Lehet egy álom?
- Részletek
- 2010. április 09. péntek, 05:58
- Lángh Júlia
Lángh Júlia
Bojkott-hangulat kezd kialakulni a fordított ábécés magyar üzletlánc megleckéztetésére az „Ítéletidő” ügyében. Mivel én mintegy tíz éve folytatok, világnézeti okokból, magányos és ekként értelmetlen, de szívós bojkottot a sarki fűszeres ellen, közelről érintve érzem magamat. Hátha most sikerül valami. Máris ábrándozni kezdek.
És ha a CBA kereskedelmi forgalma hirtelen, látványosan csökkenne? Olyan látványosan, hogy azt nem lehet félreérteni? Ha holnaptól minden öntudatos citoyen máshová menne vásárolni? Milyen szép is lenne az! Végre adekvát nyelven fejeznénk ki a véleményünket. A hétköznapjaink nyelvén. Némi többletfáradozással, az igaz – távolabb van a másik bolt, más a kínálata stb. –, de ne legyünk nehézkesek, megéri. Ahogy csináljuk a szelektív hulladékgyűjtést is, még ha messzebbre is kell vinni az üvegeket, és aki nem teszi, szégyellje magát!
Egy üzleti veszteséget okozó bojkott igazán elegáns és méltóságteljes válasz lenne Baldauf László ítéletidős üzenetére, és jelzés másoknak is. De csak akkor, ha tényleg sokan akarják és megteszik.
Föl kell rá készülni, hogy nem könnyű betartani. Elmesélem a tapasztalatomat. Az lesz a tanulsága, hogy sikerülhet, de áldozatokkal jár. Az öntudat szempontjából mindenesetre megéri.
Talán tíz éve lehet annak, hogy a sarki kisközértben – ahol többnyire szólt valami háttérzene egy rádióból, de sosem figyeltem rá –, miközben a párizsimat szeletelték, hirtelen megütötte a fülemet, mi jön ki a készülékből: olyan csúnyán zsidóztak, hogy a lélegzetem elállt. Hogy ezt lehet. És így, vállalva, nyilvános térben. (A szavakra pontosan már nem emlékszem, de a mából visszanézve úgy tűnik, hogy noha szalonképtelenek, mégis kevésbé vadak voltak, mint amiket manapság úton-útfélen hallani. Ennyit arról a nevezetes banalitásról.)
A pultnál a kiszolgáló hölgy állt, a tulaj pedig, fiatal férfi, a pénztárnál. Mire odaértem hozzá, már pukkadoztam magamban, hogy milyen mondatokat vagyok kénytelen hallani egy nyilvános térben, és miközben a pénztárpultra raktam az árut, jó hangosan, hogy mindenki hallja, kiabálni kezdtem. Négyen-öten lehettek a boltban, mind úgy néztek rám, mint egy gyakorló őrültre. Kikérem magamnak, üvöltöttem, hogy miközben kenyeret és tejet veszek, ilyen szennyáradatnak legyek kitéve, hogy képzeli, hogy fasiszta szövegeket áraszt a levegőbe, kéretlenül bele a vásárlók fülébe! A fiú dadogott, nem, nem, ez nem fasiszta (ijedtében fasistának ejtette); ebben mondjuk igaza volt, mert nácit vagy nyilast kellett volna mondanom. Mérhetetlen dühömben, ami, gondolom, a tehetetlenség érzéséből következett, még rákiabáltam, hogy vegye tudomásul, én ide többé, ebbe a boltba, a lábamat soha be nem teszem!
Azonnal tudtam, hogy magammal tolok ki, de már késő volt. Járhatok majd minden apróságért ötször olyan messzire. Az pedig sajnos csak később jutott eszembe, hogy hozzá kellett volna tennem: és másoknak is megmondom, hogy ide ne jöjjenek vásárolni, mert itt fertőző a levegő! Milyen jól odavághattam volna!
A lépcsőházi bölcsességgel elhangzott fenyegetést mégis megpróbáltam valóra váltani. Hülyének néztek. Jó esetben elnéző mosolyokat kaptam, vagy intelmet arról, hogy az ember nem a világszemlélete miatt megy egy kereskedőhöz, hanem az árujáért. Magamra maradtam.
Hosszú éveken át kőkeményen betartottam a szavam. Jóval azután is, hogy az a bizonyos rádió már meg is szűnt (Pannon rádiónak hívták). A tulajjal néha keresztezzük egymást az utcán, hol köszön, hol nem, de mindig nagyon belenéz az arcomba. Mit figyelhet? Hogy bolond vagyok-e? Vagy hogy mikor török meg?
Bizony az utóbbi időben megtörtem, de nem nagyon. Néhányszor előfordult, két-háromszor egy év alatt, hogy valamiért, mindig csak egyetlen sürgős áruért, beugrottam. Örültem, amikor nem volt ott a tulaj, és nem látott... Egyébként egyik alkalommal sem szólt semmilyen rádió sem.
Ezek tehát a részben gyakorlati, részben lélekterhelő csapdák, ha az ember jogos erkölcsi felháborodásában bojkottálni kezd egy megszokott élelmiszerboltot. De szerintem ennyit megtehetünk a haza lelki egészségéért, nem?
(Lángh Júlia korábbi írása a Galamusban: Húsvét vidéken )