És most merre?

Miután körbetekintettünk, s megnéztük, mi van jobbra, mi van középen, mi van balra, a panorámát aligha minősíthetjük szívderítőnek. Pedig valamerre el kell indulnunk. Magyarán: habár nincs olyan párt, amelyikre igazán jó szívvel szavazhatnánk, valamelyikükre mégiscsak szavaznunk kell. Sokan persze azt mondják erre: ugyan miért? Magyarországon nem kötelező a választásokon való részvétel, mert nem állampolgári kötelességnek, csak állampolgári jognak számít (vannak demokratikus államok, ahol ezt másként gondolják). Otthon is lehet maradni, vagy el lehet ugyan menni, de érvénytelen szavazatot leadni. Nos, nem állítjuk, hogy a választásokon való részvétel, mégpedig érvényes szavazattal, minden esetben kötelező morálisan. Ha például a választásoknak nincs igazi tétje, elképzelhető, hogy nem az. De itt és most nem ez a helyzet. Aki nem megy el szavazni vagy érvénytelen szavazatot ad le, e magatartásával ténylegesen antidemokratikus erőket és folyamatokat segít, mégpedig számszerűen is mérhető módon – és ne számítson arra, hogy „na majd a második fordulóban”. Utána pedig hiába mossa majd akármeddig a kezeit, ezt a felelősséget nem fogja tudni lemosni magáról.

Elvi általánosságban két veszélyt jelölhetünk meg, amely a magyar demokráciát fenyegetheti: azt, hogy valamely szélsőséges párt kerül kormányra, és azt, hogy bármely párt kétharmados többséget szerez. Az előbbi veszély most konkrétan szerencsére nem fenyeget, csak egy szélsőséges jobboldali párt előretörése – az is elég baj. Az utóbbi veszély azonban konkrétan is fönnáll. Hogy miért veszély ez? Azért, mert kétharmad és vidéke tájain körültekintve azt állapíthatjuk meg, hogy a kétharmados többség ténylegesen teljhatalmat jelent. Márpedig a teljhatalom igen könnyen elcsábítja az embert, akkor is, ha eredetileg a legjobbak a szándékai; Lord Acton híres mondása szerint a hatalom korrumpál, az abszolút hatalom pedig abszolúte korrumpál. Ráadásul a kétharmados többségre jelenleg esélyes jobb-populista párt esetében nem is lehetünk biztosak az abszolúte jó szándékokban, hiszen a vezérétől már ismerünk egy olyan programot, mely szép új világot vetít előre. Ezt itt most nem kívánjuk újra részletesen bemutatni. Arra azonban fölhívjuk a figyelmet bizonyos sokszor hallott (naiv vagy álnaiv) érvekkel szemben, hogy: 1. a hatékony kormányzáshoz nem szükséges a kétharmados többség; 2. ha a jobb-populista párt eddig elbuktatott olyan szükséges kétharmados törvényeket, mint a regionális átszervezés vagy a (pártsemlegesen előterjesztett) kampányfinanszírozás, akkor semmi garancia nincs rá, hogy ezeket most majd egymaga megszavazza. (Hiszen amikor egyszer véletlenül használták a „reform” szót, utána rögtön elnézést is kértek miatta.) Megszavazhat azonban sok minden mást, és nincs rá semmi jel, nemhogy garancia, hogy esetleg majd önmérsékletet fog tanúsítani. Aligha véletlen, hogy tervei között csak egy van, amihez mániákusan ragaszkodik: az ún. elszámoltatás. Jogszerű keretek között, úgymond – de hát miből áll valakit, eleve az ártatlanság vélelmének mellőzésével, meggyanúsítani, megvádolni, előzetes letartóztatásba helyezni, majd ezt éveken keresztül meghosszabbítani?! Akkor is tiszta – politikai – haszon, ha végül kiderül, hogy az illető ártatlan.

Aki mármost nem akarja elősegíteni sem a szélsőjobb párt előretörését, sem a jobb-populista párt kétharmados többségét, először is szavazhat a konzervatív-liberális blokkra vagy az alternatív pártra. (Az ún. „civil” párt természetesen csak egy vicc.) Az előbbinek tényleg van egy jó miniszterelnök-jelöltje, föltehetőleg a legjobb a jelöltek közül, csak az a baj, hogy a választáson nem miniszterelnök-jelöltekre, hanem pártokra kell szavazni. Márpedig a konzervatív-liberális blokk elemei már külön-külön is igencsak zavaros képletet mutatnak, együtt meg különösen. Az alternatív pártnak meg a programja az, ami zavaros: egyes pontjai a szélsőjobb és a baloldali-anarchista eszmék lenyomatát egyaránt magukon viselik. A legzavarosabb azonban maga a fő jelszavuk, miszerint lehet más a politika. Jobb, tisztább stb. tényleg lehet (vagy lehetne), más azonban nem lehet, s ezt a párt eddigi, gyakran abszolúte negatív jellegű kampánya már eléggé bizonyította is. E két párttal azonban végül is az a fő baj, hogy – amint a liberális demokrácia egy kiváló szakértője megállapította – mindkettő be akarja tölteni a liberális párt üresen maradt helyét, miközben mindkettő távol áll attól, hogy a liberalizmus politikai világképét képviselje. Nagyon is realisztikus például az a föltételezés, hogy az alternatív párt vezetői valójában az Elnök emberei, akinek politikai rokon- és ellenszenvei közismertek. A párt elnöke legutóbb ezekkel egybevágóan jelentette ki, hogy nem demokrata az, aki mérlegeli szavazata esetleges elveszésének lehetőségét – pedig hát egy értelmes demokratának ezzel a lehetőséggel is számolnia kell, s e jogát kétségbevonni igencsak antidemokratikus gondolkodásra vall. A magunk részéről leszögezzük: mind a konzervatív-liberális, mind az alternatív pártra való szavazás esetében fönnáll ez a veszély, még ha egyrészt nem is bizonyosan, és még ha másrészt hívei vagyunk is egy sokszínű parlamentnek. Marad tehát, mint biztos lehetőség, a szocialista párt. Egyrészt biztosra vehetjük, hogy a rá leadott szavazat nem fog elveszni, mert a párt biztosan be fog jutni az országgyűlésbe és ott biztosan a jobboldal ellenzéke lesz. Másrészt biztosak lehetünk benne, hogy nem veszünk zsákbamacskát (mint a konzervatív-liberális blokk vagy az alternatív párt esetében), mivel a párt jellege eléggé világos. A szocialista pártra való esetleges szavazás esetében két kérdés vetődik föl: megérdemli-e a szavazatunkat, illetőleg lehet-e egyáltalán szavazni rá? Egyik kérdésre sem egyszerű a válasz.

Az első kérdés esetében rögtön eszünkbe ötlik a párt kormányzásának számos ügyefogyottsága és kudarca, amelyek közül talán a kormányzati negyed tervének bukása volt a leglátványosabb, de persze közel sem a legfontosabb. A legnagyobb kudarc természetesen a reformpolitika elvetélése volt, amelyért a szocialista párt csoportjainak belső huzavonája és kommunikációjának külső gyámoltalansága is bizony hogy felelős. De azért szögezzünk le két dolgot. Egyrészt, hogy egy demokratikus kormánynak nem dolga valamiféle átfogó tervgazdálkodás megvalósítása (és néhány támogatási intézkedés összegereblyézése attól még nem lesz mondjuk Széchenyi-terv, hogy így nevezik), hanem csak a gazdaság menedzselése. Ezt a szocialista vezetésű kormányok hol jobban, hol kevésbé jól, de csinálták, a gazdasági válság menedzselését például kifejezetten jól: elértek annyit, amennyit lehetett. (Az nevetséges, ha szemükre vetik bizonyos újabban szükségesként fölmerült intézkedéseknél, hogy na de 8 évük volt rá.) Központi célkitűzésük az ország infrastruktúrájának fejlesztése volt az autópályák, hidak stb. építése révén, s ez nagyjában-egészében sikeresen megvalósultnak is tekinthető. A 8 év életszínvonal-mérlege is egészében véve pozitív, persze azzal a megjegyzéssel, hogy 4 évig túl jól, utána 4 évig meg rosszabbul éltünk – kétségtelenül ügyetlen választási taktika. Nehezebben boldogultak ellenben bizonyos társadalmi problémákkal – nem mintha az őket bírálóknak lennének idevágó életképes megoldási javaslataik. Ezek közül az első és a legalapvetőbb a cigánykérdés. A párt mindig kiállt a roma kisebbség emberi jogai mellett, magára is vonta emiatt a jobboldal nemtelen támadásait, de a társadalmi probléma ettől persze még nem oldódott meg. Megoldást javasolni természetesen nem tudunk rá, de azt kategorikusan ki kell jelentenünk: ha nem lesz belátható időn belül megoldási javaslat, abból nemzeti katasztrófa lesz. Összefügg ezzel a kérdéssel, másodszor, a szociális segélyezés problémája. A szocialista pártnak e tekintetben voltak próbálkozásai, még ha bizonytalanok is. A közmunkaprogram elvileg bizonyára helyes, akkor is, ha nem hoz pénzügyileg mérhető hasznot, mert nem az a célja – bizonyos viszont, hogy értelmetlen közmunkáknak semmilyen hasznuk nincs, mert az értelmetlen munka csak arra nevel, hogy a munka értelmetlen. Az ún. szociális kártya problémájával viszont lényegében nem tudtak mit kezdeni, s ez nem is csoda, mert ez elvileg egy reális probléma kezelését célozza ugyan meg, csak éppen egészen rosszul nyúl hozzá. Végül újabban előtérbe került egy harmadik ügy is, főleg az erősen érintett városokban, amit a „törvény és rend” hagyományosan konzervatív jelszavával jellemezhetünk. Szögezzük le azonban: ha megtisztítjuk a rosszízű jobboldali-konzervatív konnotációktól, ez igenis lehet tisztességes politikai jelszó. Csak persze tisztességesen és következetesen kell alkalmazni – mondjuk nemcsak a cigányokkal, hanem a jobboldali csőcselékkel szemben is. Hogy 2006-ban a rendőrség előbb túl puha, aztán túl kemény volt velük szemben, a tapasztalatlanság számlájára írható, amin rövidesen túljutottak. De egy dolog biztos: ha választani kell aközött, hogy a randalírozó canaille fölgyújtsa a várost, vagy a rendőrség bánjon el velük keményen, hát akkor inkább bánjon el velük keményen, á la Bonaparte. Végül is a már emlegetett Hayek-féle háromszögben a szocializmus helyzete a liberalizmus és a konzervativizmus között van.

A második kérdés elsősorban és igazából egyetlen ügy vizsgálatát igényli: a korrupció (csalás, hűtlen kezelés stb.) ügyét. Az utóbbi időben több, a szocialista párthoz tartozó vagy hozzá kapcsolható személyt is meggyanúsítottak, illetve megvádoltak ilyesmivel, s némelyeket el is ítéltek, a fönnálló (nem biztos, hogy föltétlenül helyes, de érvényes) törvények alapján – ez utóbbiakat, ha párttagok voltak, a párt kizárta. Akiknek az ügyében még csak vizsgálat folyik, azok egyelőre joggal igényt tarthatnak az ártatlanság vélelmére, s amennyiben párttagok, úgy a párt részéről is, bár nyilvánvaló, hogy általuk a pártra is árnyék vetődik. Ne vegyük figyelembe, hogy más pártokban is kibuknak időnként hasonló botrányok, és még azt az egyébként helyénvaló, bár nyilván kicsit cinikusan hangzó megállapítást sem, hogy 8 év kormányzás után (ami az igazán érintett fővárosban ráadásul 20 évet jelent) bármely pártnál ehhez hasonló szokott lenni a helyzet. Politikai szempontból a dolognak az a lényege, hogy a párt nem védi a korruptnak bizonyult, hozzá kötődő, illetve kötődött személyeket, a kisujját sem mozdítja az érdekükben. Hogy aztán mennyire tudja magát megtisztítani a különféle gyanús alakoktól, föltehetőleg csak a választások után fog majd kiderülni.

Amiként persze az is, hogy általánosságban milyen politikai utat fog majd a párt választani, hogyan fog tudni eljutni végre a modern szociáldemokráciához. De a föntebb föltett két kérdésre most azért már válaszolhatunk. A szocialista pártra végül is lehet szavazni, habár talán nem érdemli meg. Ha valaki tehát most rá szavaz, akkor lehet, hogy ezt meggyőződésből, tradícióból stb. teszi, de lehet, hogy esetleg nem is rá szavaz valójában. Hanem a szavazata csak valami ellen szól: egy szükséges protesztszavazat a jobboldal ellenében.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!