Bozóki András
- Részletek
- 2011. március 14. hétfő, 07:05
- Bozóki András
A G-7 e heti vendége:
Bozóki András politológus, szociológus
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A Jóreménység foka I.
Japán és Észak-Afrika
Normális esetben ez a bejegyzés Japánról szólna. Arról, hogy az új-zélandinál és a Haitiban történtnél is sokszorosan erősebb földrengéshullám rázta meg a távol-keleti szigetországot. A japán környezeti katasztrófa csak a második világháború pusztításához mérhető, a halottak száma várhatóan jóval meghaladja a százezret. Kisebb települések a föld színével váltak egyenlővé, hajók százai süllyedtek el, nukleáris erőművek sérültek meg, a radioaktivitás miatt egy nap alatt kétszázezer embert telepítettek ki. Ez az első alkalom, hogy ilyen sűrűn lakott, gazdag országot, a világ egyik vezető hatalmát ekkora természeti tragédia érte.
Nem jártam Japánban, de a tágabb környezetében igen. Sok évvel ezelőtt Koreában, pár éve Kínában. Sanghajban a repülőgépünk épp az érkező tájfun előtt ért földet, ezt a járatot fogadta utoljára a repülőtér. A szélvihar negyvenöt fokkal elforgatta az esőt, amely már-már vízszintesen ömlött. A hipermodern hotel 21. emeleti szobájában – ahol az éjszakát töltöttem – másnapra csaknem teljesen átázott a szőnyeg. Minden ablak zárva volt, máig sem értem, hogyan történhetett. Egyszer átéltem földrengést is, de az csak 5,6-os erősségű volt a Richter-skálán. Ilyenkor a legtöbb ember a lehulló tárgyaktól sérül meg, ezért egy kemény asztallap alá kell behúzódni, nekem legalábbis így tanították. Akkor csak festmények és falitükrök potyogtak le, de Japánban a lakóházak mennyezete szakadt le. A rengések pedig ismétlődtek.
Japán azonban nem fog belerokkanni abba, amiben Haiti tönkrement. Az újabb épületek többsége rengésbiztos, az országban működik a katasztrófavédelem és a társadalmi szolidaritás. Az állam tudja a dolgát, ha polgárai védelméről van szó. Az evakuáció pániktól mentesen megtörtént. Az iszonyú károk felmérése megindult.
De normális esetben ez az írás szólhatna az észak-afrikai arab forradalmak láncolatáról is, mert 2011 első negyedévének legnagyobb politikai szenzációja kétségkívül ez. Tunézia és Egyiptom népeinek szabadságpárti mozgalma elűzte a zsarnokot, Algériában megszüntették a szükségállapotot, az Arab-félszigeten pedig, Bahreinben, Jemenben és Jordániában tiltakozások több hulláma indult el. Líbia népe jelenleg épp szabadságharcát vívja Kadhafi katonái ellen. Mintha nem az iszlám fundamentalizmus, hanem a „szent világszabadság” eszméje lenne az erősebb. Ez aztán igazán breaking news mindazok számára, akik hajlamosak voltak lenézni az arab társadalmakat. Ezen országok világiasnak tűnő korrupt vezetői épp az iszlám fundamentalizmus veszélyének felnagyításával tudtak hathatós anyagi támogatásra szert tenni az Al-Kaida terrorizmusától megfélemlített Nyugaton. Kadhafival látványosan kibékült Európa (különösen Berlusconi), Mubarakot pedig sokáig – Obamától Orbánig – a béke és stabilitás zálogának tekintette a Nyugat.
Az egyetemen forradalomelméletet is tanítok, és a kurzus végén általában megkérdezem diákjaimtól, hogy szerintük a világban mely országokban robban ki forradalom a következő három évben. Legutóbb sokan szavaztak Iránra, Fehéroroszországra, Afganisztánra, Zimbabwére és Kubára, de senkinek sem jutott eszébe az arab világ. Ennyit a társadalomtudományok előrejelző lehetőségeiről. Ennyit azokról a politológusokról, akik biztosan előrejelzik, hogy mi fog történni. Természetesen bárki tippelhet, lottózhat, és nyerhet. De ezt ne keverjük össze a társadalomtudománnyal, mert annak nem feladata a jóslás. Legfeljebb annyit mondhatunk, hogy bizonyos feltételek esetén bizonyos események bekövetkezésének valószínűsége megnövekszik, más feltételek esetén pedig csökken. Az arab forradalmak meglepetése részint váratlanságukból, részint pedig nem várt eszmei muníciójukból fakad. A híres politikatudós, Samuel P. Huntington most alighanem forog a sírjában. Habár joggal kételkedhetünk abban, hogy a születőben levő új arab rezsimek makulátlan demokráciák lesznek-e – hol vannak manapság makulátlan demokráciák? –, annyi bizonyos, hogy a folyamatban nem civilizációk összecsapásáról, hanem a szabadságvágy elementáris megnyilvánulásáról van szó. Rögzítsük tehát, hogy e pillanatban az arab országokban a világias török állami modell megvalósulásának legalább akkora esélye van, mint bármely más iszlamista politikai alternatívának.
Most látom csak, hogy napi bejegyzésem végére értem. A szerencsétlen magyar belpolitikáról majd legközelebb írok. Előhangként annyit: ha a köztársaság csak ruha a nemzet testén, akkor a király meztelen.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A Jóreménység foka II.
Preambulum
Királyhegyi Pál, a kiváló humorista 1951-ben besétált egy budapesti postahivatalba, és a következő szövegű táviratot adta fel Sztálinnak Moszkvába: „A rendszer nem működik, stop, kérem leállítani, stop.”
Nem tudván szabadulni a fenti anekdota hatásától, magam is hasonlóval kísérleteztem a napokban, amikor sms-t küldtem ismert jobboldali politikusoknak és véleményformálóknak a következő szöveggel: Kedves X., az alkotmány preambuluma hosszú és giccses. Húzzátok meg a felére! Kösz és üdv. András”
Vannak pillanatok, amikor csak a humor segít. Nem mintha feltételezném, hogy a fülkeforradalom utáni izmosodó államban a politikai érdekek üveghegyén túl lenne autonóm élet, civil kurázsi, jó ízlés, irónia, stílusérzék a hatalom berkeiben. Csak magam miatt írtam, önbecsülésből, reménységből. Hiszen a lepényhal meg utoljára.
Mellesleg már az sms-em szövege is téves, megengedhetetlenül modernista. Mert mi az, hogy alkotmány? Mi az, hogy preambulum? E fogalmak a liberális demokrácia „zavaros évtizedeinek” ködébe vesznek – ami helyettük van, „alaptörvény” (Grundgesetz, Basic Law, legge fondamentale) és „nemzeti hitvallás” (nationale Glaubensbekenntnis, national creed, credo nazionale). Az 1989-ben kovácsolt, ideológiailag semleges preambulum után itt van végre egy „szerethető szöveg” – ha van, aki az ilyet szereti.
A preambulum helyére lépő szerethető szöveg 26 bekezdésből áll: ebből nyolc bekezdés a „Valljuk”, négy bekezdés a „Büszkék vagyunk”, kétszer „Tiszteljük”, kétszer „Nem ismerjük el”, egyszer-egyszer pedig „Elismerjük”, „Ígérjük”, „Vállaljuk”, „Hisszük”, „Bízunk” és „Egyetértünk” kitétellel kezdődik. Keveredik benne a Tízparancsolat szelleme a kisdobosok hat és az úttörők tizenkét pontjával.
A szövegből kiderül, hogy kik vagyunk mi: „a magyar nemzet tagjai”, „magyar emberek”, illetve „Magyarország polgárai” – a „nép”, mint olyan, csak egyszer, a múlt részeként jelenik meg, aktuálisan létező állapotában viszont nincs benne a tervezetben. A Nemzeti Hitvallás szerethető szövege szerint összetartozásunk értékei „a hűség, a hit, a szeretet”, amit az alaptörvény végén a márciusi ifjak 12 pontjából és a Nenyiből egyaránt ismert „Legyen béke, szabadság és egyetértés!” felszólítás zár keretbe. Ha Kubatov Gábor, az FTC új elnöke a hátralévő hetekben jól hajrázik, esély van arra, hogy a Fradi jelmondata – „erkölcs, erő, egyetértés” – is bekerüljön az utazó keretbe.
Történelmünk vérzivataros századain nagyvonalúan siklik át a szöveg, mindössze Szent István államalapító tette (a kereszténység felvétele), az 1944. március 19-i német megszállás, a nemzeti-szocializmus és a kommunizmus korszaka, az 1949-es kommunista alkotmány, az 1956-os forradalom, valamint az 1990. május 2-án összeülő szabadon választott parlament történelmi pillanatai nyernek kiemelést. Nincs utalás 1848-ra és 1989-re, de a szöveg kikapcsolja az 1945-47 közötti demokratikus kísérleteket is, továbbá eltekint attól a ténytől, hogy Magyarország megszállása csak 1991. június 19-én, az utolsó szovjet katona távozásával szűnt meg.
A szerethetőnek mondott szöveg a „nemzet” fogalma körül forog, amely tízszer jelenik meg a textusban. Vele csak a nyolcszor előforduló „magyar” kelhet versenyre. A „szabadságot” négyszer említik, de ezen belül a tervezet az „egyéni szabadság” fogalmát önmagával ellentétes értelemben, „másokkal együttműködve” tartja érvényesnek. Az egyéni szabadság tehát nem önérték a szövegezők számára.
A Hitvallás dicséretes módon leszámol a kommunizmussal, de azért nem ártana, ha a kormány odaszólna a kínai nagykövetségre, hogy a világkommunizmust mi már halálra sebeztük; nem kellene tehát tovább izmozniuk a legnagyobb gazdasági növekedést produkáló bukott rendszerükkel.
A szöveg hangsúlyozza a kereszténység nemzetmegtartó szerepét, de más vallásoknak csak a „hagyományát” – tehát elsősorban a múltját – tartja megbecsülésre méltónak. Erre a passzusra nehezen hivatkozhatnának a nemrég alakult vallási gyülekezetek. Látványosan hátat fordít a szöveg az ateistáknak és az agnosztikusoknak, akik ezek szerint nyilván nem voltak képesek komolyan vehető szellemi értékkel hozzájárulni a magyar nemzet kultúrájához, így önmagukat zárták ki a Rendszerből. A kultúra egyenlőnek tekintendő a nemzeti kultúrával – legyen az magyar vagy más népek kultúrája –, mert a nemzeti kultúra belső pluralizmusának gondolata fel sem vetődik.
A demokrácia, a köztársaság és az emberi jogok fogalma nagyítóval sem található a textusban, megjelenik viszont egyszer a „valódi népuralom” fogalma, amely nem jogokból, hanem állami feladatokból eredeztethető. (Hja, így könnyű, mondaná erre Thomas Jefferson.)
A szöveg egy klasszikus orbániádával zárul: „Mi, Magyarország polgárai készen állunk arra, hogy országunk rendjét a nemzet együttműködésére alapítsuk.” Ez a kis vörös farok nagyjából azt közli, ami a sztálini alkotmányban a „társadalmunk vezető ereje a kommunista párt” kitétel közölt. Mivel konkrétan senki sem tudja, hogy mi fán terem a „nemzeti együttműködés rendszere” (nationale System der Zusammenarbeit, system of national collaboration, sistema nazionale di cooperazione), így azt majd kedves vezetőnk, az „isteni Diego” mondja meg.
Száz szónak is egy a vége: a Nemzeti Hitvallásnak nevezett dagályos, neobarokkos szövegben erős elmozdulás figyelhető meg a társadalom, a köztársaság, a szabadság, a demokrácia eszményeitől az állam, a nemzet, az együttműködésen alapuló rend, az osztatlan nemzeti kultúra, valamint a kereszténység világa felé. A hangsúly a jogokról a kötelezettségekre tevődik át. Az amerikai alkotmányból ismerős We, the People… nyitómondatot felváltja a God Bless the Hungarian Kölcseytől idézőjelek nélkül bekopizott gondolata. Amihez mi már a Sex Pistols nyomán csak azt tehetjük hozzá: God Save the Queen… (a dalszöveg folytatása öncenzúrázva).
Innen szép nyerni. Ezen a szövegen rontani már nem lehet, de a javítás lehetőségei korlátlanok. Ha a kormányzati agitprop osztály tollnokai nyelvtudás, stílusérzék és történelmi ismeretek híján nem tudnának megbirkózni a feladattal, javaslom, bízzák meg John Lukácsot, aki félóra alatt megírja azt az olvasható, szerethető, két bekezdésnyi szöveget, amire itt szükség lenne.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A Jóreménység foka III.
A köztársaság
Március tizenötödike egyszerre forradalmi és republikánus szellemű ünnep, amely a szabadság, egyenlőség és függetlenség hagyományából táplálkozik. Bizonyos fokig már valóban történeti esemény: tanúi, túlélői nincsenek, az egykori „negyvennyolcasok” és „hatvanhetesek” vitája ma már a múlté. Mégis, nincs ennél frissebb, aktuálisabb ünnepünk. Március 15-e megújította a tüntetések kultúráját és kialakította új rítusaikat. Ez az ünnep a legalkalmasabb a mindenkori fennálló hatalommal szembeni kritikára, tiltakozásra, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság melletti kiállásra. Nem csoda, hogy nem szerették ezt az ünnepet a hatalmon lévők sem a Horthy-érában, sem a Kádár-korszakban. 1937-ben ekkor indult a Márciusi Front, 1972–73-ban pedig ekkor zajlottak Budapesten a Kádár-korszak első nagyobb rendszerellenes tüntetései.
De mit jelent a köztársaság? Azt, hogy egyetlen politikai közösség létezik, amelyet nem a vallás, a bőrszín, a párthovatartozás, az etnikai vagy osztályértelemben vett származás, hanem az állampolgárság (citizenship) fogalma definiál. De azt is jelenti, hogy létezik politikai közösség. Tehát azt, hogy Magyarországot aktív, a közjóért felelősséget érző állampolgárok lakják, akik nemcsak a törvény előtt, hanem emberi méltóságukban is egyenlők. Tudják: aki egyik polgártársunkat megalázza, az a köztársaságot alázza meg.
A köztársaság azt jelenti, hogy tudjuk, miben vagyunk közösek, annak ellenére, hogy különbözőek vagyunk. Azt jelenti, hogy nem keverjük össze ezt a kettőt. Kulturális értelemben sokféle közösség létezik, ez egy plurális demokráciában így van rendjén. Ennek ellenére tudjuk, mi az, ami bennünket összeköt. A szabadság szeretete, a közösen létrehozott rend fenntartásáért érzett felelősség, a kiküzdött alkotmányos jogok tisztelete.
A köztársaság nem jelent mindenben konszenzust. A konfliktus, a kompromisszum és az időnkénti konszenzus alapja és kerete a felek kölcsönös megbecsülése egymás iránt. Ami részben az őket megválasztó nép megbecsüléséből, részben pedig abból fakad, hogy céljuk a közjó megvalósítása, még ha ennek útjait másként képzelik is el. A köztársaság nem egyenlő a Hazafias Népfronttal vagy a Nemzeti Együttműködés Rendszerével. A köztársaságban nyugodtan lehetnek éles politikai harcok, de a köztársasági eszme jelenkori intézményes kereteit jelentő liberális demokrácia maga nem kérdőjeleződik meg. Nem a politikai, ideológiai vagy ízléskérdésekben, hanem a közösen megválasztott intézmények jó működésében való meggyőződés teremt tartós konszenzust. Mindig lesznek olyanok, akiket a kormány nem tud megnyerni, de ettől még ezek az emberek is a köztársaság egyenlő jogú polgárai. Az egyenlő jogok minden nagykorú állampolgárt megilletnek, tekintet nélkül arra, hogy milyen családban nőttek fel, anyák vagy apák-e, van-e gyermekük vagy nincs, a kortárs művészeteket kedvelik-e vagy az antikvitás, a reneszánsz, netán a romantika korszakának kulturális teljesítményeiért rajonganak.
A köztársaság nem magántársaság, sem vagyoni, sem műveltségi cenzushoz nem köthető. Nem zárt klub, amelyben mondjuk a nemzeti burzsoázia képviselői sajátjuknak tekinthetik az államot. Valamikor Orbán Viktor is tudta ezt. Közel tíz éve egy nagygyűlésen kijelentette: a köztársaság nem részvénytársaság. Azóta átértékelte ezt a kijelentését. Ám ha a köztársaság csak ruha a nemzet testén, a király meztelen.
Egy működő köztársaságban az utcákat nem lepik el koldusok és hajléktalanok, és nem azért, mert a kormány rendőri vagy állami rangra emelt gárdista eszközökkel eltakarítja őket az útból. A köztársaság nem engedi, hogy szerencsétlen sorsú polgárai az utcákon, tereken, barlangokban vagy bárhol megfagyjanak. A köztársaságban a szolidaritás és a szociális érzék nemcsak a polgárok egyéni könyörületességében, hanem mindenekelőtt jogokon alapuló, működő szociális intézményekben ölt testet.
A köztársaság mai eszméjéhez hozzátartozik a demokratikusan nem igazolható privilégiumok megszüntetése, az általános adófizetési kötelezettség. Régen azt mondták, adózás nélkül nincs képviselet és viszont (no taxation without representation). Lényegét tekintve ez ma is igaz, hiszen nem lehet fenntartható az a társadalom, ahol nem jön létre az adózók és az adót (még vagy már) nem fizető generációk közötti szolidaritás.
A köztársaság polgárai és kormánya számára minden gyermek sorsa egyaránt fontos, tekintet nélkül arra, hogy az a gyerek „jó” családban nevelkedik-e, vagy netán családon kívül. Mindenki fontos. A származási alapon történő diszkrimináció nem köztársasági gondolat, de a társadalomban fennálló diszkriminációt csökkentő politika igen.
A köztársaság intézményeinek elő kell segíteniük a közjóról folytatott vitákat. A köztársaság mindennapjait élénk politikai közélet jellemzi, amelyben az uralom demokratikus igazolása megelőzi a technokrata vagy az etnikai jellegű legitimációt. A köztársaságban nem a „szakértelem” vagy a „haza” kerül kormányra, hanem azok, akiket a nép választ. A köztársaságban nem „technokraták” vagy „mélymagyarok” kormányoznak, hanem választott politikusok. Nem az a legfontosabb, hogy ki milyen okos vagy kinek mekkora gyökerei vannak. A politikai közösséget érintő érdekek és értékek nyilvános képviseletének vonatkozásában minden demokrata „szakértő”. A köztársaságban a nemzethez tartozás nem helyettesítheti az uralom demokratikus igazolását, nem helyettesítheti az állampolgári részvételt. Működő köztársaságokban a demokrácia nem szűkíthető le a négyévenkénti választás pillanatára. Nem elég demokratikus választást nyerni, demokratikusan is kell kormányozni.
A köztársaság fontos elemei tehát: a szabad emberek társulásaira épülő politikai közösség, az alapvető azonosságok tisztázása és a különbségek elismerése, az esélyegyenlőség, a szolidaritás, az egyenlő emberi méltóság, a részvétel és a fair eljárás. Ide tartozik az információkhoz való hozzáférés és a sokoldalú tájékozódás joga, valamint a közjóról folytatott állandó, cenzúrázatlan, nyilvános vita. Nem az állam ellenőrzi a sajtót, hanem a sajtó az államot.
A budapesti Szabadsajtó úton megrendezett március 15-i húszezres civil tüntetés ezeket az értékeket tartotta szem előtt, amikor a hatalom mai képviselőit arra emlékeztette, hogy honnan indultak és hová jutottak. Szép, napos, szívet melengető tüntetés volt, Michnikkel, Szalóki Ágival, Kulka Jánossal, Csákányi Eszterrel, Schilling Árpáddal, Szeles Andrással, Beck Zoltánnal, Istvánffy Andrással, Menyhárt Jenővel és a többiekkel. Jó volt ott lenni – magyarként, szabadon.
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A Jóreménység foka IV.
Agitprop
A tavaly hivatalba lépett Fidesz-kormány – talán egyetlen liberális intézkedéseként – megszüntette az egyik jelentős tudatmódosító szerre kivetett állami járulékot és, úgymond, visszaadta az embereknek a szabad pálinkafőzés jogát. Mint Orbán Viktor miniszterelnök akkoriban rámutatott, az államnak semmi keresnivalója nincs az addig illegálisnak tekintett pálinkafőzdékben, mert az állam nem törhet be az emberek magánéletébe.
Már-már fellégeztek a kenderszármazékok legalizált fogyasztásának hívei, de a kormányfő váratlanul úgy döntött, hogy pálinka után mégsem a marihuánát, a kokaint vagy a heroint legalizálja – fokozatosan továbbhaladva a megkezdett úton –, hanem rögtön a legsúlyosabb hatású tudatmódosító szer használata előtt nyitja fel az állami sorompót.
Így került sor a korábban még kultúrpolitikának nevezett kormányzati tevékenység radikális felváltására a legkeményebb droggal: az agitáció és propaganda politikájával. A régi-új drog legveszélyesebb sajátossága, hogy egyszerre széles tömegekben szívódik fel, s hatása lényegesen tovább tart a hagyományos party drognál. Az agitprop ugyanis jellemzően one-party drog. Érdekes vonása, hogy nemcsak fogyasztóinak, de terjesztőinek tudatát is elbódítja, akik már az első dózisok után állampárti-pártállami reflexeket mutatnak fel. A kormányzati agitprop akkor a leghatásosabb, ha – megfelelően adagolva – népszerűen hangzó üzenetei mellett egyszersmind pánikreakciót vált ki a megfelelő fogyasztói szegmensekben.
A mániákus agitprop beszédmód különböző fókuszcsoportokat állít fel (például a liberális filozófusok, a nonfiguratív művészek vagy a médiatörvényt és a cenzúrahivatalt kritizálók focus groupjait), amelyeket pontosabb lenne talán „célcsoportoknak” nevezni, hiszen tagjaik rögtön a kormány célkeresztjébe kerülnek. Az agitprop működés tudatmódosító hatásának diagnosztizált stációi a következők:
1. a barátok és ellenségek ideológiai elhatárolása;
2. a központi célkijelölés (az ún. „kilövési engedély” megadása);
3. az ellenség nyilvános megnevezése és bűnlajstromának sulykolása a pártsajtóban;
4. a teátrális feljelentés az e célra felbérelt ún. „kormánybiztos” által;
5. a célszemélyek intézményes kriminalizálása; és végül
6. a rituális karaktergyilkosság.
A drog akkor fejti ki teljes hatását, ha a propagandagépezet egyetlen forrásból táplálkozva, egy húron pendülve, egy hangon szól. Igaz, azt a hangot hangfalak erősítik fel. Föltétlenül a szer javára írandó, hogy az általa keltett hangzavarban elhalkulnak a kétkedő suttogások, így az állampárti táboron belül tarthatók a legszélsőségesebb (avant)gárdista arcok. Így „integrálja” a szélsőjobboldalt a „mérsékelt jobbközép”. Lecövekelik önmagukat, gyökeret eresztenek és kopjafákként állnak majd, ha fordul a föld.
Nem kétséges, hogy ilyen körülmények között kulturális politika nem lehetséges. Sem konzervatív, sem szabadelvű. Mindaz, ami kultúrpolitika lehetett volna, atomjaira esik szét a „centrális erőtérben” az agitprop úthengere alatt. A szabadság józan kis körei az internetes blogoszféra közösségi fórumaira húzódnak vissza, miközben a való világban minden csatornán a Big Brother hangja szól.
Az agitprop-betegségre jellemző beszűkült tudatállapot elemzői azt a furcsa tényt is feljegyezték, hogy e narkotikum hatása alatt a hatalom képviselői egymás bebetonozására törekednek. E morbid motiváció híven tükrözi a drogfüggőség fokát. Bebetonozzák Polt Pétert, Domonkos Lászlót, Szalai Annamáriát, Stumpf Istvánt és Járai Zsigmondot. Mindenki sorra kerül. Így betonozzák be az ország vezetői dekadens módon, fokról fokra, lépésről lépésre önmagukat. Miként a mesében Déva vára, úgy épül a nemzeti elszigetelődés rendszere. Bebetonozzák alaptörvényüket, betonba öntik nemzeti hitvallásukat, kimerevítik kultúrájukat, új öntőformákba olvasztják be a „nemzettesthez” tartozókat. Sarkalatos törvényeikben általuk elképzelt sémákba zárják a család és az iskola fogalmát, dogmává szilárdítják az élő kereszténységet, bebetonozzák költségvetési és adótörvényeiket, csakúgy, mint választási, rendvédelmi és (anti)szociális rendszerüket. Polgárőreik ólomkatonákként masíroznak. Megáll az idő.
Ha ez a zárt rezsim, a „nemzeti öncélúság rendszere” teljes egészében megvalósul, a kijózanodó magyar állampolgárok azt fogják észrevenni, hogy ami felépült, betontemető. Hatodik koporsójában saját vezetőik fekszenek majd bebalzsamozva. Ha a mű elkészül, az a saját halandóságával számot vetni képtelen bírvágy, kevélység és hatalomfüggőség mementója, az agitprop mauzóleuma, az autokrácia szarkofágja lesz.
(Happy end nincs? Idáig azért remélem, nem jutunk el.)
Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!
A Jóreménység foka V.
Kulturális politika
Az első Orbán-kormány működésének tapasztalatai alapján sokan azt hittük, hogy a 2010-ben újonnan hatalomra kerülő jobboldali kormány komolyan veszi a kultúrpolitikát. Azt vártam, hogy nem az én ízlésem szerint fog ugyan élni vele, de szüksége lesz rá mint a nemzeti reprezentáció szimbolikus és ideológiai eszközére – ahogy tíz évvel korábban is használta. Zárt értékrendszerként, kizárólag a magas kultúra egy-egy területére összpontosítva, a kultúra egészét örökségként, a múlt hagyományaként kezelve, ahogy a magyar konzervatívok szokták a rendszerváltás óta.
Nos, ez nem következett be. Az új jobboldali kormány számára fontosabb a nemzeti burzsoázia, mint a nemzeti kultúra. Tíz évvel ezelőtt Nemeskürty István írót tűzte kalapjára nemzetiszínű pántlikaként a hatalom, most viszont Csányi Sándor bankárt, akit rögtön a futballszövetség elnökévé is tett. Változnak a díszletek. Ahogy János király uralma megőrzése érdekében váratlanul jogokat adott a népnek, s így született a Magna Carta – amint azt az Örkény Színház minapi bemutatóján láthattuk –, ma a miniszterelnök a nemzetinek nevezett nagytőke képviselőre alapozza hatalmát. Alkotmánytervezetében a szabadságjogok alárendelődnek az állam ún. kötelességeinek.
A kultúra leértékelődése a kormányzati struktúrából is világosan kitűnik. Az önálló kulturális tárcát már a szocialisták megszüntették, amikor 2006-ban összevonták az oktatásival, most azonban Orbán „Nemzeti Erőforrás” néven egy olyan megatárcát hozott létre, amelyben a szociális, egészségügyi, oktatási, kulturális és sportfeladatok egyetlen minisztériumban összpontosulnak. Míg a korábbi kormányoknál a tárcák egyenrangúak voltak, addig itt – a kormányzati filozófia rangjára emelkedő hatalomkoncentráció jegyében – a kormány vertikálisan szerveződik. A kulturális területnek nem maradt gazdája, mindenki beleszólhat ugyan, de nem tudni, ki dönt, mert a sok bába közt elvész a gyerek.
A megatárca vezetője Réthelyi Miklós orvosprofesszor, akinek láthatóan fogalma sincs arról, mi folyik a kulturális szférában. Parlamenti államtitkára elvileg más eset, mert Halász János korábban debreceni alpolgármesterként és fideszes kultúrfelelősként is működött. Neki tehát elvileg van képe arról, hogy mi folyik a kultúrában – és van képe hozzá, hogy beleártsa magát –, de a miniszter helyetteseként az összes többi tárcához tartozó területért is felel, így nincs túl sok ideje rá. Ez nem feltétlenül baj, mert amikor kulturális ügyekben megszólal, akkor rendre a Jobbik kultúrafelfogását visszhangozza. Halászt tehát felfelé buktatták, így radikálisan múltbanéző kulturális koncepciója nem bontakozhat ki.
És természetesen ott van Szőcs Géza államtitkár, a kiváló költő, aki elvileg a terület gazdája volna, de ő alacsonyabb beosztásánál fogva nem vesz részt a kormányüléseken, és nincs ott a parlamenti napokon sem, hogy válaszoljon az ellenzékiek kérdéseire s kifejtse kultúrpolitikájának sarokpontjait. Szerteágazó és olykor önellentmondó nyilatkozataiból még nem rajzolódott ki koherens kultúrpolitikai elképzelés, de – nem kívánván kétségbe vonni jóindulatát, minőségérzékét és tenni akarását – ez nem csak az ő hibája. Kívülről az látszik, hogy Szőcs civil politikusként maximálisan lojális kíván lenni kinevezőjéhez, Orbán Viktorhoz, de ez nem megy neki könnyen, mert a főnökénél őszintébb alkat. Magasfeszültségű térben mozog, idejét elégedetlen, lázongó intézményvezetőkkel való tárgyalások töltik ki. Olyan döntésekért kell tartania a hátát, amelyeket nem ő hozott meg. A miniszteri keretből csak akkor csillapíthatja a lázas művészeket, ha Réthelyi hozzájárul, így a döntések általában bürokratikusan lassúak, vagy pedig – ha elszakad a cérna – rajtaütésszerűen spontán jellegűek.
Szőcs szeretett volna a filmügyekkel is foglalkozni, de ezt a feladatot Arnold Schwarzenegger kaliforniai barátja, Andy Vajna producer és kaszinótulajdonos kapta meg. A filmesek – mégoly problémásan működő – szakmai önkormányzatát, az MMKA-t eljelentéktelenítették, a filmügyek átkerültek a gazdasági tárcához, a filmgyártás gyakorlatilag leállt. Ami pedig Szőcs másik preferenciáját, az országimázst építő külföldi magyar kulturális intézeteket illeti, azok átkerültek – nem a külügyhöz, hanem – a Navracsics Tibor vezette közigazgatási és igazságügyi (!) tárcához. Hogy ott mit keresnek, azt senki sem tudja. Nyilván senki sem gondolja komolyan, hogy a jogszabály-előkészítéssel, médiatörvénnyel, közigazgatási egyetemmel, börtönügyekkel, saját alkotmánysértéseinek korrigálásával, valamint a tárcája tevékenységét kísérő nemzetközi botrányokkal tűzoltásszerűen foglalkozó Navracsics komolyan ránézhet a kultúra ügyeire.
Az Orbán-adminisztrációban tehát a kultúrával hivatalból legalább hatan foglalkoznak, beleértve magát a miniszterelnököt, aki bármely ügyet magához vonhat és beleszólhat a személyi döntésekbe. Így azért nehéz. Persze sohasem könnyű, de ebben a térben mozogni kimondottan húzós feladat. Ráadásul ott vannak a politikai szempontok: meg kell felelni az önmagukat „államalkotó erőnek” képzelő kereszténydemokraták ún. kultúrafelfogásának, integrálni kell a mélymagyarban utazó, szívcsakrás, rovásírásos, keresztállító, jobbikos ámokfutókat, valamint tekintettel kell lenni az Orbán-családhoz közelálló famíliák (Vitézyek, Szélesek stb.) igényeire. Mindennek a tetejébe ott vannak az informális hűbérurak, akiknek – mint Eperjes Károly vagy Vidnyánszky Attila a színházi területen – döntő befolyásuk van az intézményvezetői kinevezésekre.
A nemzeti rügyek kormányának kultúrpolitikai rendszere a feudális anarchia fogalmával írható le. Érdekes, hogy miközben Orbán minden más területen centralizálja hatalmát, itt látszólag szabadon engedi a gyeplőt, miközben az alkotók és az értelmiségiek egyes csoportjaiban a szakmai perspektíva és az egzisztenciális biztonság hiánya okán egyre inkább „a fortélyos félelem igazgat”.
De evezzünk egy kicsit más vizekre, ahol a lényegről van szó. Schilling Árpád, a kiváló színházi rendező a március 15-i civil tüntetésen elmondott beszédében azt mondta: „A kritikus véleményeket megfogalmazó intézményvezetők, kutatók és alkotók morális lejáratásával, szakmai szövetségek ellehetetlenítésével próbálja a kormány elérni a kulturális fordulat látszatát. Ahelyett, hogy az eltérő tapasztalatok és szemléletek közötti egyeztetések kezdeményezésével ösztönözné a nemzeti kulturális stratégia megalkotását, amelyet eddig mindegyik kormány halogatott.”
Néhány héttel ezelőtt Marsovszky Magdolna két hosszú írást szentelt a kultúrpolitika témájának a Galamuson. Tőle idézek:
„A magyarországi kultúrpolitika alapját az 1989–90-es rendszerváltozás óta egy – a mindenkori kormányok beállítottsága szerint különböző intenzitású – völkisch-népnemzeti felfogás adja. (…) Magyarországon a kultúrafelfogás ezért végső soron minden igyekezet ellenére zárt, statikus és affirmatív maradt a rendszerváltás után végig, a 2010-es választások óta pedig egyértelműen a zárt társadalom zárt kultúrafelfogása dominál. Hogy a ’zárt kultúrafelfogás’ mennyire gátolja a ’nyílt társadalom’ létrejöttét, erről Németországban az 1968-as kulturális forradalom hatása alatt kialakult társadalmi viták következtében kezdett konszenzus létrejönni. Azóta általánosan elismert, hogy a kultúrának társadalompolitikai funkciója is van, s ez a funkció (a kultúra behatárolt lehetőségeit mindenkor figyelembe véve) a társadalom nyitása, illetve demokratizálása.
A ’nyílt kultúra’ fogalma nem egyenlő az ’intézmények nyitásával’, annak ellenére, hogy a legutóbbi szocialista kormány koncepciója ezt értette rajta. Bár esélyegyenlőségként értelmezve ez is beleértendő. A ’nyílt kultúrán’ a tágabb értelemben vett, ’antropológiai kultúrafogalmat’ értjük. E szerint a kultúra a társadalom összes életmegnyilvánulását és objektivációját (tárgyi lecsapódását), tehát a viselkedésben, a társadalmi együttlétben, rokonsági kapcsolatokban, találmányokban, alkotásokban, művészetben stb. megnyilvánuló megjelenési formáját is magába foglalja. (…) A Németországban 1968-ban lezajlott kulturális forradalom következtében elkezdődött egy minden addiginél intenzívebb demokratizálási folyamat, mely a hetvenes évek elejétől bevezetett úgynevezett ’Új kultúrpolitikában’ találta meg operatív lecsapódását. Ennek reflektív hatása a nyugat-németországi társadalom demokratizálásában óriási szerepet játszott, s a kultúra nyitottsága a társadalmi toleranciaszint emelkedésének fontos bázisát képezte. Míg a nyílt, tehát antropológiai kultúrafogalom Magyarországon is a társadalom demokratizálásához járulna hozzá, addig a zárt, tehát affirmatív kultúrafogalomra felépített stratégiák és operációs eszközök továbbviszik, újratermelik és automatizálják a demokráciadeficitet.”
Schilling Árpád és Marsovszky Magdolna a szívemből beszélt, és az általános tendenciákat tekintve igazuk is van. Talán külön cikksorozat sem lenne elég az elmúlt húsz év kulturális politikáinak értékeléséhez, így arra itt nem vállalkozhatok. Mégis, hadd hívjam fel a figyelmüket arra a tényre – amely fölött mindketten átsiklottak –, hogy az elmúlt évtizedben igenis volt politikai szándék és erőfeszítés egy új, nyitott kultúrafelfogást megjelenítő, hosszú távra szóló magyar kulturális stratégia megalkotására. Ez a stratégia – amely miniszterségem idején el is készült, és 2006. április 7-én megjelent a Kulturális Közlönyben – a kultúrát széles értelemben, társadalmi funkcióit is figyelembe véve ragadta meg. Munkatársaimmal épp arra igyekeztünk rámutatni, hogy a kultúra nem pusztán zárt örökség, hanem identitást és kreativitást egyaránt felmutató, örömöt adó tevékenységek sokasága, amelyet nemcsak önmagában és produktumaiban érdemes vizsgálni, hanem egy demokratikus, szabad társadalom közegében, vele való kölcsönhatásában. (A stratégia teljes terjedelmében, magyarul itt, rövid változatában pedig magyarul itt, angolul pedig itt olvasható.)
A kulturális politika legfontosabb alapelvei között említettük a transzparens, tisztességes eljárásokat, az esélyegyenlőséget, a kulturális demokráciát, valamint az alternatívák fenntartásának és ösztönzésének gondolatát. Meggyőződésem, hogy a kultúra szabadsága nagyon fontos, de még nála is fontosabb a szabadság kultúrája.
Talán még ma sem késő mindezt megfontolni. Sőt, attól tartok, az a dokumentum egyre aktuálisabb lesz.