Megbékélések
- Részletek
- 2010. január 18. hétfő, 05:13
- Sipos András
Sipos András
1977 nyarán jártunk Az Elesettek Völgyében. A diktátor halála utáni első demokratikus választásra készült Spanyolország. Mi, akik gyerekkorunk óta őriztük a Nemzetközi Brigád legendáját, Hemingway, Malraux, Sartre, Semprun romantikáján alakítottuk saját spanyol történelmünket, természetesen a Köztársaságnak szurkoltunk. Ilyen szemmel is néztük a Franco uralma idején épült monumentális emlékművet, amely – legalábbis elnevezése alapján úgy hittük – a két Spanyolország megbékélésének szimbóluma. Együtt nyugszanak a hajdani ellenfelek. A valóság azonban mást mutatott: a hivatalos beállítás cáfolataként fő helyen a Caudillo mellett Primo de Rivera, a Falange alapítójának emlékműve áll.
Az eltelt három évtized kevés volt ahhoz, hogy a többször kormányzó szocialisták legjobb igyekezetük ellenére megváltoztassák az emlékhely jellegét, és az valóban a polgárháború valamennyi áldozatának szimbóluma legyen. A katolikus egyház és politikai szervezetei megakadályoztak minden ilyen irányú törekvést.
Magyarország különös, kettős tudattal reagált 1936 óta a polgárháborúra. József Attila, Radnóti és Bálint Endre szava jelentette a korban a progresszió hangját, míg a hivatalos álláspont Franco és puccsa mellett állt. A felszabadulás után hazatértek azok az akkor hősnek tekintett (elsősorban) kommunisták, akik kisebb-nagyobb szerepet játszottak a polgárháborúban: a „spanyolosok”. Gerő Ernő, Rajk László, Tömpe András a politikai élet főszereplői lettek. Majd hirtelen fordulattal – Rajk letartóztatása után – hatalmas hallgatás vette körül a témát. Sok spanyolos került az árulók listájára. Ekkor kaptak szárnyra a mendemondák, hogy akiket „hazarendeltek” Moszkvába, a sztálini koncepció áldozatai lettek.
A nyolcadik évtized közepe táján járunk, és lassan ködbe vész, mi is történt valójában a második világháború főpróbájának tekintett polgárháborúban. Megjelent Koestler, és ismerjük már García Lorca sorsát, de keveset tudunk az egykori aktorok valódi szerepéről, Jász Dezső, Gerő Ernő, Zalka Máté és a többiek hátteréről. Így szó sem lehet a kiegyensúlyozott emlékezésről.
Hogy hazánknál maradjak: lesz-e valaha a Kerepesiben emlékműve a lefojtott polgárháborúnak, amely évtizedeken keresztül nyíltan vagy rejtve zajlott? Lesz-e monumentuma azoknak, akik az egymást legyilkoló, egymással szemben álló oldalakon hol igaznak, hol hazugnak tekintett célokért harcoltak?
Lesz-e emlékműve a megbékélésnek? Vagy nem lesz, hiszen megbékélés sem lesz soha.
Mit is írt Móricz? „Nem kellett volna megölni Kötöny vezért!”
Mindig lesz a történelmünknek olyan szelete, amely parázsként újra lángra lobbantható? És lesznek politikai célok, amelyek érdekében a nemzeti tudat mélyére száműzött sebeket felkaparni, újabb véres konfliktus kirobbantására alkalmassá tenni lehetséges?