett a minta ebben az országban. Erőszak, megfélemlítés, ostobaság. Szégyenletes események történnek körülöttünk, olyanok, amelyek durván és megengedhetetlenül sértik az emberi méltóságot és mindannyiunk szabadságát. Ebben a sorban Gyöngyöspata sajnos csak az egyik állomás. Emlékszünk Szegedi Csanád gyalázatos kijelentéseire vagy éppen a „közrendvédelmi telep” ötletére. Emlékszünk arra a borzalmas gyilkosságsorozatra, amelynek ártatlan emberek váltak áldozataivá – csak azért, mert cigánynak születtek. És persze nem feledkezhetünk meg azokról a mindennapi megaláztatásokról sem, amelyekkel a romáknak naponta kell szembesülniük a társadalmi élet legkülönbözőbb színterein. Tudnunk kell(ene), hogy ebben az országban elviselhetetlenül nehéz cigányként élni a kilátástalan szegénység, a diszkrimináció és a rasszizmus szorításában. És az, hogy emberek százezreinek így, ilyen körülmények között kell élnie – ez mindannyiunknak, ez ennek az országnak a szégyene.

Mindannyiunk szégyene, hogy szélsőjobboldali, újfasiszta bandák szervezett módon félemlítik meg a társadalom peremére szorult polgártársainkat, tartanak rettegésben gyerekeket, nőket, öregeket. Mindannyiunk szégyene, hogy a köztársaság elnöke ebben a helyzetben nem nyilvánítja ki félreérthetetlenül szolidaritását a megfélemlített, emberi méltóságukban megalázott cigányokkal. Mindannyiunk szégyene, hogy az ország miniszterelnöke nem áll fel a parlamentben, nem szólal meg a televízióban, és nem mondja azt, a kormány nem tűri tovább a szélsőjobboldali hordák handabandázását.

Mindannyiunk szégyene, hogy az állam nem tudja vagy nem akarja megvédeni polgárait, nem védi meg azokat az embereket, akiket folyamatosan és rendszeresen rasszista támadások érnek. Mindannyiunk szégyene, hogy ma ebben az országban, ennek az országnak a parlamentjében nyíltan lehet zsidózni, cigányozni, buzizni. Mindannyiunk szégyene, hogy ma ebben az országban szavazatokat lehet szerezni cigányellenességgel és antiszemitizmussal. Mindannyiunk szégyene, hogy ma ebben az országban terjed a szegényellenesség, a társadalom perifériájára szorult csoportokkal szembeni ellenérzés.

A rasszizmus az utóbbi évtizedek egyik legsúlyosabb társadalmi betegsége. Ez a betegség nem kerülte el Magyarországot sem. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Magyarország, a magyar társadalom rasszista lenne. Ezt nem is állította soha senki. Ezt legfeljebb jobboldali közírók és politikusok szokták mondogatni − csak azért, hogy ne kelljen a lényegről beszélni. Arról, hogy a rasszizmus, annak nyílt és intézményes formája a magyar társadalomban erőteljesen jelen van. Sőt, ma már olyan politikai párt is működik ebben az országban, amely a rasszizmust politikai ideológiájának részévé tette. Pedig a rasszizmus nem más, mint a gyengeség beismerése, és a gyengeségből fakadó erőszak filozófiája. Az ész és az értelem feladása, aljas indulatok keltése. Pontosan az, amit a szélsőjobboldal és az újfasiszták hirdetnek. Pontosan az, amit a Jobbik, és a különböző Jobbikhoz kapcsolódó paramilitáris alakulatok tesznek.


Tower of Shame – flickr/mcbarnicle

Mély meggyőződésem, hogy elértünk egy határt, ahonnan nincs tovább hova hátrálni. A kormány és a rendőrség tehetetlenkedésén felbátorodott gárdák újabb „rendteremtő” akciókra készülnek. A kormánytól semmit sem várhatunk – legfeljebb néhány hangzatos nyilatkozatot. Éppen ezért eljött az a pillanat, amikor mindannyiunknak fel kell állnia, amikor meg kell szólalnunk, amikor politikai hovatartozástól függetlenül mindenkinek össze kell fognia, aki elkötelezett a demokrácia, a szabadság, az emberi méltóság tisztelete mellett. Közösen és hangosan kell mondanunk, hogy nem tűrjük szélsőjobboldali alakulatok garázdálkodását, nem tűrjük a rasszizmus terjedését. Ki kell mondanunk, a passzív szolidaritás ma már nem elég. Tennünk is kell polgártársaink védelmében, tevőlegesen, de nem erőszakkal, hanem békés eszközökkel kell szembefordulnunk a szélsőjobboldali uszítással, a rasszizmussal. Nekünk nincs, nekünk nem lehet más eszközünk az erőszak, a megfélemlítés, az embertelenség ellen, mint a békés, de nagyon határozott ellenállás, a szélsőjobboldal kiszorítása. Össze kell fognunk, létre kell hoznunk egy, az egész országra kiterjedő hálózatot, meg kell szerveznünk a szélsőjobboldali barbársággal szembeforduló békés civil erőt.

Meg kell mutatnunk, hogy a magyar társadalom nem nyugodott bele a szélsőjobboldal térhódításába, a cigányellenességbe, az erőszakba. Meg kell mutatnunk, ez a mi országunk, itt nincs helye gyűlöletkeltésnek, rasszizmusnak, újfasizmusnak. Nincs helye a félelemnek, a megfélemlítésnek, a félelemkeltésnek. Nincs helye a megkülönböztetésnek, a kirekesztésnek, a megbélyegzésnek. Ez a társadalom mindannyiunké – de nem az újfasisztáké. Éppen ezért üzenjük: Ezt tovább nem engedjük!



Niedermüller Péter                   


Lásd még a Galamusban:

Krémer Ferenc: Ahol a jövő már elkezdődött 2. – Gyöngyöspata
Lévai Júlia: Egyszerűen gyalázatos
Kovácsy Tibor: Akcióhősök ideje


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!