rss      tw      fb
Keres

Ha majd néznünk kell Isten választott alkotmányozóit



Néhány, az átlagosnál patetikusabban és túláradóbban önszerelmes politikus (többségében férfi) ahhoz eddig elég rációval rendelkezett, hogy hónapokon át nagyon is célirányosan hazudja sztálinistának az eddigi alkotmányunkat, és hitesse el sokakkal, hogy ő Isten választott alkotmányozója. Most azonban láthatólag minden racionalitásukat elvesztették, és egyenesen hitújítókként kívánnak megjelenni, amikor az új alkotmány preambuluma címéül ezt tervezik odaírni: Nemzeti Hitvallás. (A preambulumot egyébként történelmünk során kezdetben elöljáró beszédnek, később előbeszédnek fordították az alkotmány előzményeinek tekinthető, királyi dekrétumokban, de az még a legdölyfösebb uralkodónak sem jutott eszébe, hogy ezt átváltoztassa bármiféle bombasztikus baromságra.)

„Nemzeti Hitvallás” – ilyen fogalom több okból sem létezik.

Ez egyrészt akkor is képtelenség, ha a „hitvallás” szónak nem az eredeti – „valamely egyház alapvető tanításainak tételes összefoglalása” –, hanem az átvitt értelmét nézzük: „Valakik törekvéseiben érvényesülő legjobb elvek tömör összefoglalása”. Még ez utóbbi értelmezésben is csak a „politikai” jelző kerülhetne a „hitvallás” elé, de semmiképp sem a nemzeti.

Akik ezt a két fogalmat – „nemzeti” és „politikai” – fölcserélik, azok most ezzel ünnepélyesen írásba is adják (amit persze eddig is tudtunk róluk), hogy a saját politikai formációjukat és irányzatukat az összes nemzeti politikai formáció és irányzat sűrítményének tekintik, vagyis ők a minden.

Másrészt a „hitvallás” személyes ügy, leglazább esetben is egy kisebb csoport ügye, egy egész társadalom, ország, nemzet azonban nem tehet azonos hitvallást, hiszen többfélével is rendelkezik. Akik tehát most az egész társadalomra normaként óhajtják ráerőltetni a hitvallásukat, azok ezzel azt is deklarálták, hogy velejükig akarnokok, önteltek és korlátoltak.

Ilyet eddig kizárólag nyíltan totalitárius kormányok tettek – az elnevezés a kormány totalitárius törekvéseinek nyílt beismerése.

Mindamellett a szóhasználatban az is ott van, hogy ők a hazához, nemzethez való viszonyt perverz módon kizárólag vallásos viszonyként tudják csak elképzelni, és ezt az elképzelést szeretnék a náluk egészségesebb pszichéjű emberekre is rákényszeríteni. Az ő szemükben a nemzet valami misztikus, a tapasztalaton túli entitás, amelyben hinni kell és amelyhez imádkozni szokás, és amely persze pusztán egyoldalú viszonyt jelent, hiszen a rajongói, hűségesen hívő oldal ugyan hogyan tartozna felelősséggel bármiért is. Végtére „Isten a történelem ura”, ők csak megadón alávetik magukat a hatalmasság felismert nagyságának. Na és hát persze ez után viszont jutalomként az istenség rájuk vetülő fényéből nyerik ők maguk is a hatalmasság és dicsőség érzeteit. (Hiszen akik egy ekkora nagy és fényes dologhoz tartoznak, azok maguk is csak rettentően nagyok lehetnek, ezt mi is beláthatjuk!)

Rendben van, de akkor tessék tudomásul venni, hogy az önteltség nevetséges és szégyentelen közzétételén túl ez a gesztus egyúttal a teljes magyar kultúra, azon belül főként az irodalom, a költészet arculcsapása, semmibe vétele.

A magyar irodalomnak ugyanis különösen karakteres jellemzője, hogy árnyaltan, szellemesen, humorral és sokféleképpen fogalmazták meg benne: aki nem hazudozik önmagának, annak a legkevésbé sem vallási, hanem komplex érzelmi viszonya van a nemzetéhez. Éppen ezért azt a viszonyt az embernek nem a mindig fölfelé, az ellenőrizhetetlenségbe kitekeredő nyaka, hanem a kötődései, tapasztalatai, élményei, emlékei és tudásai határozzák meg. Az Alföld tengersík vidéke, amely valaki számára kedvesebb lehet, mint a tán csodált, ámde kevésbé szeretett hegyvidék, a kő, amelyre az ember iskolába menet mindig rálépett, az anya, aki a fején egy jellegzetes textiltekercsre tette a nehéz kosarat, a külváros, ahol érezni, hogy bársony nesz inog, vagy a nyelv, amellyel klasszikus módon lehet ritmizálni „Tóth Gyula bádogos és vízvezetékszerelő” nevét. És persze az embernek a tárgyra (és nem valami tárgytalanságra) irányuló átéltsége, amellyel a tapasztalatait át is tudja szellemíteni, szintén ezt az érzelmi komplexitást jelzi.

Aki tud olvasni a magyar irodalomból, az tapasztalhatja, hogy abban csak a legrosszabb fűzfapoéták nem értették: a pszichének öntörvényei vannak, és ezeknek ugyan lehetnek részei a vallásos érzelmek, de ettől még az érzelmek egészükben semmiképpen sem azonosak a vallásossággal. A társadalmi produktumoknak pedig – mint amilyen egy alaptörvény-szöveg – végképp semmi közük semmiféle isteni elrendeléshez. Már I. István és korának törvényalkotói is azt írták bele a preambulumba, hogy a deklaráció célja a világi törvények megfogalmazása, vagyis hogy az isteni törvények után az emberek szokásait alapvetően ezek szabályozzák.

Ők azonban egyáltalán nem akarnak olvasni az irodalomból. Isten felkent alkotmányozói most éppen azt deklarálják, hogy nekik még ha volnának is kötődéseik, tapasztalataik, élményeik, emlékeik és tudásaik a saját hazájukkal, nemzetükkel kapcsolatban, ezek most mind lényegtelenné válnak a politikai nagyotmondás, dölyfösség és lényegelterelés taktikai választása miatt.

Ráadásul ez visszaélés éppen a híveik érzelmeivel. Mert nem kérdés, hogy amikor majd a politikusok ott fognak állni az általuk összevissza megforgatott, majd érdemben végül mit sem változó, ám annál forradalmibbnak hazudott alkotmány felmutatásakor (ah, részesei lesznek egy maguk képére formált, politikai úrvacsorának), az ország népének jelentős része zokogni fog a meghatottságtól. És be fogja venni, hogy a politikusi arcokra ülő meghatódás valódi magasztosság kifejezője, miközben azok meg kizárólag önmaguk hihetetlen fontosságának átélésétől fognak borzongani. Hogy azután vízfolyás jelleggel belehazudják a kamerákba: a hazaszeretet, a nemzet iránti odaadás az, amitől a hátukon felállt a szőr. És hogy persze ennek a szőrfelállásnak az előállítására rajtuk kívül senki se képes.

Ez azonban ne tévessze meg azokat, akik pontosan tudják, hogy mindennek semmi köze se nemzethez, se hithez, se alkotmányozáshoz. Egy percig se feszélyezzék magukat, ha azt gondolják, hogy ez a fajta szőrállítási képesség nyugodtan megmaradhat a politikusoknak: épkézláb embernek erre az infantilizmusra semmi szüksége, annál mélyebbek és érettebbek az érzelmei.

És aki mégis rákényszerül majd, hogy megnézze őket, az ne szégyellje otthon hangosan kimondani, amit érez: HAMIS!

(Lévai Júlia)


Ha tetszik a cikk, ajánlja másoknak is!