Kovácsy Tibor
- Részletek
- 2011. március 21. hétfő, 04:56
- Kovácsy Tibor
A G-7 e heti vendége:
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Minek nevezzelek?
Akkor hát Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér lesz Ferihegy új neve, ami ugyan elég hülyén hangzik magyarul, de mindegy, mert így akarja – ki is? Fónagy János és Völner Pál? Legalábbis ők nyújtották be saláta-adalékként egy múlt szerdán megszavazott, energetikai tárgyú törvénytervezethez módosító indítványukat, javasolva, hogy az elnevezésről az Országgyűlés döntsön. Az efféle ügyekben amúgy illetékes tárcaközi földrajzinév-bizottság a Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest-Ferihegy elnevezést támogatta – ez persze irgalmatlanul hosszú, de legalább magyarul van, és szerepel benne a „védett”, vagyis közkeletű, megszokott, régóta bejáratott Ferihegy név is, de hát valamiért éppen ezzel van a baj. Vagy egyszerűen azzal, hogy a bizottság nem fogadta kellő tisztelettel és engedelmesen lelkes igenléssel a kormány javaslatát? Az aggályoskodó testület okvetetlenkedését ugyanis lendületes retorzió követte: A Nyelv és Tudomány pénteken már azt írta, hogy tudomása szerint a szakbizottság húsz tagjának visszavonták a megbízatását, kettejüknek pedig a köztisztviselői jogviszonyát is megszüntették.
Így aztán megint született egy ügy, amin fontosabb kérdések helyett dühöngeni, rágódni lehet, amitől még azt is elkedvetleníti ez az egész átnevezés, aki eddig úgy gondolta: mindegy, hát akkor legyen Liszt Ferenc a reptér neve, higgye, akinek jól esik, hogy a zeneszerző ettől lesz magyarabb. Megszületett az ügy, hogy szellemi energiákat mozgósítson annak felderítésére, mi lehet a titkos, az igazi oka az aránytalan mértékű retorziónak, egy önmagában véve akár még szórakoztató, sőt akár emelkedettnek is mondható kérdés ennyire hisztérikus eldöntésének. Egy újabb napra egy újabb probléma jutott, amely idétlen találgatásokra ad okot, hogy na, vajon mi a baj ezzel a hm, Feri-, érted!, Feriheggyel, és az ember persze emiatt is csak restelkedik, mint ahogy restelkedett eddig is gyanúi, feltevései miatt, aztán mégis, kétszeresen is jogosnak bizonyultak.
Vagy itt van ugye Elvis. Meglepő ötlet, de oké, miért is ne, Miles Davis utca, Frank Zappa sétány. Többen ismerik a nevét, mint Ligeti Györgyét, ez kétségtelen. Internetes szavazás, remek. A Margit híd budai hídfőjénél, a Przemyśl-emlékműnél nem igazán szerencsés – ez is rendben van. Akkor legyen a lottó-ház előtt, a Ferenc körút sarkán – hangzott a diadalmas megoldás. Csak hát ezt a teret, pontosabban „parkot” meg az 56-os Angyal Istvánról nevezték el néhány éve – talán éppen az ötvenedik évfordulón? Igaz, semmiféle felirat nem ad hírt erről. Hívom nagy felhorgadva a ferencvárosi önkormányzatot. Igen, tudnak róla, a polgármester úrnak vannak is fenntartásai, köszönik a hozzászólást, mihelyt tudnak, válaszolnak. Hívom a főváros sajtóirodáját. Nem, a javaslat még nem végleges, kérdések merültek föl, hogy az internetes szavazás eredménye nem ez volt, demokrácia stb. No de az a semmi kis terecske, arról úgy tudják, hogy névtelen? Úgy tudják. Hát rosszul tudják, Angyal István így meg úgy – mondom. Zavart csend, amiből csak az hallatszik ki, hogy valakik alkotó lendületükben már megint elhamarkodták a dolgukat. Nem néztek rendesen utána, volt egy kósza ötlet, az ötletből ukáz lett, az ukázból egy átgondolatlan lista a szavazáshoz – és már zajlik is a huzavona: vajon elég rendes 56-os mártír volt-e Angyal István. Egyébként az irányítószám-keresőn a róla elnevezett közterületet eleve kijjebb tolták az Üllői úton, a Nagyvárad téren is túlra.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Akcióhősök ideje
A kormányzat – konkrétan Pintér Sándor belügyminiszter – az Orbán Viktor által egykoron beígért nyaklevesek óta már több alkalommal ostorozta az olyan félkatonai szervezeteket, amilyenek Gyöngyöspatát lepték el az elmúlt napokban. Tavaly július végén egy sajtótájékoztatón egyebek mellett arról beszélt, hogy „félkatonai szervezetek jöttek létre, amelyek a rend visszaállítását tűzték zászlajukra, törvényi jogosítvány nélkül” – olvashatjuk a kormányzati portálon. Ezt akkor a közhatalom elleni támadásnak minősítette. „ … az állami főhatalmat a magyar kormány senkinek nem kívánja átadni, ezért aki ilyen szervezetben szervezőként vagy tevőlegesen részt vesz, szabálysértést követ el, és ugyancsak elzárással lesz büntethető” – folytatódik az idézet. Ekkor esett szó arról a bizonyos „közbiztonsági csomagról” is, amely a kisebb súlyú bűncselekményeknél a büntetések szigorításáról intézkedett, és hamarosan hatályba is lépett. Nem így a félkatonai szervezetekre vonatkozó kitétel. Így aztán az általa irányított rendőrség helyett magukat polgárőröknek, illetve „betyároknak” mondó szabadcsapatok váltak a rendteremtés élharcosaivá, megtalálva azt a rést, amelyet a rendőrség tétlenkedése hozott létre. Ez önmagában véve is baj, de az teszi igazán súlyossá a helyzetet, hogy a helyi lakosság, amely nyilván nem ok nélkül érzi fenyegettetve magát, a jog és a biztonság védelmezőit látja ezekben a gárdákban. Ehhez képest egyenesen nevetséges, hogy miután a helyzet a végsőkig éleződött, a miniszterelnök megint csak megbízta belügyminiszterét, hogy dolgozzon ki akcióprogramot az ilyen szervezetek megfékezésére. Hát most majd nekiáll, és kidolgoz egyet temérdek tennivalója közepette, amelyek a következő hónapokban megakadályozzák abban, hogy minderről egy interjú keretében fejtse ki az álláspontját. Azt viszont még nem tudni, kinek osztja ki Orbán a következő feladatát: megvizsgálni, mi a teendő akkor, ha egy önkormányzat szembe megy a központi törekvésekkel, és támogatja a félkatonai szervezetek akciózását, amint ezt állítólag Gyöngyöspata képviselőtestülete tette.
Mindez épp elég felháborító, de a szélsőjobbos nyomulásnál is nagyobb veszélyt látok abban, hogy a cigányok sorsa mint a komolyan veendő, sőt a megoldandó sürgős feladatok sorában az első helyen álló társadalmi probléma megint csak a közbiztonsági-rendészeti oldala felől kerül bele a közbeszédbe. Pedig sokkal fontosabb vonatkozásai azok, amelyek a tanköteles kor meghatározása vagy mondjuk a közmunka-rendelkezések összefüggésében hatnak Gyöngyöspatától Hajdúhadházig egész térségek jövőjére. A korábbi évek mindegyre félresikerült, félbehagyott, félresiklott próbálkozásai után továbbra sincs még csak szándék sem, nemhogy a társadalmi támogatás fokozása érdekében tett erőfeszítés a többszörösen hátrányos helyzetű emberek, települések, régiók leszakadásának megállítására. Azt várhatta volna az ember, hogy a Pintér Sándornak feladatot kínáló tanácskozáson ejt néhány keményen pattogó szót a miniszterelnök ezekről az alapvető problémákról is, netán ezért hívták oda a társadalmi felzárkóztatásért felelős államtitkárt, Balog Zoltánt és Farkas Flóriánt, az Országos Roma Önkormányzat Fideszes vezetőjét is. Vagy ha ez már nem így esett – ha meg netán igen, az a résztvevők édes titka maradt –, legalább Járóka Lívia, ugyancsak Fideszes EP-képviselő, a magyar uniós elnökség szívén viselt reménybeli roma stratégiájának egyik kidolgozója mondhatott volna valami ígéreteset, amikor szombaton egy órán keresztül kérdezték az Inforádióban. Magyarországgal összefüggő konkrétumként annyit árult el, hogy a hazai megoldást állította példaként Európa elé. A Balog-államtitkárságot (tevékenységéről a hírek itt olvashatók), amely majd elkészíti a nemzeti akciótervet stb., stb. – „és kezdődhet a munka”. Mégpedig annak az új (Kemény István és munkatársai által már évtizedek óta evidenciaként hangoztatott) megközelítésnek a szellemében, hogy a cigánykérdés nem etnikai, hanem társadalmi kérdés – remélve, hogy az EU majd pénzt tol az ügybe. Járóka Lívia persze nem tehet róla, hogy a látszat mögött, amelyet képvisel, még csak nem is másfajta tények vannak, hanem a nagy büdös semmi. Viszont esetleg rákérdezhetne a főnökeinél, nem tartanak-e üleptáji sérülésektől, ha túl sokáig gunnyasztanak a fortyogó katlan fedelén, miközben alulról még szítják is a tüzet.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Líbiai bizonytalanságok
Azt mondta tegnap Rony Brauman, az Orvosok Határok Nélkül nevű szervezet korábbi elnöke, hogy szerinte a líbiai beavatkozás borzalmas ördögi körhöz vezet majd. Arra hivatkozott, hogy mindig ez történt, valahányszor bombázókkal próbált a külvilág demokráciát és jogállamot teremteni. Ez így persze nem igaz (látványos ellenpélda a boszniai háborút lezáró NATO-bombázás), mégsem mondhatjuk nyugodt szívvel, hogy a mostani nemzetközi fellépésnek csak örvendetes kifutása lehet a líbiaiak szempontjából.
Sokan sokfelől mondják, hogy előbb kellett volna közbelépni, amikor a felkelők offenzívája lendületesen haladt előre, de ehhez nem állt össze sem valamiféle elfogadható nemzetközi jogalap, sem pedig közmegegyezés. (Mégoly erőteljes fegyverszállítások sem hoztak volna átütő eredményt, hiszen a felkelők jelentős része hadviselésben járatlan civil, legfeljebb valamivel kiegyenlítettebb erőviszonyok alakultak volna ki, ami a polgárháborúvá fajulást siettette volna.)
Nem hiszem, hogy én voltam az egyetlen, aki kezdetben azt remélte, hogy a diktatúra ugyanúgy, szinte magától összeomlik, mint Tunéziában, majd pedig Egyiptomban, még ha Kadhafi konoksága miatt egy kicsit el is húzódik ez a folyamat. Azt persze rögtön lehetett sejteni, hogy a majdani új Líbia politikai erőinek a semmiből kell megszületniük, hiszen a Kadhafi-rendszer nem engedélyezett semmiféle szerveződést.
Miután a felkelők szénája kezdett egyre rosszabbul állni, Kadhafiék pedig egyre véresebb offenzívába lendültek, az ENSZ Biztonsági Tanácsa először a polgári lakosság védelméről, néhány nappal később pedig repülési tilalomról döntött, nem egyhangúan, de ellenszavazat nélkül.
A döntés alighanem helyes volt, és annyiban az érvényre juttatását célzó légitámadások is azok, hogy a Kadhafihoz hű egységektől szorongatott felkelők fellélegezhettek. Csakhogy az ezredes azóta sem adja semmi jelét annak, hogy tárgyalni kívánna vagy a lemondását fontolgatná. Ez pedig új kérdéseket vet föl a légitámadások célját illetően. Egyre kevésbé tűnik ugyanis realisztikusnak az a remény, hogy a nemzetközi erők a BT-határozatokban rögzített mandátumuk keretei közé szorítva fordulatot kényszeríthetnek ki. Kadhafi megbuktatása pedig nem tartozik a megbízatásaik közé, még ha politikai nyilatkozataikban hangsúlyozzák is ennek szükségességét. Az elitalakulatoknál tömeges dezertálásra aligha lehet számítani, miután voltak hetek, amikor ezt a felkelők szempontjából előnyösebbnek tűnő erőviszonyok mellett tehették volna meg. Attól tartok, hogy emiatt elhúzódó szárazföldi harcokra kell számítani Líbiában.
Az észak-afrikai országban kialakult helyzet áttekintését igencsak megnehezíti, hogy nincsenek értékelhető információink a felkelők politikai elképzeléseiről a Kadhafi utáni időszakra nézve. Alkotmányozás? Választások? Mindehhez meg kellene fogalmazódniuk, artikulálódniuk kellene bizonyos szándékoknak, értékválasztásoknak, de ennek egyelőre nincs, mert nem is lehet jele. Egyelőre harc van, bizonytalanság, nélkülözés. Nem látható, miféle indulatok feszülnek a világra nyitott, viszonylag képzett, a megmozdulásokat elindító fiatalok aligha széles rétege mögött. Sokan beszélnek a törzsi hagyományok továbbéléséről, de ennek a súlyát sem lehet felmérni. Lehet, hogy egyfelől az urbanizáció, másfelől a diktatúra végleg összezavarta ezeket a viszonyokat, de elképzelhető az is, hogy pillanatok alatt visszaépülnek, amiből aztán végleg nem következik egy közeli demokratikus fordulat.
Úgy tűnik, hogy a környező országok nem ellenzik Kadhafi távozását, de csak mértékkel kívánnak elköteleződni. A térség közvéleményét valószínűleg az nyugtatja meg, ha a nyugati beavatkozás minél kevésbé érzékelhető – csak ne legyenek a légicsapásoknak is polgári áldozatai.
Ebben a bizonytalanságban, homályban tapogatózva kell most eldönteni, hogy milyen stratégiai céllal folytatódjon a légi akció. Ha nyílt célkitűzésévé válik Kadhafi megbuktatása, e mögé egyértelmű szövetségnek kell szerveződnie, aztán valami elfogadható jogalapot is kell teremteni hozzá.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Hány halott egy felzúdulás?
Megint olvasom a Líbiával kapcsolatos híreket: a szerdaiak szerint a líbiai légierő már megsemmisült, és amennyiben a Kadhafihoz hű szárazföldi erők olyan akciókba bocsátkoznak, amelyek veszélyeztetik a polgári lakosságot, a szövetségesek odapörkölhetnek nekik. Természetesen megkönnyebbülnék, ha látnám, hogy végre bekövetkezett a várt fordulat, a felkelők el- vagy visszafoglaltak egy újabb várost – mondjuk a stratégiailag fontos Adzsdabíját, Kadhafi pedig sajnos életét vesztette egy kósza rakétatalálat következtében, és most már mindenki csak a környező országokból érkező békefenntartókat várja, akik megakadályozzák az esetleges bosszú-kitöréseket, közben meg épülhet-szépülhet a demokratikus Líbia. És akkor önfeledten kiálthatnám oda az egész nyugati világnak: szép volt, fiúk!
De még nem tartunk itt, miközben az is világos, hogy most már nem lehet abbahagyni a jelek szerint végül a NATO irányítása alá helyezett akciót, amíg meg nem bukik a Kadhafi-rezsim.
A líbiai hírek mögött, a weboldalak alsóbb régióiban ott olvashatók már jó ideje a térség többi országából érkező jelentések is. Jemenben már hosszú hetek óta éleződik a belső konfliktus, szaporodnak a tüntetőkre támadó biztonsági erők halálos áldozatai, lemondott a kormány, de Szaleh államfő rendíthetetlenül a helyén van – és ha bukna, beláthatatlan zűrzavarba sodródhatna az ország. Bahreinben is kiszámíthatatlan, milyen irányt vesz a belső konfliktus, amelyet a társadalmi feszültségen (szegények vs. gazdagok) túl, ugyanakkor vele összefüggésben a szunnita-siíta ellentét is élez. Újabban pedig Szíriából érkeznek hírek az ottani tüntetőkkel szembeni erőszakos hatósági fellépésről.
Nem hiszem, hogy ezekben az országokban a felkelők szűk, nem csupán az életkörülményeivel, életkilátásaival, hanem a jogfosztottságával is elégedetlen csoportja nagyon különbözőnek tekintené magát a hasonszőrű líbiaiaktól. Ha pedig így van, minden bizonnyal méltánytalannak érzik, hogy az ő ügyüket nem karolja föl a külvilág, az ő érdekükben nem születnek ENSZ-határozatok, az ő elnyomóiknak nem kell szankcióktól tartaniuk.
Ez valóban így van, és ez az a pont, ahol újból le kell szögezni, hogy egy katonai beavatkozás sohasem lehet kizárólag értékvezérelt. Időzítését, mértékét, mikéntjét az érdekek szabják meg. Annál tisztább a helyzet, minél nagyobb, többsíkú az érdekegyezés az így vagy úgy érintettek között. Líbia esetében ebből a szempontból ideális volt a helyzet. Ez és nem más tette lehetővé már a beavatkozást megalapozó ENSZ-határozatokat is, magáról az akcióról nem is beszélve. Kadhafit és rendszerét mindenki utálja – még ha ezt az elmúlt években leplezték is a diplomatikusan udvarias mosolyok. Utáljuk mi, európaiak, de szerencsére utálják az egész észak-afrikai–közel-keleti térségben is. A felkelők így igen széleskörű és egyértelmű elvi, de gyorsan gyakorlatira váltható támogatást élveznek – amíg ki nem derül pontosan, kik és mik ők. A Kadhafi megbuktatására szövetkező országok számára pedig a konkrét belpolitikai jópontszerzés lehetőségén túl ott van természetesen minden lehetséges gazdasági előny alapja, a stabilitás. Említeni lehet továbbá olyan további szempontokat is, mint egy újabb menekültválság elkerülése – bár ehhez megfelelt a Kadhafival fenntartott jó viszony is.
Hogy miért ismételgetem ezeket a közhely-közeli evidenciákat? Azért, mert saját magam számára tartom fontosnak, hogy tisztán lássam: a líbiai katonai akciót, a következő lépéseit, a célját, a kifutását – egyáltalán: a mostani arab népek tavaszával szembeni nyugati viszonyt – ezeknek az érdekeknek a tükrében (is) kell megértenem, értelmeznem. A kezdőponton kétségkívül ott áll egy alapvető érték képviselete: meg kell akadályozni a tömeggyilkosságot. De aztán máris belép a hűvös számítás: hány halott után kell lépni Líbiában, és hány után Jemenben? Melyik diktátor bukása mennyit ér ráfordításban, belpolitikai, geopolitikai kockázatban, hozadékban? Számon kérni ettől még lehet félresöpört értékeket, keresgélni, magyarázó erővel ellátni viszont nem érdemes őket ott, ahol nincsenek.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
Érvek ereje
„Oly távol, messze van hazám,
Csak még egyszer láthatnám!
Az égbolt, a felhő, a vén hold, szellő,
Mind róla mond mesét csupán.
Holdfényes májusok,
Muskátlis ablakok
Hozzátok száll minden álmom.
Ott, ahol élt anyám,
Ott van az én hazám,
Ott lennék boldog csupán.
A sorsom jó, vagy rossz nekem,
Itt minden, minden idegen.
Más föld, más ég, más táj, más nép...
Bárcsak otthon lehetnék!”
1956 végén, valószínűleg hivatalos megrendelésre született ez a meglehetősen nyálas, dallamában pedig bánatos és szívet tépő sláger. Szándéka szerint a forradalom leverése után külföldre menekült tízezrek hazacsábításának az eszköze volt – így tartotta legalábbis az össznépi szóbeszéd. Nyilván lehetetlen megállapítani, hogy a falvédő-felirat formájában is terjedő szöveg elérte-e, s ha igen, mekkora hatékonysággal a kívánt hatást, mindenesetre látnivaló, hogy észérveket nem tartalmazott, csak az egyszerű lélek húrjait keservesen pengető hívószavakat: muskátli, anya, más, idegen stb.
antikva.hu
Most megint hazavárja elbitangolt ifjait az ország – és máris leszögezem, hogy nem óhajtom tovább erőltetni ezt a felszíni párhuzamot. Nincs elnyomás, nincs vérbíróság, a határok nyitva, az információs nyilvánosságot pedig legfeljebb korlátozni lehet, de felszámolni úgysem. És természetesen más a helyzet azért is, mert akkor kényszer volt a távozás, most pedig lehetőség. Adott esetben súlyos következményekkel járó, visszavonhatatlan döntés volt a hazatérés, most pedig újra elindulhat az, akit nagyon kínoz az emigráns-álom. (Ennek sok megegyező rendszerváltás előtti tapasztalat szerint az volt a lényege, hogy az ember hazajött, aztán újból ment volna el, de nem tudott, nem engedték. És nagy megkönnyebbülés volt „más tájon” felébredni.)
A matyóhímzéses, dunakanyaros honlap külföldön tanuló, dolgozó fiatalokat a hazatérésre ösztökélő érveit nem idézem, hiszen tegnap óta mindenki rajtuk röhög vagy háborog, vérmérséklete szerint. A csalárd („Versenyképes, egykulcsos adó”), gyermekdeden giccses („Pörkölt nokedlivel, ropogós parasztkenyérrel és csalamádéval”) és elképesztően bunkó („Magyarországot még nem érintette meg a nemeket összemosó filozófiák szele”) felsorolás kétségkívül árnyaltabb, mint a muskátlis ablakos érvelés. De felháborítóbb is, mert az legalább nem állított semmi valótlant – pontosabban semmit –, csak alattomosan csalogatott, ez viszont álságosságával sértegeti, hülyének nézi az olvasóját. És akkor most pontról pontra lehetne haladni a tíz hazahívó érv szétverésével, de sokkal szórakoztatóbb elolvasni a hozzájuk fűzött észrevételek sokaságát. (Kétségtelen erénye a weboldalnak, hogy nyilvánossá teszi a sokszor meglehetősen ingerült kommentárokat is.) Vannak, akik részletesen, tapasztalataikra hivatkozva cáfolják a cáfolatra egyáltalán érdemes pontokat, vannak, akik általánosságban bírálják a manapság uralkodó viszonyokat. Megdöbbentő ugyanakkor az egymással keveredő és önellentmondó érvkészleteknek a zűrzavara, amely a feltételezhetően viszonylag iskolázott véleménynyilvánítók némelyikének gondolatait jellemzi. Jóléti szempontok keverednek ködös honfibúval, politikusozás cigányozással. Jó, tudom, aki kommenteket olvas, készüljön fel a vad kalandra. A normális vitának pedig nem ez a helye: hazug, rossz érveket nem lehet jól képviselni. De minek is vitatkozni: magunknak, magunk miatt megyünk ki vagy jövünk megint vissza, ha itt vagy ott „minden, minden idegen”.