Értékrend - avagy nem éri gyász, akire csak egy párt vigyáz
- Részletek
- 2010. április 07. szerda, 04:57
- Stein Á. Dániel
Újságírók beszélgetését hallgatom a rádióban. Megtudom, hogy ők az MDF-re, illetve az LMP-re fognak szavazni, majd elég hosszasan sorolják – az ellenérveket. Jó ellenérvek, engem kellőképpen meg is győztek volna, ha nem gondoltam volna eleve másképp. A kalkulációból az jön ki, hogy még leginkább az MDF fogadható el, persze, alapvetően Bokros miatt. Belátom, Bokros pozitív, Magyarország jövője szempontjából hasznos programot alkotott. Közgazdászprogramot. Csakhogy a közgazdász – szolga. A politika szolgája. Nem annyira szolga, hogy köteles alávetni magát bármilyen kormánynak. De valamilyennek muszáj. És ha sikerre akarja vinni a programját, akkor hasznos, ha annak veti magát alá, aki nyer a választásokon.
A választáson viszont az fog nyerni, akit a nép választ. A történelmi tapasztalat az, hogy a népet ritkán vezeti a ráció – az eszmék bonyolultak, nehéz megérteni és könnyű félreérteni őket. Ezért a választásban inkább az érzelmeknek van szerepe. A nép nem tudja, mi a jó neki, hanem érzi. Például, sokan úgy érzik, hogy Magyarország jövőjét a múltjában kell keresni. A dicső múltban. A múlt általában dicső, hiszen csak a szépre szokás emlékezni. Arról ábrándozik a magyar, milyen jó lenne, ha újra a miénk lenne Erdély. Az álmodik róla, akié sohasem volt. Aki, Ady szavával „siratta a semmit, a másét”, századokon át. Mert a nép nem az, akinek jó volt, hogy Erdély magyar volt. A nép az, akinek ez valójában mindegy.
A nép empatikus. Úgy gondolja, érdeke, hogy a határon túli rokonai szabadon használhassák a nyelvüket. Igen, ez nagyon fontos, identitás, nemzet megmaradása, kultúra fenntartása. Azonban a határon túli rokonok inkább boldogulni szeretnének - költözés nélkül -, és ha ez összejön, a nyelv már kevésbé fontos nekik. A két háború között bizony nem tülekedtek a szlovákiai magyarok a határon, mert jobb volt nekik a gazdagabb és szabadabb Csehszlovákiában. Ugyanígy a szocializmus idején sem voltak erősek a magyar szeparatista mozgalmak Jugoszláviában, sőt, délvidéki nemzettársaink kicsit örültek is annak, hogy irigylik őket.
A fentiek alapján a nép most a Fideszt fogja választani, kicsit hezitálva a Jobbikon, hiszen a választásban az lesz a döntő, ami a Fideszben és a Jobbikban közös. Már ha ezt lehet tudni. A Fidesznek vannak most olyan néma sugallatai, hogy ő most valami nagyra készül, rendet rak, mint Varró Szilvia reméli, megoldja a cigánykérdést, megoldja a határon túli magyarok problémáit, felépíti a Nabucco-gázvezetéket, azután a Jobbikot visszaszorítja is oda, ahonnan jött, az internetes médiába. Ez mind megvalósulhat persze, bár a Fidesznek adott bizalom inkább optimizmus, mint megalapozott várakozás.
Ahol az optimizmus helyet kap, ott, mint Az ember tragédiájából tudjuk, a pesszimizmus is jogos. A pesszimista változat szerint a Fidesz semmit nem fog megvalósítani abból, amit ugyan nem ígért meg, de az optimisták és doktriner politológusok tőle várnak, és emiatt – egyesek szerint – még három évet sem húz ki ebben a formában a kormányon. Tehát megvan arra az esély, hogy nem a Fidesz küldi valahová a Jobbikot, hanem épp ellenkezőleg.
Innen, messziről, a Fidesz háromosztatúnak néz ki. Van egy jobboldali osztat, amelyik akár jobbikos is lehetne, de már korábban elfoglalta a pozícióját, így nem kell a Fidesz ellen is hadakoznia, és itt a pártfinanszírozás is biztosabb. A másik osztat a vallásos Orbán-hívő, aki tűzön-vízen át követi a pártvezért, mint a gránátosok a császárt, amikor épp tartottak a francia földre. A harmadik osztatot a szuverén karrierpolitikusok képezik, akik ma még Orbán mellett látják az esélyeiket.
Ha nem valósulnak meg az Orbánnal kapcsolatos remények, azaz a Fidesz ígéretei meghiúsulni látszanak, hiába teljesen általánosak, ez a konglomerátum már most széteshet. Ha Orbán bukik, mint sokan gondolják, a hívő csapat vele tűnik el, nekik nemigen lesz helyük tovább a politikában. (Lehetséges, hogy ez a csapat Orbánostul együtt megmarad, de eljelentéktelenedik.) A kriptojobbikosok magától értetődően a Jobbikhoz fognak csapódni. A karrierpolitikusok helyezkedését nem igazán lehet megjósolni, mert ezek ideológiailag formátlan emberek. Egy dolog bizonyos velük kapcsolatban, a hatalomvágy. Többnyire polgármesterek (Debrecen, Hódmezővásárhely, ötödik kerület, tizenkettedik kerület), így megvan a bázisuk ahhoz, hogy választókat gyűjtsenek maguk köré. Kérdés azonban, hogy képesek-e valamilyen szinten összefogni, és hogy hajlandók-e valahova csatlakozni.
Most azt mondja a rádióban az újságíró, hogy ha lenne választék, nem őt [Bokrost] választaná, de mivel nincs választék, ez a legkisebb rossz, és most a legkisebb rossz elfogadása az egyetlen lehetséges cél. Ma nincs olyan párt, nincs olyan program, amelyet józan meggyőződésből választani lehetne. Erre az az érv a válasz, hogy a szavazás nemcsak arra való, hogy helyzetbe hozzon valamely pártot, hanem arra is, hogy büntesse azt, aki rosszul tette a dolgát. Ez a szempont téves, ugyanis Magyarországon csak „igent” lehet bejelölni a szavazólapon, „nemet” nem. Lehet nem elmenni a szavazókörbe, de aki nem szavaz, az kimarad az egészből, annak nincs köze semmihez, az csak sodródik. Tehát szavazni kell, és valaki ellen csak úgy szavazhatunk, ha nem rá szavazunk, hanem másra.
Az elmúlt évek kormányzásából kiábrándult emberek nem akarnak az MSZP-re szavazni. Ez érthető. Sokan azonban a Fideszre sem akarnak szavazni, ez is érthető. (Legalábbis számomra.) Van ezen kívül három másik párt, csakhogy ezek nem jelentenek igazán választékbővítést. Először is, kevés az esélyük, hogy a parlamentbe jussanak. Továbbá nagyon kockázatos a jövőjük, ha bejutnak a parlamentbe. Lehet, hogy a rájuk adott szavazatok rövid távon elvesznek, mert nem éri el egyik sem az 5 százalékot. Erre sok az esély, talán a legtöbb. Ha bejutnak, akkor két útjuk lehet (a Civil mozgalommal nem foglalkozom, nem ismerem és a bejutás tekintetében semmi esélyüket nem látom).
Az MDF, illetve Bokros Lajos programja a számomra elfogadható, csak éppen nélkülöz minden politikai realitást. Ha az MDF bejut, nagy az esély rá, hogy a párt egyes képviselői hamarosan ráunnak az alárendelt szerepre, csatlakoznak egy nagyobb párt mellé, és Bokros magára marad (ha nem inkább a brüsszeli karriert preferálja). A Lehet más a politika ideológiailag nagyon labilisnak tűnik, az ő átcsatlakozása is elképzelhető, ráadásul akár még a Jobbikhoz is, különösen abban az esetben, ha a Fidesz osztódása bekövetkezik.
A fenti meggondolások alapján komoly dilemma, hogy ne mondjunk-e le arról, hogy részt vegyünk. Bújhatunk azonnal az iszapba, és elfeledkezhetünk a politikáról (ha lehet). Marad azonban a Mihancsik-alternatíva: oda szavazni, ahonnan nem jut a voksunk a jobboldalnak. Úgy tűnik, ez csak akkor lehetséges, ha az MSZP-re szavazunk. De – alkalmazva a befogott orrot mint ismert segédérvet – nem őt választjuk. Van egy igen lényeges, mondhatni, főérv, amelyet Kuncze Gábor hangoztatott. Az MSZP-re adott szavazat nem jelenti azt, hogy az MSZP-hez csatlakozni kellene, azt sem, hogy az MSZP-t támogatni kellene az elkövetkező négy évben.
Lássuk tisztán: ma, Magyarországon hiányzik a demokratikus alternatíva. Annak megteremtéséért kellene megküzdeni. Persze, nincs kizárva, hogy ehhez az iszap is megfelelő terep, hogy a demokratikus földalatti mozgalom a járható út. A szavazás melletti érv az a remény (vagy illúzió), hogy ha van egy fék a parlamentben, több tér terem ehhez a folyó fenekénél.
Senkije sincs, nem éri gyász,
akire csak egy párt vigyáz
sejhaj
akire csak egy párt vigyáz.
És akire egy se? Párt nélkül nem lehet?