rss      tw      fb
Keres

Egy az Isten – egy a tábor

Fazekas Csaba

A korábbi országgyűlési választásokon (1998-tól egyre erősödő mértékben) nyilvánvaló lett, hogy mennyire álságos a katolikus egyház „hivatalos álláspontja”, miszerint „nem politizál”, vagyis pártpolitikai kérdésekben nem kívánja orientálni híveit. A Fidesz (majd Fidesz-KDNP) erőteljes támogatása eddig sem volt kérdés, 2010-ben aztán annak is tanúi lehettünk, hogy már lényegében csak a párt neve maradt ki a püspöki kar választási körleveléből, a szöveg ismeretében nyugodtan kijelenthető, hogy akár ezt is odaírhatták volna, fügefalevélnyi mentség sem maradt a Fidesz melletti nyílt agitáció leplezésére. (Nem mintha egyes püspökök ne jelentették volna ki ezt is nyilvánosan.)

A március végén nyilvánosságra hozott, a húsvéti istentiszteleteken az átlagosnál is szélesebb körben kihirdetett dokumentum szerkezeti elemei a korábbi körlevelek logikáját követik. Kifejtik benne például, hogy az egyháznak „joga van a társadalmi szféra evangelizálására”, ami szép és egyházias megfogalmazása a politikai hatalomban való részesedés és az abba való beleszólás igényének. 2006-hoz hasonlóan most is fontosnak érezték a püspökök, hogy egy romokban heverő Magyarországról fessenek lesújtó képet, amely alapvető „változásért” kiált. (A 2002-es körlevélből ezek az elemek hiányoznak, illetve ellenkező előjelűek…) Mindennek aprólékos megfogalmazása, hangulata pedig pontosan rímel a Fidesz retorikájára. Szólnak az egészségügy, az oktatás „tragikus helyzetéről”, az elszegényedésről, a munkanélküliségről, a közbiztonság hiányáról, mintha csak a Fidesz „Nemzeti ügyek politikája” című programjának tézisei vagy Szijjártó Péter szóvivő nyilatkozatai között tallóztak volna. A főpapi instrukciók már-már szájbarágósan erőltetettek, nyilván azért, hogy a legegyszerűbb gondolkodású hívő is értse. Az már ezek után logikus, hogy külön kiemelik az egyházi iskolák elmúlt években tapasztalt „hátrányos megkülönböztetését”, beágyazva a korrupció és az intézményekből való kiábrándulás feletti méltatlankodásba.

A mozgósítás igényének megfogalmazása maga is nagyon fideszesre sikerült. A választási részvétel fontosságát nem elsősorban azért hangsúlyozzák, mert ez állampolgári (illetve „lelkiismereti”) kötelezettség, hanem azért, hogy leváltsák a jelenlegi kormányt. Így írnak: „Sorsközösségben vagyunk egész népünkkel. […] Emlékezzünk csak: egy-egy kórház bezárása vagy vasútvonalak megszüntetése elleni tüntetés hozott-e eredményt? – Nem. Azt hallottuk: demokratikus országban erre csak választások hozhatnak megoldást. Hát most itt a lehetőség!” (Nyíltabban is vállalhatták volna a Fidesz „itt az idő” kampányszlogenjét.) Nem tudom, hány hívőnek okozott fejtörést, hogy a kórházbezárások és a vasúti szárnyvonalak megszüntetésének utcai kifogásolása valójában a Fidesszel (vagy a jobboldallal) való sorsközösség kifejeződése, nem is beszélve a tipikus „hazaáruló” vád alaposan beburkolt megfogalmazásáról. (Mondván: aki nem a kormány elleni aktív tiltakozás magatartását választotta, nincs is sorsközösségben a néppel.)

Mindezt még hangsúlyosabbá teszik a „milyen pártot válasszunk?” szónoki kérdésre adott válaszaik. Ezekből ugyanis a mai politikai pártok közül még az is felismerné a Fideszt, aki most jött egy távoli kontinensről, és csak egyszer beleolvasott bármely hazai napilapba. (A szöveg amúgy leginkább az Orbán Viktort bemutató televíziós választási hirdetésre emlékeztet.) Kissé vicces, hogy az egyház közéleti megnyilatkozásaiban szokásos módon ezúttal is keményen odacsapnak a liberálisoknak, miközben az SZDSZ már széthullott. Lehet, hogy csak a megszokás hagyatta a szövegben ezt az elemet, bár valószínűbb, hogy ezzel is az MSZP-től akartak keményebb és fideszesebb szavakkal elhatárolódni. Utaltak ugyanis a bejegyzett élettársi kapcsolatot illető egyházi kritikákra, és általában bélyegezték meg azokat, akik „miközben állandóan hivatkoznak az emberi jogokra, ugyanakkor mégis a pénzt és a multinacionális tőke uralmát állítják a középpontba”.

Elgondolkoztató ugyanakkor a Fidesz szavazatmaximalizálási igényének egyházi interpretációja: „Ha úgy gondoljuk, van olyan párt, amelytől ezeket [vagyis a fentebb kifejtett kormányváltó jobboldali ígéreteket] elvárhatjuk, akkor azt is meg kell fontolni, képes lesz-e arra, hogy kormányra kerülve ígéreteit végre is tudja hajtani. Szavazatunkkal ne támogassunk olyan pártot, amelyik sokak számára tetszetős ígéretekkel áll elő, de azokat megvalósítani nem képes.” Ez részben a kisebb pártok (MDF, LMP) támogatásáról való lebeszélést jelenti, részben pedig a megerősödött Jobbiktól való távoltartás igényét fejezi ki. Fontos viszont, hogy egy szót sem szól az utóbbi szélsőségességéről, az egyébként a püspöki kar által – szóvirágokba öltöztetett módon ugyan, de – korábban már kifogásolt „újpogányság” térnyeréséről. Nem az utóbbi jelenti tehát a fő gondot a választások előtt, hanem az, hogy veszélyeztethetik a Fidesz győzelmét – olvashatjuk a sorok között. (A „változás”, az „itt az idő” után megvan a harmadik leggyakoribb kampánymondat, a „Csak a Fidesz” is.)

A püspöki kar választási körleveléből kitűnik, hogy az egyház a híveit nem csak (illetve 2010 áprilisában nem elsősorban) egy vallási, hanem egy politikai közösség (párt) tagjainak vagy legalábbis követőinek tekinti. A körlevél alapján vallási kötelezettségnek minősül a Fidesz (és el ne feledjük, az abba beágyazódott KDNP) kormányalakításának elősegítése. Még talán ezzel sem lenne baj, de végképp nem érthető, hogy akkor miért nem lehetett legalább a konklúziót („szavazzunk a Fideszre!”) egyértelműbben megfogalmazni.

Megtette viszont ezt a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének (KÉSZ) Osztie Zoltán elnök által jegyzett április 6-i nyilatkozata. A fenti gondolatmenetet már kiegészítették a „szélsőségekkel” szembeni felsorakozás igényével is, bár logikailag nem igazán stimmel, hogy ha utóbbiakkal szemben „nem párt-, hanem civil radikalizmusra van szükség”, akkor miért egy párt mellett mozgósítanak, és miért hangsúlyozzák „a politikai vezetők és az egész magyar nemzet egymásra utaltságát”. (Ez ugyanis általánosságban is igaz, nemcsak akkor, ha a Fidesz van hatalmon.) Kicsit zavarosnak tűnő tételek is találhatók itt (például: „nélkülözhetetlen a civil társadalom kormányzást és kontrollt gyakorolni képes, aktív részvétele, a részvételi demokrácia”), leginkább elgondolkoztató azonban, hogy a „keresztény értelmiségiek” már nyíltan kimondták a kétharmados többség megszerzését is. A miért-re ezeket a válaszokat adták: „egyrészt, hogy az országot tönkre tevő erők ne tudják megakadályozni az országépítést és az elszámoltatást” (úgy látszik, egyszerű többséggel már országot sem lehet építeni, arról nem is beszélve, hogy egy 40 százalékos parlamenti támogatottság ugyan hogyan gátolná meg az elszámoltatást?); illetve: „másrészt, hogy a Fidesz-KDNP felelősségvállalását számon lehessen kérni”. Akár szórakoztató is lehetne, hogy – talán véletlenül – a nyilatkozatban, ezen egyetlen helyen, benne maradt a párt megnevezése (leleplezve, mennyire civil társadalmi egyesület ilyentájt a KÉSZ), fontosabb viszont az újabb logikai bukfenc. Például azért, mert eszerint a „kétharmados többség” alkotmányjogi kategóriája csak a Fideszre vonatkozhatna, továbbá azért, mert egyetlen kormánypárt nyomasztó parlamenti támogatása és a számonkérés igénye egymással épp ellentétes irányban hatnak. (Arról nem is beszélve, hogy a Fidesz könnyen vállalhat felelősséget választási ígéreteiért, hiszen ilyen alig-alig fogalmazódott meg konkrét formában.)

A Fidesz-támogató katolikus egyházi nyilatkozatokból továbbá erőteljes magabiztosság is árad. Érthető, hiszen nemsokára kormányra kerülhetnek, kétharmados többséggel.

***

Fazekas Csaba egyháztörténész korábbi írása a Galamusban: A hatodik alternatíva

лучшие фирмы ноутбуковброкерские компании россииканалы в зубе