Die Zeit: Művészet a cenzúra légkörében



Magyarország nacionalista kormánya tűri az uszítást a melegek és a zsidók ellen és fojtogatja a kulturális életet – kezdi a Die Zeitben március 11-én megjelent írását Volker Hagedorn.

Az öreg, sárga villamos, amely a Duna mentén a városközpont felé tart, zsúfolt. Éjjel 11 órakor muzsikusok tolonganak itt hangszertokjaikkal és közönségükkel. A Művészetek Palotájában éppen most ünnepelték Magyarország legnagyobb élő zeneszerzőjét, Kurtág Györgyöt, az ünnepelt távollétében: a 85 éves Kurtág már csak ritkán hagyja el a franciaországi faluját. Kurtág kollégája, Eötvös Péter a Művek szoprán hangra, Keller András, a híres Keller Kvartett vezetője a Sztélé című zeneművet, a jelenkor egyik legjelentősebb zenekari művét vezényelte. Kérdés, hogy ezt itt egyhamar hallják-e majd újra.

Jelenleg attól kell tartani, hogy Kurtág Sztélé című gyászzenéje Európa egyik leggazdagabb kulturális életéért szól. A Concerto Budapest zenekar, amely előadta, elvesztette fő szponzorát és állami segítséget remél. Az azonban teljesen kiszámíthatatlan. Éppen most szigorú pénzelvonások sújtanak sok muzsikust, színházat és filmest Magyarországon. Ez az Európai Unió által támasztott takarékossági követelésekkel függ össze, s az unió soros elnöki tisztségét január óta Magyarország tölti be. Az elvonások azonban nehezen kibogozható módon összefonódnak a konzervatív-nacionalista kormány politikájával, Tarr Béla kritikus filmrendező megrendszabályozásával, a liberális filozófusok „pazarlóként” való, nem is titkoltan politikai indíttatású üldözésével, és a gyűlölettel, amely a nemzetközileg egyik legnevesebb magyar muzsikus felé csap hazájában.

Schiff András, aki Olaszországban él, a világ legjobb pianistái közé tartozik. Tizennégy éves korában Kurtágnál tanult, s még a kommunista időkben Olaszországba költözött. Onnan írt 2010 decemberében olvasói levelet a The Washington Post című lapnak, amelyben tiltakozott az ellen, hogy az új kormány korlátozza sajtószabadságot, egyben tiltakozott a magyarországi antiszemitizmus és nacionalizmus ellen. Erre a Magyar Hírlap című lapban Orbán Viktor pártbeli társa, Bayer Zsolt a magyar politika bírálói ellen uszított, s ehhez zsidó neveket sorolt fel. „Bűzlő végterméknek” nevezte Nick Cohent, a The Guardian munkatársát, s őt Cohn-Bendit és Schiff András neve követte, valamint a következő mondat: „Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben”. Miközben minden magyar tudja, hogy az orgoványi erdőben 1919-ben legalább 300 baloldalit és zsidót kínoztak és öltek meg Horthy Miklós későbbi kormányzó tisztjei. „Bayer célzása azt jelenti, hogy sajnos akkor túl kevés zsidót öltek meg, és most itt vannak a nyakunkon az utódaik” – mondta Fischer Ádám magyar karmester. Képzeljük csak el, hogy Angela Merkel német kancellár egyik barátja írt volna ehhez hasonlót egy német újságban – már ha akadna egyáltalán újság, amely ezt közzéteszi. A megdöbbenés és a felháborodás viharához képest Guttenberg védelmi miniszter doktoros játékai – plágiuma –, harmadrendűvé lenne. Magyarország azonban csendben maradt. Az antiszemita Bayer korábbi publikációijáért még jelentős irodalmi díjat is kapott. Schiff András, aki sok családtagot vesztett el Auschwitzban, máig hiába vár bocsánatkérésre. Ehelyett egy magyar bíróság éppen most ítéletben szögezte le, hogy a nácik készítette Jud Süss „nem ideológiai tartalmú”. A kérdés az volt, hogy szabad-e a filmet tudományos kereteken kívül, nyilvánosan vetíteni.

Schiff Magyarországon egyelőre nem akar fellépni. „Az ottani fellépés igen kellemetlenné válhatna a számomra, és nem szeretnék testőrökkel mászkálni.” Hogy mit történik az Orbán-kormány Magyarországán, az azért válik különösen világossá a muzsikusok kapcsán, mert nekik nincs szükségük tolmácsra-fordításra, külföldön különösen érezhetően jelen vannak és elég sokan is vannak – ez a zsenik azon gyakoriságának köszönhető, amilyennel talán a világ egyetlen országa sem bír 10 millió lakosra számítva. Schiff Andrással és további művészekkel és értelmiségiekkel közösen Fischer Ádám az uszító cikkre reagálva felhívást intézett az Európai Unió művészeihez, hogy „lépjenek fel Európa morális alapértékeinek megőrzéséért”, mert ezt a feladatot nem lehet egyedül a kormányokra hagyni. Fischer – a magyar lapokban is – botránynak nevezi, hogy Bayer, az antiszemita kommentátor még mindig a kormánypárt tagja. Fischert Németországban mannheimi főzeneigazgatóként ismerik és ünnepelték 2001-ben a bayreuthi Niebelungok alkonya előadásért. Tavaly szeptemberig a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatója volt. Az új kormány nem őt  rúgta ki, hanem balszerencsés intendánsát, s annak a helyére ültetett a vonalhoz hű embert, ahogyan azt számos más állami intézményben is tette: a közszolgálati médiában, múzeumokban, színházakban, kutatóintézetekben… Fischer, akinek újító stílusát nem jól fogadták a házban, nem látott több esélyt, és maga vette a kalapját. Kovalik Balázs művészeti vezető és rendező szerződését a kormány utasítására nem hosszabbították meg.

Pedig a stílusnak, amelyet Kovalik mert, kevés köze van a rendezői színházhoz. Arrigo Boito Mefistofele című operájában mai kellékekkel dolgoznak, szárazjég-köd hullámzik  tangatáncosnők körül, az emelkedő pódiumok állandóan üzemben vannak, az alakok fametszetszerűen: az ördög a közönség nevetése közepette Európa-zászlóba burkolózik. „Modern, de túlságosan költséges” – véli a rendezésről Horváth Ádám, az új intendáns, aki korábban énekes volt az együttesben. Hozzá közelebb áll az olyan rendező, mint Marco Arturo Marelli, aki „korszerű, de nagyon esztétikus”. És már előre örül Achim Freyer képvarázslónak, aki a Niebelungok Alkonyát rendezi majd. Arra a kérdésre, hogy az őt intendánssá kinevező minisztérium beleszól-e a művészeti irányba is, azt válaszolja: „Egyáltalán nem, függetlenek vagyunk! De tartani kell magunkat a költségvetéshez. Ezért a rendezésnek 60 százalékban a keretek között kell maradni”. Amely keretet „hagyományos értelemben jónak” gondolja.

A hivatalos kultúrüzem mindig is konzervatív volt. Ligeti György, a század egyik legkiemelkedőbb zeneszerzője körül Magyarországon mindig is „fekete lyuk” tátongott – mondja Eötvös Péter zeneszerző, akinek zenéjét mindenütt játsszák, csak a hazájában nem. Nem a kormány találta fel a tradicionalizmust, a nacionalizmust és az antiszemitizmust sem, amint azt a szokást sem, hogy fontos posztokra saját embereket helyez.

„Paternalista társadalom, ez a szocialistákkal sem lett volna jobb. De ők félősebbek voltak” – véli Fischer Ádám. „Orbán fejjel a falnak stílusával az a probléma, hogy az emberek normálisnak találják.” Normális, hogy egy gumiparagrafusokat tartalmazó törvény megbénítja az újságírókat, normális, hogy közalkalmazottakat indoklás nélkül el lehet bocsátani?

„Fennáll a veszély, hogy az ország nacionalista diktatúrába süllyed” – jelentette ki Fischer Iván nemrég a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak. Akárcsak fivére, Ádám, ő is dolgozik Nyugaton, neki azonban van zenekara Magyarországon, amellyel utazik is. A Budapesti Fesztivál Zenekar az ország kulturális nagykövete, Los Angelestől Tokióig koncertezik. Fischer interjúja után megvonták a zenekar addig szűk 4 millió eurós költségvetésének 17,5 százalékát. Politikai büntetés? Ezt a karmester „szeretné lehetetlennek tartani”. Örül annak, hogy egyidejűleg a Magyar Nemzeti Filharmónia, amely a globális színtéren alig van jelen, most kétszer annyit kap, mint amennyit elvettek Fischertől, „mert mindenre égető szükség van Magyarországon, amit zenére adnak ki”. De azért zavarban van. A hatóságokhoz intézett kérdéseire nem érkezett válasz.

Továbbra sem akarja azonban befogni a száját. „Vagy van Magyarországon véleménynyilvánítási szabadság, vagy nincs. A kettő között nem létezhet szürke övezet. Ha nincs véleménynyilvánítási szabadság, azonnal el kell menni” – mondja. Van már egy bőröndje Berlinben, ahol ősztől a Konzerthaus zenekart vezeti. Budapesten egyelőre abból indul ki, hogy európai demokráciában él. Megjegyzi azonban, hogy ez a demokrácia mennyire más. Sokan még mindig „nemzeti sebnek” érzik, hogy Magyarország az első világháború után nagy területeket vesztett el. A második világháború után kommunista diktatúra következett, a holokausztot, amelyben a magyaroknak is tettesként része volt, „tisztán német ügynek” tekintették. (Kertész Imre) És a demokráciában 1989 után sokan „posztkommunista nomenklatúrát” láttak hatalmon, amely ugyanúgy fosztogatta az országot, mint a nyugati gazemberek. És most, a nyitott határok Európájában „nehéz lépést tartani”. Könnyen kialakul a paranoia, amelynek van hagyománya: „A világ ellenünk van.”

A konzervatív Fidesz a tavaly áprilisi választásokon 53 százalékkal kétharmados többséget szerzett a parlamentben, a szélsőjobboldali „Jobbik” 17 százalékot szerzett, a lakosság polarizált. Az egyik oldalon állnak az olyanok, mint Fischer, akik Magyarországot „a nyugati világhoz szeretnék csatlakoztatni”, a másikon azok, akik a „Nemzeti Egység rendszerét” választották. Aki azonban ma a Duna mentén a felemelkedő diktatúra nehéz légkörére számít, olyan Budapestet talál, amely mellett Berlin már-már kissé depresszívnek tűnik. Éjszaka utcák, ahol nem kell félni. Fura-érdekes kocsmák, ahol természetesen beszélnek angolul. Az operában és a koncerteken erősen vegyes, intelligens közönség, amely lelkesen ünnepli Schubert nagy C-dúr szimfóniájának Fischer Iván produkálta érdekes interpretációját. „Budapest vibrál a kultúrától, Európa egyik kincse, Kelet-Európa Párizsa lehetne. Ezzel szemben állnak a hatóságok, akik ezt egyszerűen nem értik. Ez mindig is így volt” – mondja Fischer. „Ehhez járul most az a súlyos nyomás, amelyet Európa gyakorol a takarékosság érdekében. Ennek a kultúrának a megmentéséhez Marshall-tervre van szükség. És ezt nem egészen viccből mondom.” De a segélynek, különösen a külföldi segélynek különös mellékíze van egy olyan nemzet esetében, amely évszázadokon át hatalmas uralkodókkal – a tatárokkal, a törökökkel, a Habsburgokkal, az oroszokkal – szemben határozta meg önmagát.

Az ember szívesen megtudná Szőcs Géza kulturális államtitkártól, hogy mit gondol az aggodalmakról, amelyeket Fischer Ádám, Schiff András és a felhívás további aláíróiként Elfriede Jelinek (osztrák író), Jürgen Habermas (német filozófus) és Daniel Barenboim (amerikai karmester) nyilvánított ki. És hogy a filmgyártás központosítását tervei szerint követi-e a zene centralizálása. És hogy milyen célokat követ a kultúrában. De három e-mail címének mindegyike halott levélszekrény a jelek szerint, miközben arra talál időt, hogy kérdőre vonjon egy filmrendezőt. Tarr Béla, akinek A torinói ló című filmje elnyerte a berlini filmfesztivál nagydíját, a Tagesspiegel című lapnak merészen azt mondta: „A kormánynak kell mennie, nem nekem”, cenzúra uralkodik és az állami támogatásokra vonatkozó ígértetek olyanok, mint a vécépapír. Egy Szőccsel folytatott telefonbeszélgetés után Tarr Magyarországon kijelentette, hogy elhatárolódik az interjútól, amely bepiszkítja filmje sikerét. „Ilyen módion nem szokásom sem harcolni, sem vitatkozni” – mondta. A film most csütörtökre tervezett budapesti premierjét időközben lemondták.

Talán megint helyes lenne „az abrosz alatt beszélni?”

„Ezt csináltuk már az ötvenes években is, automatikusan alakul ki, nagy benne a gyakorlatunk, ez az ország nagy művészete” – vélekedik Eötvös Péter. Nevet rajta, mint valami családi furcsaságon. Noha zenéjét itt nem játsszák, Hollandiából hazatért Budapestre, mert szomjazta a nyelvet, a színházat. Kétszáz színház van itt. Némelyik a bezárás előtt áll, mások élére lassacskán új, a vonalhoz hű főnök kerül. A legerősebb össztűz Alföldi Róbertre, a Nemzeti Színház igazgatójára zúdul. A szélsőjobboldal a parlamentben a szemére veti, hogy meleg, a színház előtt tüntetnek ellene. Alföldi „csodálatos, világszínvonalú színházat csinál. És nő a közönsége, ez védi őt” – mondja Eötvös. És a Média? „A média óvatos”.

Sokan óvatosak itt, a legfájdalmasabban ezt Schiff András érzékelte. Az őt ért támadás után Magyarországon „egyetlen kolléga sem mondta hangosan, hogy pillanat, ez túl messzire megy. Csendben vannak, mert félnek. De ennyire nem kell félni. Nem ott tartunk, ahol 1933-ban. A hallgatás egyetértés, vagy nem?”

Természetesen egyetlen budapesti muzsikus sem hallgat, akit közvetlenül megkérdez az ember az uszító cikkről. „Ilyesmit egy újságnak nem szabadna kinyomtatni” – mondja egyikük, de nem érti, hogy a zongorista miért félti a biztonságát Budapesten. „Ön itt ilyen antiszemitizmust érez? Mi a hétköznapokban nem érezzük ezt”. „Szörnyű” – mondja egy másik a cikkről, de Schiff bírálatát is „szerencsétlennek” tartja. És mindazok, akik itt élnek, szeretnék előbb látni saját nyilatkozatukat, mielőtt nyomdába kerül, ami német sajtójog szerint csak szó szerint visszaadott interjúk esetén szokás.

„Ez messzemenő következményekkel járhat a számomra”, kér megértést az óvatosság iránt az egyik beszélgetőpartner.

Az, hogy egy nem szívesen látott kijelentést lehet tenni anélkül, hogy szakmai konzekvenciáktól kellene tartani, már a látogató számára is egyre inkább előjognak és nem európai normalitásnak tűnik.


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!