Zavaros érzékelés – zavaros konstrukció
- Részletek
- Fazekas Csaba
- 2011. március 21. hétfő, 04:11
Fazekas Csaba
Orbán Viktor több szempontból tanulságos március 15-i beszédéből csak az alkotmánnyal kapcsolatos passzusokra, pontosabban a történelemértelmezésére szeretnék kitérni. Nem tudom, a nagy ovációk közepette sokaknak feltűnt-e, hogy az önmagával azonosított nemzeti erőfeszítésekből levezetett alkotmány szükségességét követően így szólt: „Idézem a nemzeti hitvallást” – majd idézte is … a pártja által a parlamentnek benyújtott tervezetet… Legalább végleg meggyőződhettünk róla, mennyire vehetők komolyan a Fidesz azon kijelentései, hogy „várják mások alkotmánytervezeteit”, „hozzá lehet szólni”, „nemzeti együttműködés-konzultáció” stb. Vagyis még csak meg sem várta, hogy a parlament legalább megalkossa az új alkotmányt, már a „nemzet” hitvallásának minősíti a pártja által formába öntött szöveget, merthogy biztos benne, hogy az is, illetve az is lesz – akár akarjuk, akár nem. Legalább az is nyilvánvalóan kiderült: a leendő alkotmány Orbán Viktor eszméinek megtestesülése, politikai pályafutásának egy országra oktrojált csúcsteljesítménye. Értelmezzük hát együtt ezt a „hitvallást” Orbán március 15-i beszédével.
Csatlakoznék azok töprengéséhez, akik nem értették, miért kell minden szóban görcsösen valamiféle új időszámítás kezdetét erőltetni, miért nem lehet például preambulum, ami az, miért kell a fellengzős „nemzeti hitvallás”-t illeszteni a szöveg elé. Stílusa és egy-egy tartalmi eleme kétségtelenül közelebb áll egy keresztény-nemzeti főideológus áporodott fohászához, mint egy modern alkotmányhoz, de azért ez a fajta természetfölöttiből eredeztetett küldetéstudat mégis csak sok. A többes számban való fogalmazás („hisszük”, „valljuk” stb.) olyan stílust kölcsönöz a szövegnek, mintha királyi leiratot olvasnánk, nem egy modern köztársaság alapvető jogforrását, és tökéletesen összecseng Orbánnak a vezéri többes jegyében kelt ünnepi beszédével. Azután az is feltűnő, hogy a Himnusz első sorából – Semjén Zsolt-i ötlet nyomán – vett idézet nem is a „hitvallás” részeként, hanem az egész alaptörvény elé illesztett jelmondatként került a szövegbe. Ezáltal az „Isten, áldd meg a magyart” nem egyszerűen a nemzeti együvé tartozást kifejező Himnusz első sora, hanem a Mindenhatónak címzett felszólítás, mely az egész alaptörvénynek természetfölötti eredetet igyekszik kölcsönözni.
„Szent István királyunk […] hazánkat a keresztény Európa részévé tette” – olvassuk, ami óhatatlanul azt sugallja, hogy Európa ma is az. Pedig nem, sőt nagyon nem. A középkor „keresztény Európája” nem azért kapta jelzőjét, mert hívő százezrek fogadták személyes megváltójuknak Jézus Krisztust, hanem mert a keresztény (katolikus) egyház az államhatalom részét, a társadalom uralkodó osztályainak egyikét alkotta. Természetesen államalapító királyunk politikai bölcsességéből, az egyház művelődéstörténeti szerepének értékéből stb. mindez semmit nem von le, de Magyarországot ma már nem lehet annak a keresztény Európának a részévé tenni.
„Népünk évszázadokon át harcokban védte Európát” – ami közkedvelt történelmi toposz, kár, hogy egyrészt kizárólagosságot sugall (noha más népeknél is erős ez a „védőbástya”-felfogás), másrészt azt, hogy a magyarságnak más dolga sem volt, minthogy élete árán védelmezze a nyugat-európai államokat. A leginkább a tatár- és törökellenes harcokra vonatkoztatható kitételt persze meg lehetne normálisabban is fogalmazni, vagy figyelembe venni, hogy alkalmasint éppen három részre szakadva védtük (ha már ragaszkodunk a többes szám első személyhez) önmagunkat, azaz csak védtük volna, ha nem lett volna legalább ennyire jellemző a belső szekértáborok egymás elleni küzdelme. (Vegyük még hozzá, hogy a török hódítás megállításában legalább ekkora szerepe volt a birodalom teherbíró képességének, illetve ügyeljünk arra, hogy a török kiűzésének dicsősége finoman szólva nemcsak „minket” illet. Stb.)
„Elismerjük a kereszténység nemzetmegtartó szerepét” – ez már hamisítatlan keresztény-nemzeti gondolat, ráadásul több szempontból is hamis. Nemcsak azért, mert Magyarország felekezetileg rendkívül tagolt (a következő mondat így önellentmondás: „országunk különböző vallási hagyományaira” is büszke), és a magyar nemzeti gondolat kialakulásában valamely vallási tartalom megtermékenyítő hatása sokkal kevésbé érvényesült, mint a katolikus horvátoknál, íreknél, lengyeleknél, görögkeleti szerbeknél stb. Sőt, a 18–19. századi magyar nemzeti ébredés kezdeményezőinek felekezeti korlátokon is átlépve kellett megalkotnia a nyelvi-kulturális közösség (a magyar nemzet) fogalmát. (Egykori protestáns prédikátorok az idegen elnyomás eszközeként ostorozták a katolikus Habsburgokkal szövetséges egyházat, utóbbiak a protestánsok kirekesztésének igényével alkották meg a „Regnum Marianum” ideológiáját stb.) Arról is szó van, hogy a középkori kereszténységnek (az egyháznak) tulajdoníthatunk állammegtartó szerepet, a magyar nemzet egységének kovácsolását azonban aligha. A „történelmi” egyházak nemzeti gondolatban való érdekközössége csak a 19. század második felében kiérlelődött és a Horthy-korszakban fényes karriert befutott ideológiai elem.
A sok apróság mellett („egyedülálló nyelvünk” stb.) legérdekesebbek a történelem értelmezésével kapcsolatos passzusok: „Tiszteletben tartjuk történeti alkotmányunk vívmányait és a Szent Koronát, amely megtestesíti Magyarország állami folytonosságát és a nemzet egységét.” Jó lenne végre pontosabban tudni, hogy mit értsünk e fideszes újbeszédben „történeti alkotmány” alatt, ilyen ugyanis jogilag érvényes formában nincs, „vívmányai” tehát legalábbis viszonylagosak… A múltban történetileg kialakult (rendi vagy nemesi) alkotmányon a magyar nemesség sarkalatos jogait összegző jogelvek együttesét értették, nagyjából az Aranybulla-mozgalomtól 1848-ig. A történeti alkotmány fogalma alatt lényegében mindenki azt érthet, amit a múltból kiválogatásra érdemesnek ítélt elemek összefűzése folytán akar. (Ide lehet érteni a vérszerződéstől az 1608. évi törvényeken, az 1723. évi Pragmatica Sanctión át az 1791. évi törvényeket és még sok jogszabályt, de ezek csak utólagosan és erőltetetten konstruálhatók egységes szemléletű, ezer éven átívelő „alkotmánnyá”.) Legtöbbet hivatkozott formája Werbőczy Hármaskönyvén alapul, amikor „natio Hungarica” alatt nem a magyarok modern nyelvi-kulturális közösségét, hanem az azonos kiváltságok által összetartott nemességet értették. A történelemben sokszor (például az 1790–91. évi országgyűléshez kapcsolódóan) hivatkozott „nemesi alkotmány helyreállítása” lényegében e kiváltságok megváltozhatatlanságába vetett bizalomnak felelt meg. Ami viszont – éppen a mostani évfordulón – fontos, hogy 1848 tavaszán e „történeti alkotmányt” Kossuth, Petőfi, Batthyány generációja végleg átadta a múltnak. A nemesi kiváltságokon alapuló jogrendet (íratlan „alkotmányt”) felváltotta az áprilisi törvényekben foglalt új, polgári alkotmányos berendezkedés. (Mennyire igaza volt Rimely Mihály egykori pannonhalmi főapátnak, aki 1848. március 14-én [!] már ezt jegyezte fel: „Rettenetes nap volt ez, és a magyar Constitutionak [= alkotmánynak] halál napja.”) A negyvennyolcas polgári berendezkedés majdnem mindent megsemmisített, amit addig „történeti alkotmányon” egyáltalán érthettek. Utóbbi jogfolytonosságára hivatkozni tehát nemcsak anakronizmus, hanem a polgári átalakulás lényegének relativizálási kísérlete is. (Azt még mindig nem merem felvetni, hogy voltaképp efelé haladunk.) Navracsics Tibor is érezte ezt, amikor ünnepi beszédében megpróbált fából vaskarikát fabrikálni, mondván, a jobbágyfelszabadítás, a jogegyenlőség, az új közjogi rendszer kiépítése stb. „az akkori történeti alkotmány keretein belül [sic!] is egy alkotmányreform sorozata volt”, aztán persze hozzátette, hogy „sokan azt is mondták, hogy az 1848-as törvények tulajdonképpen új alkotmányt adtak Magyarországnak” – azt már nem, hogy utóbbiaknak volt igazuk. (Ld. még a fideszes alkotmányterv indoklásának első mondatát, amely szerint az alaptörvény „illeszkedik a magyar történeti alkotmány ezeréves történelmébe”. Nem lehetne egyszerűen a magyar történelembe való illeszkedésről beszélni?) Az önkényesen értelmezett „történeti alkotmány” azonban nem pusztán múltbúvároknak okoz majd fejtörést, hiszen nemcsak a „hitvallás”, hanem az alkotmány szövege is tartalmazza, figyeljünk csak: „Az Alaptörvény rendelkezéseit azok céljával, a benne foglalt Nemzeti hitvallással és történeti alkotmányunk vívmányaival összhangban kell értelmezni.” (Q. cikk, (3) bek.) Vagyis ha bárkinek bármilyen jogértelmezési kérdésben el kell igazodnia (vannak ilyenek, nézzünk csak az Alkotmánybíróság előtti beadvány-halmazra), e „történeti alkotmányt” újra figyelembe kell vennie, attól eltérnie pedig nem szabad. E passzus akár a modern polgári jogállam újraépítésének, működésének egyik kerékkötője is lehet.
A nemesi-rendi jogelveket szokásjogi alapon összefércelő „történeti alkotmányból” lényegében egy fontos elem maradt 1848 után: a királyi hatalomé. Talán nem véletlen, hogy a negyvennyolcas nemzedék számára a köztársaság annyira fontos célként fogalmazódhatott meg. Nem állítom, hogy ennyi idő távolából a köztársaság csak jó, a királyság csak rossz lehet, épp ellenkezőleg. De ha már a magyar történelem hagyományainál tartunk, tény, hogy a köztársasági gondolat nem véletlenül kapcsolódott össze olyan szorosan a „régi világgal” szembefordulni akaró polgárosodással. (Hosszabb idézés helyett kérem az Olvasót Petőfi Sándor: Respublika című költeményének újraolvasására, a tanulságok megfogalmazására.) A köztársaság gondolata idegen a magyar állam mai vezetőitől. Orbán ünnepi beszédében egyszer sem említette, de hát, mint tudjuk, az ország hivatalos nevéből is ki akarják iktatni: az államforma puszta megtartásán túl a Fidesz annak tartalmától nagyon is el akar fordulni. Petőfiék számára a respublika „a szabadság gyermeke” volt, Orbánék számára viszont akár az önkény mostohagyermeke, talán fogadott fia is lehet.
A preambulum-tervezet azonban csak fokozza olvasója zavarát: „Nem ismerjük el történeti alkotmányunk idegen megszállások miatt bekövetkezett felfüggesztését.” Tessék mondani, ide tartozik az a röpke majd négyszáz év, amikor Magyarország (részben vagy egészben) a Habsburg Birodalom része volt? Vagy a birodalom (1715 után állandó, cs. kir. stb.) hadseregének „ideiglenes” állomásozása nem volt megszállás? A „történeti alkotmányt” (vagyis a nemesség jogainak gyakorlását) azon belül is „felfüggesztette” II. József, egy időre Mária Terézia, majd I. Ferenc is. Akkor ezt hová tegyük? Ferenc József 1849–1867 között az áprilisi törvényekbe foglalt alkotmányt függesztette fel. Ezt a fentiek fényében hogyan értelmezzük? Akárhogy vesszük, ez a passzus rendkívül zavaros, még ha megalkotói nyilvánvalóan a rövid német és a hosszú szovjet katonai jelenlétre akarták is konkretizálni. (Bár akkor is marad kérdés: 1944. március 19. és október 15. között „felfüggesztetett a történeti alkotmány”, Horthy és az egész államapparátus viszont a helyén maradt, utóbbiak is egy az egyben kiiktatandók ezekben a hónapokban? Stb.) Az önrendelkezés igényének történelmi háttérrel megfogalmazott deklarációjával kapcsolatosan természetesen nem vethető fel észrevétel (ellenkezőleg!), viszont beillesztése ebbe az önkényesen összeállított történeti konstrukcióba finoman szólva problematikus.
Vegyük csak azt a gyakran megfogalmazott fideszes érvet, amellyel jelenlegi alkotmányunk elvetését indokolják: hogy eredetileg 1949-ben fogadták el, az 1989-es (nagyon is alapos) átszabások pedig meghagyták a rossz emlékű évszámot. A fideszes javaslat indoklásában úgy fogalmaznak, hogy a rendszerváltók két évtizeddel ezelőtt „jól tudták, hogy a demokratikus Magyarország egységes alkotmányának megalkotására sem az utolsó pártállami parlamentnek, sem a Nemzeti Kerekasztalnak nincs megfelelő legitimációja”. Ha már itt tartunk, ne feledjük, hogy az 1848-as áprilisi törvényeket az utolsó rendi országgyűlés alkotta meg. Vessük el Kossuthék törvényalkotó erőfeszítéseinek jogszerűségét csak ezért? Az 1848-as forradalmak teremtettek alapvetően más hátteret e jogszabályok formába öntéséhez (1848. március 18-án meg is fogalmazták ugyanazon törvényhozó testület eltérő felhatalmazását), 1989-ben pedig szintén a világpolitika átrendeződése indította útjára a Németh-kormány, illetve az akkori parlament jogalkotó (alkotmányozó) tevékenységét. 1848 után csak az önkényuralom hívei emlegették, hogy az áprilisi törvények „kényszer hatása” alatt születtek, ezért illegitimek. Az 1989-es – valóban ideiglenesnek szánt, ám tartalmában nagyon is időtálló – alkotmány illegitimitásának emlegetése nyilvánvalóan ürügy a politikai berendezkedés átszabásához. (Ráadásul a dolog kissé bonyolultabb: 1989-ben különböző politikai erők kompromisszuma eredményezte az új alkotmányos rendszert. Most pedig a kétharmados többségű párt akarata. Mára jámbor óhaj maradt, hogy a két elem – a szabad választás általi felhatalmazás, illetve a különböző politikai pártok megegyezése – egyszerre valósuljon meg.)
Ha már itt tartunk, idézzünk fel két – más-más okból – tanulságos preambulumot. 1848-ban az áprilisi törvények ünnepélyes bevezetésének szövegezői nem tartották szükségesnek „nemzeti hitvallás” megfogalmazását, a két bekezdésnyi szöveg csupán az „Előbeszéd” címet kapta. Továbbá szó sincs benne semmiféle „történeti alkotmányról”, múltbeli dicsőségünkről (pedig mégiscsak a romantika, a retorikai gyöngyszem-füzérek korában született), nagyon is az aktuális politikai helyzetből kiinduló, jövőre koncentráló felvezetést illesztettek a polgárosodás („a nemzet alkotmányos életének, a kor igényei, s a körülmények sürgős volta által szükségelt kifejtését” tartalmazó) alaptörvényei elé. A másik ellenkező előjelű példa épp a „végleg” leváltani kívánt 1949. évi 20. tc.-be foglalt népköztársasági alkotmány – külön címet nem viselő – bevezetése. Az akkori közelmúlt eseményeire koncentráló, sztálinista szöveg, és a finomabb formában, de részletesebben taglaló későbbi alkotmánymódosítás (az 1972. évi 1. törvény) a történelmet sajátos ideológiai szempontok szerint újragondoló jogalkotás termékei. Szó van benne a magyar nép évezredes munkájáról, az uralkodó osztályok általi elnyomatásáról, az „új korszak” – a szovjet „felszabadítás” által kezdeményezett – beköszöntéről, „a régi rend urai és védelmezői ellen folytatott küzdelemről”, az 1919. évi Tanácsköztársaság példaadó előzményeiről, „a magyar nép nemzeti egységbe tömörülve” folytatott „országépítő munkájának történelmi eredményeiről” stb. Ha végigolvassuk, sajnos tényleg az az érzésünk támad, hogy bár a Fidesz a régi alkotmányt akarja felszámolni, mégis részben annak szellemét idézi fel azáltal, hogy a régmúltból önkényesen kimazsolázott történeti eseményekből konstruál saját ideológiájához önigazolást.
Világosan mutatja ezt a miniszterelnök március 15-i beszéde is. Saját politikai rendszerét a magyarság régóta keresett történelmi álma beteljesedésének láttatta, a csalódás és útkeresés esztendeinek azokat az éveket, amikor nem lehetett (korlátlan) hatalma, valamiféle „régi rendhez” való ragaszkodásnak a tőle eltérő gondolkodást. Már az is tanulságos, hogy többes szám első személyben beszélt 1848 hőseiről („kiálltunk Magyarországért, […] a kiállás erőt adott, és szembeszálltunk az egész Habsburg Birodalommal, a tabukat ledöntöttük, a mozdíthatatlannak hitt rendszert lebontottuk”), ami pontosan megfelel a dicső múlt minden szereplőjébe önmagát helyezni igyekvő jobboldali politikus-póznak. (Külön pikáns, amikor Orbán ilyeneket mond: „egyetlen határozott mozdulattal eltöröltük a cenzúrát, életre hívtuk a sajtószabadságot”…) A miniszterelnök szerint az „igazi, a 48-as, az 56-os, a szabad Magyarország, az az ország, amelyet két szóban is ki tudunk mondani – a magyarok országa –, nem találhatók meg az ideológiák és az elméletek világában”. (1848-ra vonatkoztatva legalábbis érdekes Petőfiéktől elvitatni a szabadság, egyenlőség stb. iránti ideologikus elkötelezettséget.) De Orbán folytatta: a „magyarok országára” „nem találunk rá sem brüsszeli, sem más országok szabásmintáiban, és a pártalkuk iránytűje sem vezet el hozzá”. Megint csak gondoljunk 48-ra: nagyon is voltak akkor európai „szabásminták”, akkor is, ha minden európai forradalmi átalakulásnak megvoltak a sajátosságai Párizstól Bécsen át Pest-Budáig és Pozsonyig, továbbá a Batthyány-kormány hivatalba lépéséhez és működéséhez nagyon is szükség volt a különböző politikai irányzatok megegyezésére. Orbán szerint a szabad Magyarországot nem kell keresni, mert az „itt él bennünk”. Majd el is mondta, mit ért ezen: „Így és ezért találtak egymásra a magyarok a tavalyi választáson.” Önmagunk húsz évig tartó keresésének és a benne való megtalálásának víziója a küldetéstudat egyértelmű megnyilvánulása. Ráadásul Orbán kinyilvánította: sajátosan „magyar” rendszert akar létrehozni, majd ennek történelmi vonulatára fel is fűzte kormányának eddig elért eredményeit, azonosítva utóbbiakkal az „önmagunkért való kiállást”.
A „rabok tovább nem leszünk” „magyar esküje”, mint beszédének vezérmotívuma, többször is párosult a pártja, illetve a vele összekapcsolt magyarság kiválasztottság-tudatának sulykolásával. „A kommunizmus betörése óta mi magyarok minden európai nemzetnél többet harcoltunk, és több áldozatot hoztunk a szabadságért és a függetlenségért” – mondta, ami persze vitatható, ha volna egyáltalán értelme egy ilyen nemzetek közötti „szabadságverseny” hirdetésének, a különböző országok ilyetén összevetésének. (És ez semmit nem von le 1956 hőseinek erőfeszítéseiből vagy az áldozatok tragédiájából.) Azt is hangsúlyozta, hogy „a 20. század pusztító eszmeáramlatait egytől egyig más országokban találták fel, és más nemzetiségű agytrösztök fejéből pattantak ki. A nemzeti szocializmus és kommunizmus ideológiájának feltalálói között egy magyar nevet sem találni.” Hívei nyilván őszinte lelkesedéssel azonosulnak e reveláció erejű felismeréssel, amihez két dolgot tegyünk hozzá. Egyrészt (megint csak feltéve, de meg nem engedve, hogy van értelme nemzetiségi alapon versenyeztetni az ideológiák feltalálását, és ezért például németeket vagy oroszokat megbélyegezni) az a helyzet, hogy más ideológiák „feltalálóira” is igaz ez. A demokrácia például nem magyar „agytrösztök fejéből” pattant ki, de attól még nekünk is nagyon jó. Sajátosan „magyar” politikai rendszert korábban már mások is akartak fabrikálni, úgy látszik, Orbán is erre tesz kísérletet. Nem csupán arra törekszik, hogy amit csinál, az biztosan jó legyen, ezt összekapcsolja azzal, hogy amit felépít, az biztosan sajátos is legyen. (Aminek máris követeli a tiszteletet, és arrogánsan hördül fel, ha valamely tettéért ezt nem kapja meg.) Másrészt pedig, ha a szélsőséges, embertelen ideológiák „feltalálói” között nem is voltak magyarok, a szálláscsinálóik között sajnos igen, és nekünk emiatt nem szégyenkezni kell, hanem a tanulságokat levonni a történtekből.
A legmeghökkentőbb azonban az 1848–1956–1990–2010-es évekre épített történeti konstrukció, amelyet az fűz össze, hogy egyik esetben sem „tűrtük, hogy diktáljanak nekünk”. A 19. századi Bécs, a 20. századi Moszkva és a 21. századi Brüsszel bármilyen hasonlóságának, pláne azonosságának vizionálása nyilván azt a célt szolgálja, hogy saját 2010–11-es rendszerének teremtsen történeti előzményeket, legitimitást. Előző két esetben elmondható az az általánosság, hogy Magyarországot elnyomó önkényuralmi rendszerek ellen tört ki önrendelkezést kívánó forradalom, majd az ennek vívmányait védeni akaró szabadságharc. A Brüsszellel azonosítható Európai Unió ideillesztése nemcsak zavaros és képviselhetetlen történeti konstrukció, hanem – Gerő András szavaival – a „nemzeti nagyképűség” torz megnyilatkozása is, pláne az EU soros elnökségét betöltő ország miniszterelnökétől.
A példák hosszan idézhetők, elemezhetők még a jövőben. Említsük meg, hogy Orbán a beszéde végén így szólt: „Ha a lélek zavaros, akkor zavaros az érzékelés. Ha zavaros az érzékelés, zavaros lesz a gondolkodás. A zavaros gondolkodás hibás döntéseket szül, azok pedig rossz tettekben végződnek.”
Saját beszéde bizonyítja, hogy ebben nagyon is igaza volt. Azért reménykedem, hogy a „rossz tettekben végződésre” mégsem kerül sor.
Írásai a Galamusban:
A hatodik alternatíva
Egy az Isten – egy a tábor
Csodatétel után – csodavárás előtt
Déjà vu (Hozzászólás a Jobboldali-e Magyarország-vitához)
A fehér falú közhivatalok ellenforradalmának letöréséről
Előhang a „nemzeti együttműködés alkotmányához”
Nemzeti egységtankönyv
G-7
„Ha máshol nem”
Áldástól a szánakozásig
Az istenadta
A türelmetlenség termése
Ugyanott sarkallik
Nagytakarítás
A horgonylánc dilemmái
A búvópatak sodrása
Az ártatlanság vélelme és a médiatörvény – a pécsi püspökség esete
